Alig bírom kezemet felemelni,
hogy utoljára szép fejedre tegyem,
te víg hazug, te rossz, te fejedelmi.
Eredj és élj. Életed Isten dolga.
Most csupa titok, csupa remegés
és merő sejtelem vagyok:
csendesen távozz!
Próbálj az utamból mennél messzebb menni
és sirasd magad. Sírj, mintha a kéklő űr zokogna.
Én még nem tudom, velem
mi lesz: gyógyíthatatlan élek
s álmaimnak szöllejét mívelem,
míg rá nem lépek a köd ösvényeire?
Menj és zokogj. Most csupa suhogás
vagyok belül, s emlékeim lelkének
tüze éget… Én látogató Istenem,
mintha a fél mennybolt az én véremtől égne!
Forrás: Lélektől lélekig
