Nem a halál, nem a végállomás,
mi oda vezet, az lehet nehéz.
Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át
cseppenként tölt el a felismerés:
az élők közé nincsen visszaút,
mint testemben a sejtek, szétrohadt,
vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,
egyhelyben állni sem tudok sokat.
Először a színek fakulnak el,
mint mikor túl korán sötétedik,
aztán a kontúrok, végül a hang,
az érintés tart csak ki reggelig.
Ha van reggel, ha van feltámadás,
testnek, léleknek hogyha van,
talán megéri méltón menni el.
Még nem ordítok. Még tartom magam.
Forrás: Magyarul Bábelben
