Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
forró sugárban,
most járok itt a sápadt, bús fagyok
fenyérein
és fölordítok: hol vagyok?
Testvéreim.
Volt egy kutyám,
s nem vertem ki, mikor haragos éjjel
a hóvihar acsarkodott a széllel,
csunyán.
S mikor beteg lett,
köré sereglett
a bánatom, a gondom.
Fölkeltem, hogy reá tekintsek,
úgy néztem, mint egy árva kincset.
Egész éjszaka virrasztottam otthon.
Aztán vásott és buta lázban
nem madarásztam,
mert szántam a madárfiókot, a picinykét.
Vígan kaszáló,
zöld, könnyű háló
zacskójával nem fogtam soha pillét.
Sohase ültem lesve régi cser-tőn,
vörös vadat nem űztem havas erdőn.
Kikerültem a gyíkok napos árkát.
El nem tapostam
a réteken a szentjános-bogárkát.
Mostan
elmondom nektek, emberek.
Csak ezt, csak ezt – könnyezzetek.
Forrás: Lélektől lélekig
