Lenéznek rám az égi csillagok.
Ők látnak téged. Csendes ablakod
üvegjén át most mosolyogva néznek
s tudom: becéznek.
Milyen jó a csillagoknak!
A lelkembe is beragyognak
s elhozzák nékem a te képed
-áthidalják a messzeséget-
s homályán át az éjszakának
látlak.
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését –
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve – üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?
Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?
Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe
titkolódzó teret rajongó kerteket
A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve
valami gyermeteg éteri permetet
Homályon át bolyong a tág terű világ: az este
lepleken élveteg éli az életet
Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve
a házak élesen állnak mint ékszerek
Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak
ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok
ragyognak és ragyognak ragyognak és ragyognak
itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok
Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön
az ember e privát szende és semmi báb
Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön
látja Istent magát – kit színről színre lát.
Forrás: Lélektől lélekig
Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka,
a föld ezüst folyókat fon fekete hajába,
bolyhos lepkék pihennek homlokunkon,
tele jázminok alatt szunnyadunk.
Barna kenyeret ettem az este
és parázson sült halat.
Békesség néktek.
Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó,
a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt,
a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá.
Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat,
emlékezz barna kenyerünkre.
Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal,
nyugalmas lugast fontam menedékül,
meghallgattam az éj hangtalan csobogását,
a pelyhek súlytalan lebegését,
a nehéz köveket,
s megtaláltam az utat is.
Forrás: Lélektől lélekig
Művész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam
Egy lant idegén álmodozva babrál,
Úgy simogatom a szép és új igéket,
Mint perzsaszőnyegét a kalmár.
Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba,
Melyek nagy órák lázában fogantak
És pirosan és égőn és ragyogva
Új színeket lopnak az alkonyatnak.
Nem látom én az utcák szürkeségét
S a közönyös arcok nekem nem élnek.
Testvéreim a csillagokba néző
Nagy álmodók, a szomorú merészek.
Művész vagyok. Mélységek és magasság
Gyopáros ösvényén kúszom magamban.
Keresek egy virágot, új virágot,
Hogy érte életemet adjam!
Forrás: Lélektől lélekig
Valahol, túl a Naprendszeren
talán készül már egy új Föld,
verejték Isten homlokáról,
vagy egy könnycsepp, mit letörölt.
Tőlünk távolabb fényévekkel
talán van még számunkra hely,
valahol talán visszhangra lel
hat milliárdnyi szívzörej.
Forrás: Lélektől lélekig
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény – arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
Forrás: Lélektől lélekig
Emeld szived a csillagok fölé:
Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
Emlékeknek száll hattyufellege
És énekel a csendnek csalogánya.
Létünk csak szikra két sötét között,
Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
A mindenség fényénél felragyog,
Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.
Szivünk legyen friss harmatos csokor,
Pipacshoz kössünk kék katángot társul
S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.
Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
Az életem egy futó gondolat
Mig szépséged átvillan a világon.
Forrás: Lélektől lélekig
Hársillatot hoz a szél,
miközben a fűz mesél.
Hallgatja a telihold:
Egyszer volt és hol nem volt…
A tóparti fűz alatt
kilested a titkomat,
álomszárnyon szállt az éj,
fellobbant a szenvedély…
Ezer csillag lebegett,
a tó és a hegy felett,
felhők közé bújt a hold,
óvó árnyék ránk hajolt.
Óhajok és sóhajok,
táncot járó csillagok,
víztükörbe hullt a hold –
egyszer volt és hol nem volt…
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnalban a csillagok
lehullnak a földre,
mint a fáról a gyümölcs:
alma, szilva, körte.
Szunyókálnak szelíden
késő délelőttig,
mustillatú sugarak
amíg föl nem költik.
Akkor aztán napsugár-
szálakba fogózva
föllibegnek, mint a pók,
újra a magosba.
Forrás: Lélektől lélekig
