Címke: életérzés

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Élni

    Élni az áldott életet,
    a napfényt, a félelmeket,
    a szaporodást, születést
    élni az embernek kevés:
    meg kell rágni a létezést!

    mivel az ember telhetetlen,
    gyógyszere: bánat, bánat ellen,
    s az ember elgondol sokat,
    e kíntól úgyis megdagadt
    világba még világokat,

    egy kis csíkot túl a végtelenen,
    s elgondolja önmagáról, hogy: van,
    s elgondolja hogy ne legyen.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Álom a Cigányvárosról

    Örök vasárnap délelőtt,
    jelenés a jelenben,
    ragyog a selyem-sárga út,
    hogy éjemmel pereljen,
    a színes házak, a sötét
    kabátokon a gombok
    megkövülten tündöklenek
    s örökkön bonganak a harangok.

    Fönn: a város kék üstöke
    repülőkkel cicázik,
    lenn a kávéház tóduló
    dohányfüsttel virágzik,
    fényben és füstben csillagok
    pusztulásán borongok,
    de ez a város ünnepel,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Brillantinos, busa hajak
    mámort kínálnak, mámort,
    mint a faragott antracit
    sötétjük tűzhalált hord,
    s ígér a hitehagyottnak
    boldog vértanú-rangot
    e város főterén, ahol
    örökkön bonganak a harangok.

    Hányadíziglen köt a sors
    álmodnom sose-voltat?
    Milyen varázslat vonz ide,
    hogy szinte haldokoltat,
    hogy ismerősek a szavak:
    mély-édességű hangok,
    hogy hajszolt életem fölött
    örökkön bonganak a harangok!

    A fácánkönnyed asszonyok
    a főtéren kerengnek,
    a barna szemvillogtatás
    símogatás szívemnek.
    Gyerekek emelnek felém
    felejthetetlen arcot,
    a teljes élet van velem,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Vannak keserű álmaim,
    hurcolom őket büszkén,
    s vannak sugárral-oldozók –
    de mindben egy az eszmény.
    Ó álom, te legfőbb igaz,
    irgalmadnál kitartok,
    hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
    de bongjanak örökkön a harangok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Ignotus: Tavaszi bor

    Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
    Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
    Új tavaszok, elvonuló telek,
    Lemondva múlók, követelve kérők,
    Kékségek, miknek hűse is meleg,
    És meghalások, szürkeségbe térők –
    Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
    Mit tudom én, ki az, aki vagyok!

    Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
    Gondolom is a bort, ami megejtett,
    Torkomba érzek gyűlni könnyeket,
    Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett;
    Őrületet, mely az agyban rekedt,
    Csókot, amely csattanni elfelejtett
    És életet, életet, életet,
    Amelyet aki élt, nem élhetett.

    Ó szép tavasz, ó gyönyörű világ,
    Ó paradicsom annak, aki bírja,
    Asszonysmosoly és almafavirág,
    Vizek esése, illanatok írja,
    Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
    Lételek ágya, rothadások sírja –
    Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
    Feleljetek nekem: vagyok-e még?

    Vagyok-e még és voltam-e vajon,
    S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
    S nem itt viaszlik-e önágyamon
    A halott, kinek fölibe hajoltam,
    Én vagyok-e, ki ballag utamon
    S nem porlok-e rég valamerre, holtan,
    Pályám – én vagyok-é, aki futom?
    Nem tudom – ha megöltök, se tudom.

    Jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
    Megújra, míg tavaszvirágra várok,
    S koporsófödél, ami fönn ragyog
    És lenn az utca temetői árok;
    Kezdettől fogva én nem én vagyok,
    Kezdettől fogva én csak hazajárok –
    S tavasz s virág s napfény és szerelem:
    Élj és ragyogj és ne törődj velem!

