Az újszegedi erdőben, avarban
A fűbe fekszem s nézem az eget.
Ilyen kék nem volt soha még s alattam
Oly bíborak se a falevelek!
Harkály kopácsol és rigó rikkant még
És a nap hervad, hervad nyugaton,
Ha most szelíden én ez őszbe halnék,
Fejedelmi volna ravatalom!
De jaj, még élek és még élni vágyom,
Botor, bolond vággyal, mely élni fél,
A falevél, mely finom ívbe rám hull,
Megnéz utolszor és jaj, elitél!
Forrás: Lélektől lélekig
Házakat emelt körém a sötétség –
s a házakban nem lakik senki.
Fákat ültet körém a képzelődés –
s a fáknak nem támaszkodik senki.
Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,
fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.
Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,
nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.
Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.
A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.
Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;
szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;
a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem –
elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.
Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák.
El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.
Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra –
Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Most szeretnék egy förtelmest zuhanni
A Semmibe
S minden készet nemesen másnak hagyni.
Úgyis halál volna egyetlen szépem
S késlekedik,
Mint vicinális sötét, kis vidéken.
Felkínálom, két nyult karom föltartva,
Életemet,
De az a gúnyos Sors nem akarja.
Hát én legyek magamnak durva őre
És a Halált
Én invitáljam előbb és előre?
Gyönyörködöm ma is az őszi Napban
És örülök,
Hogy, úgyahogy, de élőn megmaradtam.
Gyönyörködöm a földi gyönyörökben
És utamon
Szabad az út, csak jönnének még többen.
Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni
S mégis élve
Semmisülni élni, vágyni és kapni.
Forrás: Lélektől lélekig
Erő és szépség elhagyott,
fehér ágy elszív engem –
én édesem, én édesem
ne hagyj meghalni engem,
míg öt világrész illata
csábít világgá mennem –
űzd el a gyalog-madarat
ki elkaparna engem!
A henteskutya kicsinyel
cingár falatját: engem –
a teljes élet összegyúrt
dögöt és lángot: engem.
Mosdass, ölelj, ne félj, ne félj,
mert el nem érnek engem,
fekvén is fekszem szárnyakon:
isten szállat föl engem.
Forrás: Magyarul Bábelben
Számlálgatom, találgatom,
Hogy hány hetem vagy hány napom
Van hátra még…
Irgalmas ég,
Esdek, ne légy fukar nagyon.
Óh, hányszor hívtam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most hogy itt
Ólálkodik;
Nem érzek mást, mint borzadályt.
Meghaljak?… Óh, ne még, ne még,
Agyam még eszme-tűzben ég.
Forró szívem
Jobban pihen
A napon: óh a sír setét.
Vágy még hevít, kedv még emel,
Óh, még sok dalt nem zengtem el.
S eszméimet
Mind a hideg,
Sötét koporsó nyelje el?
Toldjad meg hát, kegyelmes ég,
A csüggedt költő életét.
Hadd öntse ki
Érzelmei
Zengő, zsibongó tengerét.
Forrás: Magyarul Bábelben
Házakat emelt körém a sötétség –
s a házakban nem lakik senki.
Fákat ültet körém a képzelődés –
s a fáknak nem támaszkodik senki.
Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,
fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.
Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,
nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.
Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.
A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.
Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;
szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;
a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem –
elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.
Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák.
El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.
Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra –
Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
A szenvedélyre jött a szenvedés.
Szines kéjhabra gond, sötét, nehéz.
Mámor ködére tiszta öntudat,
Amelynek kése szívünkben kutat.
Oh, mindenért fizettem kamatot,
Mi köznapénál több gyönyört adott.
Emésztő életvágy szorult belém,
Szivemet lángján összeperzselém.
Nem voltam mértéktartó semmiben,
Nem volt elég, amig telt, semmisem,
Mohón élveztem, kábultan, vakon,
Akármivel kinált az alkalom.
Gaz uzsorás volt. Oh milyen nehéz,
Keserves most a visszafizetés!
Amig egyszer majd kénytelen leszek
Igy szólni: Nincs több; nem fizethetek.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnék indián lenni egy évre,
szeretnék házakat festeni kékre.
Szeretnék éjszaka úszni egy tóban,
szeretnék hinni az örökké szóban.
Virágos busszal világot járni,
sohasem fáradni, sohasem fájni.
Szeretném ha bokáig érne a hajam,
szeretném jobban szeretni magam.
Szeretnék egy évre szerzetesnek állni,
sötét kis szobában csendben meditálni
és amikor ültem kis szobámban eleget,
szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket.
Szeretném újra anyámat ölelni,
szeretnék minden kérdésre felelni.
Szeretnék sírókat megnevettetni,
József Attilának barátja lenni.
Szeretnék ültetni cseresznyefákat,
cseresznyefa ágán lóbálni a lábam,
a cseresznye magokat messzire köpködni,
föld felett angyalként könnyedén röpködni.
Szeretnék jót látni az emberek szemében,
szeretnék ülni a Jóisten ölében.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretője vagyok a nyárnak
S dalolója az éjszakának.
Ha pengetem szívemnek húrját,
Megkönnyezem az ég azúrját.
Kitör olykor a fájó dallam,
Mikor a rügy bimbóba pattan.
Verem a mellem nyakra-főre –
S ráborulnék egy rózsatőre.
Gyötör folyvást a vér, az álnok,
Incselkednek a pajkos álmok.
A lelkem bugó, bús Lehel kürtje,
Láncolt erőm a Sámson fürtje.
Hatalma rajtam nincs Delilának,
Heroldja lettem a régi mának.
Úgy epedék életre, másra,
Mint a kaszás szép aratásra.
Férfi lettem tavasztól nyárig,
Forró hitem válóra válik.
Élesre fenve az ősi szerszám,
Péter-Pál napját lessük ezerszám.
Piros nyarát, tenger virágot…
Eddig éljek, csak erre várok.
Szemfödőmet éj keze szője…
Be bolond a nyár szeretője.
Forrás: eternus.hu
Mint anyja emlejétől elvált
gyermek az ős tej drága kincsét,
szomjazom én, világtól elzárt,
az eleven világot ismét.
Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma.
Mint a lázárok szeme lakzin
ha zúg az élet körülöttem,
tágul a szemem héja kapzsin
s érzem, hogy nem régen születtem.
Csontom ős csont, de vérem új nedv,
az tanít sírni és nevetni,
s kedv támad bennem, érzem, új kedv
verseket írni, lányt szeretni.
Betelni mindenféle borral,
letépni minden szép virágot
és szájjal, szemmel, füllel, orral
fölfalni az egész világot.
Forrás: Versek mindenkinek
