Címke: elmélkedés, emlékezés, örökkévalóság

  • Babits Mihály: Rádió

    Ének és meditáció

    I.

    Meditáció. – Sok évszázakon át azt hitte az ember, hogy a kiröpült hang elvész a messzeségben, és elhal, mint a kiröpült lélek. De lehet-e halála annak, mi egyszer élt? A hang, ha elnémult, még nem veszett el: a hang halhatatlan, s mikor már nem is hallja senki, él és röpül tovább! S örök, irtózatos, néma zsivajban járjuk útainkat. Megőrülne, aki egyszer meghallaná: a föld minden hangja itt leng fülünk körül. Mily keveset fog föl a fül kis rádiója az óriási Koncertből, mely kiindul minden pillanatban a földkerekség minden pontjáról, talán egy isteni Fül felé!

    Ének.

    Ülök hegyemen, távol a világtól
    és elkapom a világ hangjait:
    Rigók, harangok, s fönn a zengő Sátor,
    az ég, és lenn a zsongó Boly, a város,
    gyors vonat, csapka műhely
    a teret átszövik
    ezer zajhegyü tűvel.

    Óh, tücskök éles tűi, légbeöltött
    szárnyak és gépek szálló hangja, dús
    szövedék földtől égig, úgy ömöltök
    hangosan; de még mennyi hang a néma,
    mint láthatatlan írás,
    keresztbeírt, vagy úsz
    köztetek, mint a csírás

    növénypelyhek úsznak titkon a szélben.
    Egy erdő úszik ott, egy titkos erdő!
    Ének, beszéd, amit szerte a térben
    emberi száj zeng, lélek, ujjak, húr,
    lelkek raja száll
    mint köddé-tépett felhő
    s elzengő foltmadár.

    II.

    Meditáció. – Ülj a rádió elé, s forgasd lassan a tárcsát; a hangok tolonganak minden kis vonal között, milliméterek milliméterein, és minduntalan fölhangzik a fütty – a csúnyahangú rigó füttye, aki a Rádióban lakik. Új fütty és új hang – óh ezek az eltévedt Hangok a térben, melyeket alig megtaláltunk, már újra elveszítünk, mint egy emléket, – ezek az elszabadult hangok, kik kiszállva messze színházaik kupolái alól, mint elsuhant lelkek, különös halhatatlanságukban valami térbeli örökkévalóságba röpülnek némán, csak egy-egy pillanatra csöngve bele itt-ott egy önfeledt fülbe, mint egy régholt költő éneke!

    Ének.

    Óh, halhatatlan hallhatatlan hangok!
    Most kapj el egyet, hegyi madarász!
    Madárka! most meg fogom lopni hangod!
    Már a pór herold rigószava füttyent –
    micsoda hercegnének?
    Üdvözlégy, messze ház
    zenéje, arany-ének!

    Ki vagy s honnan jöttél egy rebbenésre,
    hogy tündérmód azonnal tovatűnj?
    Párizs? vagy Berlin? keresnélek, késve:
    a mozdulat, mely meglelt, messze vitt már
    dőre lendületében,
    mohón, – mint drága bűn
    kéje illan az éjben.

    Egy hang tünt el a hallhatatlan hangok
    sűrűjében, mint régmult izgalomból
    anonim emlék, elsülyedt harangok
    zengése, egy halott fölvillanó
    szava, s mi megmarad
    magányos bús dalomból
    a forgó ég alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig