Gondoljon a világ akármit,
Az emberek gúnyoljanak;
Büszkébb szivem van, hogysem értük
Félénken cserben hagyjalak.
Kiket a vak tömeg szokásból
Szépeknek, jóknak ünnepel,
Nem tudnak oly forrón ölelni,
Mint te, midőn hizelkedel.
S a kikre irigykedve néznek
A dőrék, nem oly boldogok,
Mint a minő te vagy szerelmem,
Ha szomjas ajkam csókolod.
Óh, áldhatná sorsát akárhány,
Ki most lenéz negédesen,
Ha oly lánykát találna, mint én
Benned találtam, édesem!
Forrás: Arcanum
Elmúlt a régi, tiszta vágy,
Amellyel egykor környezélek.
Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od’adnék
Egy csókodért nem kell az élet!
Egy forró csók, egy ölelés…
Lázas szivünk összedobogna…
Aztán jöhet, mit bánom én,
A kárhozottnak égő pokla!
…Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
Eléggé gyötrő, kínos volna!
Forrás: MEK
Bús kertben látlak: piros hinta-ágy
Himbálva ringat.
Lankadt virágok könnyes kelyhekkel
Siratják a csókjainkat.
Álmodva nézlek: két piros felhő
Kószál az égen.
Csókokat gyarlón, himbálva váltnak
S meghalnak vágyak tüzében.
Két piros felhő: szállunk. A lángunk
Éhesen lobban.
S itt lent a kertben még a pipacs is
Szán bennünket jóllakottan.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Az ajkamon még itt az ajkad íze,
A csókjaidnak édes harmata,
Harmat, mely éget, részegít, bolondít,
Nem ittam lángolóbb italt soha!
Piros kehelyből, ajkadból ittam,
Oh, hogy ihatnám mindig, úntalan!
Ahány a vízcsepp minden tengerekben,
Ajkadnak annyi, annyi csókja van.
Mind az enyém, és mind engem bolondít,
Csókolj, bolondíts, drága gyermekem,
Hogy félig öntudatlan támolyogjak
A csókjaid borátul részegen.
És ki ne józanodjak, amíg élek,
S ha nyugaton leáldozott napom:
Dalolva tűnjek el az éjszakában
A legutolsó csókkal ajkamon.
