Címke: bűn

  • Alekszandr Puskin: A tizedik parancsolat

    „Ne kívánd a szomszédodét” –
    szól a parancsod. De, Uram, jaj,
    én sokszor nem bírok magammal,
    s szívem kegyetlen kínban ég,
    felebarátom semmi kincse
    nem vonz, ház, kert, falu miatt
    nem mar becstelen indulat. –
    Minderre hidegen tekintek;
    barmát, szolgáját is konok
    békével nézem; de ha aztán
    szolgálóját, a szép parasztlányt
    látom… Atyám, gyönge vagyok!
    S ha van asszonya, drága, friss, szép
    hús-vér angyal, földi varázs,
    akkor, óh Uram, megbocsáss,
    de csupa bűn vagyok, irigység!
    Ki fékezheti a szívét,
    ha fellobog a szenvedélye?
    Ki nem tör az ég gyönyörére,
    a szépségért ki nem eped?
    Fájok, elöntenek a könnyek,
    de tartom szentséges szavad:
    elhallgatom vágyaimat,
    bár sóvár titkaim megölnek.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Lót asszonya

    Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
    De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
    Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
    Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
    Hogy ne a férjem, Lót igazságos
    tarkóját nézzem folyton.
    Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
    Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
    Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
    A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
    Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
    Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
    A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
    Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
    Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
    Ösvényemen kígyók tűntek föl,
    pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
    Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
    kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
    Magányos voltam, azért néztem hátra.
    Szégyelltem, hogy lopva menekülök.

    Kiáltani akartam, visszatérni.
    Vagy csupán mikor szél kerekedett,
    kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
    Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
    és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
    Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
    Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
    Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
    Nem jószántamból néztem hátra.
    Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
    Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
    Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
    És akkor mind a ketten visszanéztünk.

    Nem, nem. Én továbbfutottam,
    kúsztam és fel-felszöktem,
    míglen sötétség zúdult le az égből,
    forró kavics és halott madarak.
    Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
    Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
    Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
    Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bari Károly: Az ítélet napján

    Megfagy kürtök torkában
    a rikoltás, a félelem ingeiben
    verejtékezünk, ellopják arcunkat
    tükreinkből, hogy fekete csákós
    bűneink ne találjanak ránk,
    betömetett szájak fuldokló
    rettenete fölmerül szivárványok
    csúcsán: megbicsaklott hitűek
    álmaiban, csattan az ostor,
    rajtunk, akik hét vármegyét
    égettünk porrá virtusból,
    fejünkre emeltük sugarastól
    a Napot, hasbarugdosott anyáink
    ölét parázzsal perzseltük,
    csattan az ostor, bicskával
    megvérzett ujjak szorulnak
    nyakunkra, a csillag-szemű
    koponyák is fölmagasodnak bűneinkbe
    a fák gyökerei közül, ahová elástuk őket,
    igazak szigorú szavai dulakodnak
    halálunkért: ha mertünk bírák lenni,
    vádlottak padjáról se szökjünk meg
    gyáván, szavak győzelme lesz
    koporsószögünk, kürtök torkából
    rézízű rikoltás dördül!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 7. – Altatódal Rudolf Hoessnek (Rekviem)

    Aludj, aludj, szép sasfiókom,
    aludd csak az igazak álmát.
    Baglyok vigyázzanak szemedre,
    lelked csípjék szuronyos bolhák.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Álmodj horogkeresztes álmot,
    halálhörgés vájjon füledbe,
    arcodra kifolyt szem csurogjon,
    aludj, vitézem, csíjja, tente.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Aludj, kis hős, kis Hoess, te kedves,
    bűvöljön bátrak büszke álma.
    Mások halála: lám, a pálma;
    az alvilág tenéked áll ma.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Aludj, liliomok lovagja,
    szüzek, árvák, özvegyek őre.
    Aludd csak az igazak álmát,
    s ne ébredj föl soha belőle.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • François Villon: A jó tanács balladája

    Bűnösök, kiket elhagyott az ész,
    Lélekben elfajzottak és sötétek,
    Kiknek az agya torz és csenevész,
    Balgák, kiket befontak tévedések,
    Kik származástok megcsúfolva éltek,
    Főt hajtva a szégyenhalál előtt,
    S a lelkiismeretfurdalás sem ád erőt,
    Gyávák, szégyenbe buktok, meg nem állva!
    Hányan haltak meg ifjú vakmerők,
    Reátörvén a más tulajdonára!

