Címke: csoda

  • Bella István: Csodák és csudák

    Julian Tuwim után, szabadon

    Egyszer júliusban
    kéken havazott,
    ebcsivitelésre
    madár ugatott.

    Füvek kék tavára
    tehéncsorda szállt,
    sárga égen zöld nap
    kék dalt kóricált.

    Virágok torkába
    lepke fészkezett,
    s mindez még egy percig
    se történhetett.

    Félig leeresztett
    szempillámon át
    néztem, ámuldoztam:
    De csuda világ.

    De hogy kinyitottam
    szemem, a csoda
    eltűnt, s minden szürke
    lett és mostoha.

    Minden fény s varázslat
    köd lett, s jeltelen…
    De azóta gyakran
    behunyom szemem.

    Forrás: Bella István összegyűjtött versei (a vers Julian Tuwim nyomán, szabad átköltésként született).

  • Babits Mihály: Babona, varázs

    Nem szánom én az ostobát,
    kinek üres a mennyek boltja:
    ki méltó látni a csodát
    az a csodát magában hordja.

    Az este a kertek alatt
    jártam és elborúlt az élet:
    az Este varázspoharat
    boritott a földre hogy éj lett.

    Hirtelen, árva éjszaka
    (szomoru, mégis szép varázs volt);
    és a fák alatt egymaga
    lassan feljött az óriás hold.

    Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
    Égő gyümölcs az ében ágon!
    Ó melyik napkeleti bölcs
    varázsol ílyet Indiákon?

    Ó nagy varázsló, titkos Est
    ki elborítod e világot,
    Kinod nedves ecsetje fest
    zajtalan éjjel száz virágot:

    varázsköpönyeget terít
    kezed és elnyomja a későt; –
    Szüzeknek alvó testeit
    érni mintázza néma vésőd:

    Te mintáztad őt is, te bölcs,
    sok régi lányos éjszakáján
    hogy érve majd arany gyümölcs
    legyen életem ében fáján;

    mert te vagy a nagy Érlelő. –
    ekkor a hold feljött a fáról
    furcsán mozogva jött fel ő
    regélve még Amerikáról.

    Felhők kapkodtak szerteszét
    hideg sejtelmek szele támadt,
    s halottam ideges neszét
    a rángatózó ijedt fának.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ágh István: Búzavirág

    Ne félj! most olyan messze
    mint az ég, de onnan hozza
    el neked búzakék vigaszát,
    egy csipet madárlátta végtelent,
    magasok zafírcsillagát szemén,
    kiskanál óceánt neked,
    jéghegyről jégmadárka kék
    tollát azúr utakon menti át,
    búzavirággá fárad azután, ne féltsd!
    csodálatos, csodáld!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Garai Gábor: Visszfény

    „ki méltó látni a csodát,
    az a csodát magában hordja.”
    (Babits)

    Aki méltó – magában hordja
    a szépet s az álmélkodást;
    tulajdon visszfényét ragyogja,
    magától kér feloldozást.

    Aki méltatlan, ki e földi
    lét törvényének rabja csak,
    magában nem tud tündökölni,
    s lerogy saját súlya alatt.

    De fölkél, ha más terhe nyomja –
    emeli vállát – s szárnya nő.
    Szerelmét lánggal lobogózza,
    s megőrli szívét az idő.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Pilinszky János: Anyám

    Az életed kihült üveg,
    csiszolt és készre alkotott,
    hogy rajta át
    a szép halált
    szabad szemeddel láthatod,
    amint a lelked ablakát
    elállja minden földi fény elől,
    mely megbonthatná
    bensőd alkonyát.

    Magadba vagy, s csupán a fák,
    az áldott, ázott, őszi fák,
    csupán a fák a híveid.
    A híveid, s te szólsz nekik,
    beszélsz nekik, s a lelkeik,
    a földben álló lelkeik
    megremegnek: – rossz ez itt!

    A fák s a tó, az esti tó, –
    A csenden át halálhajó
    dudája sír a víz alól,
    a holt öböl felé, hol állsz.
    S a gázos, lepke-könnyű lég:
    az ég, – e jelre meghasad.
    Fejed fölé bohó csapat
    fehér galamb ereszkedik.