    Forrás: Magyarok Bábelben

  • Szécsi Margit: Fekete gallyon

    Fekete gallyon jégburok,
    tündér-üveg, nem földi.
    Jégburkos dió a kavics,
    nem érdemes feltörni.
    Öreg, fázós nagymamák,
    tudom én, nektek jó a hit.
    Én is jártam istenért,
    de az az isten nem hevít.
    Vad vagyok és nyers vagyok,
    bolond angyal, kegyetlen.
    Öregasszonyt ellökök,
    s lába elé lefekszem.
    Nyár, ha igéz messziről:
    ideér, jönni kell neki.
    Minden kabátot szögre tétet,
    szívemet bizsergeti.
    Én a hittel ráérek:
    nyekergő cipőm hóban jár.
    Halál minden lépésem:
    éppúgy lehetne rózsaszál.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Juhász Gyula: Minden…

    Minden reggel
    Búcsúszavak jönnek sereggel.
    Minden délben
    Úgy érzem, éltem és már holtra értem.
    Minden este
    Reménynek, vágynak mindörökre veszte.
    Minden éjjel
    Ölelkezem a fojtó semmiséggel.
    S reggel, reggel
    Új búcsút járok tűnő életemmel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Ki érti?

    Szerettem volna adni,
    de nem volt: mit.

    Szerettem volna kapni,
    de nem volt: kitől.

    Szerettem volna enni,
    de üres volt a tányér.

    Szerettem volna menni,
    de nem volt: hová.

    Szerettem volna halni,
    de a Halál kitért.

    Szerettem volna élni,
    de nem volt: miért.

    1924. szeptember 10.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Reviczky Gyula – Magamról

    Rossznak mondod a világot,
    Dőresége bosszuságod;
    Siratod az élet álmát,
    Földi gondok durva jármát;
    Felpanaszlod lázban égve:
    Bölcs elméje, jók erénye
    S fényt sugárzó lángod, ég,
    Csak hiúság, búborék.

    Óh, pedig hány perczed, órád
    Volt, midőn e sújtoló vád
    Könnyeidben elviharzott
    S kiderült rá szíved, arczod.
    Gyönyörűség volt az élet,
    Megáldottad születésed;
    Rózsák közt jársz, azt hivéd,
    S mi okozta? … Semmiség!

    Nem tudod, mi nyomja szíved,
    Semmiségek üdvezítnek.
    Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
    Hogy e bűnös-bűvös élet,
    Mely ma szennyes, ronda börtön,
    Holnap éden kertje rögtön.
    Ma a békét áhítod,
    S holnap küzdve élni jobb.

    Ember! önző vágy vezérel.
    Bánatával, örömével
    Ezt az undok szép világot
    Sorsodon át nézve látod.
    Hogyha gondok elcsigáznak:
    A világot éri vádad,
    S ha örömre gyúl szíved:
    Nincs e földnél semmi szebb.

    Ragyoghat a nap az égen;
    Te sötétben, feketében
    Látsz mindent, ha bánatod van;
    Míg, ha kedved lángra lobban,
    Minden érted van teremtve;
    Télen is jársz rózsakertbe;
    A nap is csak rád ragyog,
    S kik itt laknak: angyalok.

    Az örvendőt meg nem érted,
    Ha világod búban éled;
    S csak ha lelked szenvedőnek
    Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
    Mit törődöl a világgal,
    Szenvedő szív sóhajával,
    Ha egy édes pillanat
    Teljesíti vágyadat!

    Hát ne fordulj vak hevedben
    A világ és rendje ellen…
    Úgy tekints az emberekre,
    Hogy a föld se jó, se ferde;
    Se gyönyör, se bú tanyája,
    Csak magadnak képe, mása.
    Ki sóhajtoz, ki mulat:
    A világ csak – hangulat.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Szép Ernő: Egyszer

    Egyszer vágtató gyöngyhintóbúl
    Aranyat szórni a népnek, aki kódul.
    Mérgezett liliomok közt egy éjben
    Elveszteni az eszemet a kéjben.

    Egy váll. Óh, csókkal hajolni feléje,
    Hogy az életet, a halált megérje.
    Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom
    A két orcámon végig árkot ásson.

    A végtelen tengerbe beleúszni,
    Odaveszni, el se búcsúzni.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Miért?

    Ti kérditek, miért vagyok?
    Miért kelek fel újra?
    Hogy lássam, mint a kósza szél
    a lányok aranyos, finom haját
    könnyes arcukba fújja.
    Hogy várjam azt, ki eljövend,
    egy lány, vagy nem tudom ki,
    oly jó álmodni tétlenül,
    s szeles időben szürke ég alatt
    dalolva kóborolni.
    Hogy imádjam, szegény hivő,
    mi fájó s halhatatlan.
    Hogy elsirassam csendesen
    a zokogó szeptemberi esőt
    egy bús, haldokló dalban.

    Forrás: Versek mindenkinek