Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.
Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
– S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.
Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.
Szaladjunk hát a nagy posványon át,
Vannak lyányok és vannak még csodák.
Hiúk is vannak és vannak szegények
És vannak még túl-ifjasan legények.
Vagyunk még mindég dölyfös vénhedők,
Kik nem hajolnak az Idő előtt.
Kik hajlottan, posványon is úgy járunk:
Egy-egy leány a lépésünk, az álmunk.
Magyar honunkban sok-sok a csoda,
Életünk: fölfalt életek soka.
De világot okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind, akik látnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
megérintette fénytől szűz szemem,
világgá lett a bús világtalanság,
s öröm borzongott át a lelkemen.
Koldus-kövem felett, a tér derengett,
arcom felé egy arc világított,
s káprázva néztem hívó, mély szemébe
Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.
Szép volt, anyám, szememmel simogatni
virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
vagy messze-húzó út ívét követni
a dús vetésű Jordán-tájon át.
Ma is csodám a csillagsűrűs éjjel,
a nyári éj, mely csóvákat hajít,
a virradat, mely kútvízhez kicsalja
a város nőit és galambjait.
Jerikó minden színe birtokom lett.
Egész világ. De meddig lesz enyém?
Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
tán elhullatnám s elfelejteném
a pálma zöldjét, esti domb liláját,
barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
De lelkem mélyén hordozom halálig,
hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Forrás: Lélektől lélekig
Az öreg páter Gilligan
csak fárad szüntelen,
mert nyája fele ágyba dőlt,
vagy hant alatt pihen.
Leszáll az est, egy székre ül
s tán el is szundikált,
mikor megint hivatja egy
beteg, s ő felkiált:
„Hát nyugtom sincs, sem örömöm
ez örök gyász helyén?”
De rögtön aztán: „Ó, Uram,
a testem szólt, nem én!”
A székre dől, letérdepel
s imádkozásba fog,
de álom száll rá, mély, nehéz,
s az égre csillagok.
A számuk lassan millió.
Levélt rezzent a szél;
s míg éjben szunnyad a világ,
az Úr csöndben beszél.
Mikorra szürkül s a veréb
csiriplő hangja száll,
az öreg páter Gilligan
már ismét talpon áll.
„Jaj, Istenem! aludtam, és
az ember már nem él!”
Kihozza gyorsan a lovát
s elvágtat, mint a szél.
Nem vágtatott így még soha
a láp és szikla közt.
Az asszony nyit neki kaput:
„Atyám, hát visszajött?”
„Meghalt a férjed?” – kérdezi.
„Egy jó órája már.”
Az öreg páter Gilligan
lesújtva, szótlan áll.
„Meghalt, ahogy elment, atyám,
madárkaként vígan.”
E szókat hallva térdre hull
az öreg Gilligan:
„Ki csillagos éjt alkotott,
törődött szívnek írt,
leküldte egyik angyalát,
hogy megsegítsen itt.
Ki bíborfényben tündököl,
a planétákat terel,
megszánt egy apró férget is,
hogy álom nyomta el.”
(Fükő Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Y
Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.
Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.
Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
fojtsátok vissza lélegzetetek…
Nézzétek: fa vagyok,
reszketnek rajtam a színes levelek.
Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
életen túl, innen a halálon
még tartja őket valami csoda…
Pedig elmúlt Halottak napja is,
mi most nem hull le, nem hull le soha,
ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
egy pillantás, egy sóhajtás elég:
és lehullnak a legutolsó álmok,
és meghalnak az utolsó mesék.
Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
egy nesztelen lépést se tegyetek, –
mi most nem hull le, nem hull le soha,
hátha örökké tart ez a csoda,
hátha nem hullnak le a levelek…
Forrás: Lélektől lélekig
François Mauriac
Forrás: Lélektől lélekig
Megérint kezed…
De, tégy valódi csodát!
Érintsd lelkemet!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Forrás: Versek mindenkinek