    Ki-ki lássa be, ha szívébe néz:
    Tűrni erény, bosszút szomjazni vétek.
    Ki béketűrő s mindig jóra kész,
    Annak börtön csupán e földi élet.
    Nem helyes ütni, vágni, ez a lényeg:
    Balgák a gyilkosok, rablók, csenők.
    Istent, igazságot nem ismerők
    Az ifjan bűnben élők, s nemsokára
    Kezük tördelik: mért vétkeztek ők,
    Reátörvén a más tulajdonára!

    Mit ér a csel, csalás és hitszegés,
    Furfang, hazugság, hamis esküvések,
    A rászedés, a méregkeverés,
    A bűnös nappalok, álmatlan éjjelek,
    Míg embertársatoktól egyre féltek?
    Javallom hát: legyünk jóra törők,
    Istenben bízzunk mindenek előtt:
    Rövidre szabva életünk határa,
    S bánatba döntünk két öreg szülőt,
    Reátörvén a más tulajdonára.

    Ajánlás
    Viszályt kerülve, legyünk mielőbb,
    Ifjak, vének, mind békeszeretők.
    Lám, a rómaiaknak ezt ajánlja
    Levelében az apostol tanácsa.
    Okosak legyünk, révet keresők,
    Ne hagyjuk el az igaz kikötőt,
    Reátörvén a más tulajdonára.

    Kálnoky László fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvenyén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Oh végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    “Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.”
    Zsoltárok könyve 40. 13

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy símogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: A könny születéséről

    Boldog a bűn és érdemtelen áldott,
    Mert semmiből teremt egy új világot.

    Boldog a bűn, mert ő szüli a könnyet
    És százszor szent a könny.
    És másom nincs, csak a könny, amit sírok,
    Egyetlen ősi örököm.

    Nincs másom. És az sem enyém,
    Az én könnyem nagytitkos messze tenger,
    És én úgy állok partja meredekjén,
    Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel.
    És a szemem lehúnyni sem merem,
    Mert a tengereken sziszegnek az éjek,
    És elzsibbaszt egy szörnyű félelem;
    És a szememet kinyitni is félek.
    És úszni kellene és nem merek,
    Hiába hívnak messze tengerek;
    Csak reszketek, vacogva reszketek.
    És, jaj nekem, egyhelyben állok.

    A bűn az áldott.
    Mert eljön és az óriás vizeknek
    Örvénylő mélyére merít,
    És tágra nyílt szemeim elé hozza
    A mélységek rejtelmeit.
    Megmutat mindent ott lent a fenéken,
    Hullám alatt, kövek megett,
    És úgy találom meg enmagamat
    És úgy találom meg a könnyeket,
    És ama világos világot.

    A könny, a könny ezerszer áldott!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A rút varangyot véresen megöltük.

    A rút varangyot véresen megöltük.

    Ó iszonyú volt.
    Vad háború volt.
    A délután pokoli-sárga.
    Nyakig a vérbe és a sárba
    dolgoztunk, mint a hentesek,
    s a kövér béka elesett.
    Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
    gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
    A lába türkisz, a hasa zafír,
    a bőre selymek fonadéka,
    s regés kincsével elterült
    a gazdag, undok anya-béka.
    Botokkal nyomtuk le a földre,
    az egyik vágta, másik ölte,
    kivontuk a temető-partra,
    ezer porontya megsiratta,
    s az alkonyon, a pállott alkonyon
    véres szemével visszanézett.
    Kegyetlenül, meredten álltunk,
    akár a győztes hadvezérek.

    Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
    Szép harc után. A szájunk mosolyog.
    Maró fogunk az undort elharapja,
    s gőggel emeljük a fejünk magasra,
    mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula – Bűnhődés

    A szenvedélyre jött a szenvedés.
    Színes kéjhabra gond, sötét, nehéz.
    Mámor ködére tiszta öntudat,
    Amelynek kése szívünkben kutat.

    Ó, mindenért fizettem kamatot,
    Mi köznapénál több gyönyört adott.
    Emésztő életvágy szorult belém,
    Szívemet lángján összeperzselém.

    Nem voltam mértéktartó semmiben,
    Nem volt elég, amíg telt, semmi sem,
    Mohón élveztem, kábultan, vakon,
    Akármivel kínált az alkalom.

    Gaz uzsorás volt. Ó, milyen nehéz,
    Keserves most a visszafizetés!
    Amíg egyszer majd kénytelen leszek
    Így szólni: Nincs több; nem fizethetek.

    Forrás: Lélektől lélekig