Ének és meditáció
I.
Meditáció. – Sok évszázakon át azt hitte az ember, hogy a kiröpült hang elvész a messzeségben, és elhal, mint a kiröpült lélek. De lehet-e halála annak, mi egyszer élt? A hang, ha elnémult, még nem veszett el: a hang halhatatlan, s mikor már nem is hallja senki, él és röpül tovább! S örök, irtózatos, néma zsivajban járjuk útainkat. Megőrülne, aki egyszer meghallaná: a föld minden hangja itt leng fülünk körül. Mily keveset fog föl a fül kis rádiója az óriási Koncertből, mely kiindul minden pillanatban a földkerekség minden pontjáról, talán egy isteni Fül felé!
Ének.
Ülök hegyemen, távol a világtól
és elkapom a világ hangjait:
Rigók, harangok, s fönn a zengő Sátor,
az ég, és lenn a zsongó Boly, a város,
gyors vonat, csapka műhely
a teret átszövik
ezer zajhegyü tűvel.
Óh, tücskök éles tűi, légbeöltött
szárnyak és gépek szálló hangja, dús
szövedék földtől égig, úgy ömöltök
hangosan; de még mennyi hang a néma,
mint láthatatlan írás,
keresztbeírt, vagy úsz
köztetek, mint a csírás
növénypelyhek úsznak titkon a szélben.
Egy erdő úszik ott, egy titkos erdő!
Ének, beszéd, amit szerte a térben
emberi száj zeng, lélek, ujjak, húr,
lelkek raja száll
mint köddé-tépett felhő
s elzengő foltmadár.
II.
Meditáció. – Ülj a rádió elé, s forgasd lassan a tárcsát; a hangok tolonganak minden kis vonal között, milliméterek milliméterein, és minduntalan fölhangzik a fütty – a csúnyahangú rigó füttye, aki a Rádióban lakik. Új fütty és új hang – óh ezek az eltévedt Hangok a térben, melyeket alig megtaláltunk, már újra elveszítünk, mint egy emléket, – ezek az elszabadult hangok, kik kiszállva messze színházaik kupolái alól, mint elsuhant lelkek, különös halhatatlanságukban valami térbeli örökkévalóságba röpülnek némán, csak egy-egy pillanatra csöngve bele itt-ott egy önfeledt fülbe, mint egy régholt költő éneke!
Ének.
Óh, halhatatlan hallhatatlan hangok!
Most kapj el egyet, hegyi madarász!
Madárka! most meg fogom lopni hangod!
Már a pór herold rigószava füttyent –
micsoda hercegnének?
Üdvözlégy, messze ház
zenéje, arany-ének!
Ki vagy s honnan jöttél egy rebbenésre,
hogy tündérmód azonnal tovatűnj?
Párizs? vagy Berlin? keresnélek, késve:
a mozdulat, mely meglelt, messze vitt már
dőre lendületében,
mohón, – mint drága bűn
kéje illan az éjben.
Egy hang tünt el a hallhatatlan hangok
sűrűjében, mint régmult izgalomból
anonim emlék, elsülyedt harangok
zengése, egy halott fölvillanó
szava, s mi megmarad
magányos bús dalomból
a forgó ég alatt.
Forrás: Lélektől lélekig