    Te máshol élsz!
    Csodára kész tenálad minden pillanat!

    Forrás: Meglepetesvers.hu

  • Babits Mihály: Hunyt szemmel

    Hunyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szívünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: verpeletamk.lapunk.hu

  •   Nemes Nagy Ágnes: Karácsony


    Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
    narancsszín fények égtek hűvösen.
    Pár varjú szállt fejem felett kerengve
    s el nem repültek volna űzve sem.

    Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
    – S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
    egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
    mint koldus kézbe illatos kalács.

    Csodáltam. És a számon hála buggyant,
    nem láttam többet kósza varjakat:
    olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
    s olyan meleg volt, mint a nyári nap.

  • Ady Endre: A nagy posványon át

    Szaladjunk hát a nagy posványon át,
    Vannak lyányok és vannak még csodák.
    Hiúk is vannak és vannak szegények
    És vannak még túl-ifjasan legények.

    Vagyunk még mindég dölyfös vénhedők,
    Kik nem hajolnak az Idő előtt.
    Kik hajlottan, posványon is úgy járunk:
    Egy-egy leány a lépésünk, az álmunk.

    Magyar honunkban sok-sok a csoda,
    Életünk: fölfalt életek soka.
    De világot okozunk a világnak:
    S mégis hozzánk jönnek mind, akik látnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Bartimeus

    Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
    megérintette fénytől szűz szemem,
    világgá lett a bús világtalanság,
    s öröm borzongott át a lelkemen.

    Koldus-kövem felett, a tér derengett,
    arcom felé egy arc világított,
    s káprázva néztem hívó, mély szemébe
    Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.

    Szép volt, anyám, szememmel simogatni
    virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
    vagy messze-húzó út ívét követni
    a dús vetésű Jordán-tájon át.

    Ma is csodám a csillagsűrűs éjjel,
    a nyári éj, mely csóvákat hajít,
    a virradat, mely kútvízhez kicsalja
    a város nőit és galambjait.

    Jerikó minden színe birtokom lett.
    Egész világ. De meddig lesz enyém?
    Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
    tán elhullatnám s elfelejteném

    a pálma zöldjét, esti domb liláját,
    barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
    De lelkem mélyén hordozom halálig,
    hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Butler Yeats: Gilligan atya balladája

    Az öreg páter Gilligan
    csak fárad szüntelen,
    mert nyája fele ágyba dőlt,
    vagy hant alatt pihen.

    Leszáll az est, egy székre ül
    s tán el is szundikált,
    mikor megint hivatja egy
    beteg, s ő felkiált:

    „Hát nyugtom sincs, sem örömöm
    ez örök gyász helyén?”
    De rögtön aztán: „Ó, Uram,
    a testem szólt, nem én!”

    A székre dől, letérdepel
    s imádkozásba fog,
    de álom száll rá, mély, nehéz,
    s az égre csillagok.

    A számuk lassan millió.
    Levélt rezzent a szél;
    s míg éjben szunnyad a világ,
    az Úr csöndben beszél.

    Mikorra szürkül s a veréb
    csiriplő hangja száll,
    az öreg páter Gilligan
    már ismét talpon áll.

    „Jaj, Istenem! aludtam, és
    az ember már nem él!”
    Kihozza gyorsan a lovát
    s elvágtat, mint a szél.

    Nem vágtatott így még soha
    a láp és szikla közt.
    Az asszony nyit neki kaput:
    „Atyám, hát visszajött?”

    „Meghalt a férjed?” – kérdezi.
    „Egy jó órája már.”
    Az öreg páter Gilligan
    lesújtva, szótlan áll.

    „Meghalt, ahogy elment, atyám,
    madárkaként vígan.”
    E szókat hallva térdre hull
    az öreg Gilligan:

    „Ki csillagos éjt alkotott,
    törődött szívnek írt,
    leküldte egyik angyalát,
    hogy megsegítsen itt.

    Ki bíborfényben tündököl,
    a planétákat terel,
    megszánt egy apró férget is,
    hogy álom nyomta el.”

    (Fükő Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Y