Hogy hazámat ne szeressem,
A bitorlót meg ne vessem:
Hatalom nem teheti!
Hogy hazámat megtagadjam,
Megvetés jelét hogy adjam:
Azt se követelheti!
Főbe lőhet, nyakaztathat,
Bitófára fölakaszthat,
Most erősebb, tegye meg!
De az érzelem honában,
Keblem titkos templomában:
Én urat nem ismerek!
Forrás: Lélektől lélekig
– hát mutasd meg, hogy nem igaz,
azértsem igaz, sose volt,
hogy az élet megdöglik, és
nem igaz, hogy halott a holt,
nem igaz, nem, nem, sose volt,
hogy csupasz seb vagy, vakított
szem, lefogott kéz, szótlan
szolga, ki sután tűri sótlan
sorsát;
mutasd meg: nem igaz,
hogy kutyakorbácsra születtél,
s hogy beléd marjon a veszett tél,
s a felhő higanyt záporozzon
fejedre, s hogy sose maradjon
estére annyi csöpp erőd,
hogy lerúgd a rongy facipőt;
hát mutasd meg, hogy nem igaz,
hogy elintézhet egy süket
legyintés; hogy nem számítasz
annyit, mint a tetű, az eb,
a félrelökött csizmatalp;
mutasd meg, hogy a kínt, a jajt
torkon tudod ragadni, és,
ha egyebet nem, hát merész,
szabad halált vívhatsz e rab
életre, melyben mindened
elorozták, s szíven harap,
mint a macska a madarat,
a kivetkőzött indulat;
döntsd le vérgőzös istenek
sziszegő-szuronyú szobrait,
mutasd, mutasd meg, hogy amíg
ereidben vér vánszorog,
idegeiden fájdalom,
nem hagyod, azértsem hagyod
az ezerfejű gyalázatot
sértetlen trónolni a romhalmazon,
melyet épített;
mutasd, mutasd meg, hogy tied
az erő, bátorság, az ész,
hogy a jövő magad vagy, és
a jövő nem hal meg soha,
mutasd meg hát, hogy te vagy a
gyilkos szolgák kemény ura
s bírája: ítélj – intenek
a vérben pácolt tetemek,
a falhoz vágott csecsemők,
a meddővé tett, drága nők
és a kiherélt férfiak
s hány vértől végtelen pillanat –
– mennyi halott, mennyi halott
szellemhangja üvölt, susog – – –
acél bátorítást (s vigaszt,
ha kell), ez ad, hogy megmutasd –
hát mutasd meg, hogy nem igaz,
azértsem igaz, sose volt,
hogy az élet megdöglik, és
nem igaz, hogy halott a holt –
Forrás: Magyarul Bábelben
Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva
anyátlanul s földarabolva
s egy targoncáról lefele
lóg a fejem a semmibe
Akkor se te
Ha minden ágyam elveszett és
megbomlik bennem a teremtés
s kiáradnak csúfosan e
test tagjai a semmibe
Akkor se te
Ha megrogyok mint sárga gyertya
saját árnyékom eltakarva
magamba égve befele
a legutolsó semmibe
Akkor se te
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a por-e holtak,
mint lakói a szélnek, s esti holdnak;
míg csontvázuk letisztogatva korhad,
csillag gyúl ki könyökökön, s lábfejen;
ki elveszti eszét, majd észre tér;
ki tengerbe vész, ismét partra ér;
szeretők halnak, él a szerelem;
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
kínpadra vonva, hol az ín szakad,
s a kerékre kötve, meg nem törhetők;
kezük között kettéhasad a hit,
s orszarvú bűnök testüket átdöfik;
minden széthull, de ellenállnak ők;
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
s a parton megtörő hullám zaját;
hol virág lélegzett, fejét virág
nem emeli az esős szélbe már;
bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
lényegük általüt a százszorszépeken,
s a nap felé tör, amíg csak a nap áll,
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Bomlik a házak kontya
a sötétedés bontja
némán belekuszálja
hajuk az éjszakába
Engem is beleszőne
csillagos feketébe
de én anyámtól boldog
sugarakat hordok
Lépésem füttyöm szikra
csiholom bátorítva
a dermedt füveket fákat
Mintha már moccannának
Forrás: Kedvesch versek
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
– golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
Forrás: Lélektől lélekig
Huszonegy évem csöndben félretettem,
semmim sincsen, mégis csak veszthetek.
Nevem csak szó, személyem védhetetlen,
s mert nincs miért, ne védelmezzetek.
Vigaszt nem ád a józan magyarázat –
a tény szilárd s a kurta szó kerek:
ürülékemmel egyszintre aláztak
e szennyvízlelkű névleg-emberek.
Létem körül szoros, szegelt a korlát,
s egy biztos van csupán: az egyszeregy.
Jó izmaim rugóit átkarolták
kérlelhetetlen külső kényszerek.
Hálószemek közé szorult a pályám,
s csak légy vagyok a pókok lakomáján.
Ígértek enyhítést, ha mást írok,
mondván: „hajolj, s megnyílik majd a börtön”,
de markolnak megdermedt mártirok,
úgy tiszta hát, ha sorsomat betöltöm.
Foszló csepűből megsodort zsineg –
göbös, kemény csomóvá hurkolóztam,
s szolgálok hitem eszményeinek
tetőtől-talpig szürke rab-darócban.
Nincs dolgom többé hűtlen pásztorokkal.
S bár sajgó talppal, kiszáradt torokkal
vonszolódom a fölvérzett úton,
kitartok végig, bárhová vezessen,
ha bárányomat így kell megkeresnem,
s terhelt erőm megtisztul majd, tudom.
Hazánk zúzott szivén a vér
hülő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.
Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.
Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.
Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.
Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre,
de nékünk
nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve!
A véres, megfeszített Béke
lenéz a fegyverek csövére.
Hazánk zúzott szivén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.
Forrás: PIM
