Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva ontja minden virág a szent tömjénszagot; járják az est legét a hangok s illatok; valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Ontja minden virág a szent tömjénszagot; felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna; valcer bús dallama, epedés kába sodra! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.
Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna, gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt; alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot, gyűjti a csillogó múlt romjait halomba! Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja… Emléked mint arany szentségtartó ragyog.
Én most elmegyek mert időm lejárt ne tarts vissza kedvesem mert veled maradnom nem lehet mennem kell bármennyire fáj utamon vissza nem fordulhatok hogy lássalak s te is láss megint… nem térhetek vissza hozzád nem repülhetek karjaidba mint régen annyiszor s te sem szaladhatsz felém
hogy felkapjál mint a forró parti szél a könnyű homokot s visszavigyél oda hol boldogság lakoz nem nyújthatom kezem hogy erősen fogj s ne adj oda senkinek… elmegyek mert mennem kell kedvesem ne szólj ne nézz ne mozdulj mert meghalok s velem te is… elmegyek mert időm lejárt s amíg a távolba lépkedek integess felém zengjél búcsú-éneket mert elmegyek s többé vissza nem jöhetek
hozzád ide… nézd, már hív az út lidércek tánca bíztatóan int ígérnek csalfa szépet (téged) csak menjek már — ó, a hangjuk hogy éget! védjél meg, kedvesem ne engedj közéjük szerelmesem mert félek tőlük magamtól félek… — lidércek tánca megbűvöl mint szerelmed egykor s most de ők erősebbek nálunk a világnál Istennél erősebbek hát mennem kell s te nem jöhetsz velem kedvesem… most — nem de ha majd az árnyak elnyelnek teljesen s szíved már nem érez semmit sem ha hiába nyúlsz felém s már csak emlék leszek lelked rejtekén ha letelt a te időd is kedvesem jer vissza ide hol most a búcsú helye van
s indulj utánam gyorsan erővel szívvel szerelemmel mert elérsz!… várok rád kedvesem szerelmesem életem várok rád örökké mert ahova én megyek az élet ott örök s a szerelem is… indulj el akkor, ne késlekedj lépj át az árnyakon repülj világokon át selyem szárnyakon s meglásd Fényt találsz hova érkezel s engem szerelmemet Életet hol a kettő egybe lett akkor örökké…
számold a perceket kedvesem számold szíved hangjait s ha kitelt a bűvös mennyiség ha azt hallod mélyről messziről: „ne tovább, itt már elég!”
akkor lépj az útra
kövesd lábam nyomát s ha őket csókkal illeted — tudom, majd ezt teszed —
látni fogsz engem is és az utat mi hozzám elvezet s ha lábaim nyomát könnyeiddel töltöd meg abból tiszta forrás fakad mi táplálni fog míg járod utadat felém nem kell erő nem lesz küzdelem nem lassít kétség, félelem mert fényes lesz az út puha meleg egyenes — mint én — felém mikor most elmegyek egy-egy kis Fény-magot utamon elvetek mik fákká nőnek fel hogy utadon ne tévedj el amikor elindulsz felém arcod ragyogni fog a kisarjadt gyémánt-csillagok mesélnek neked szépeket rólam s ha kérded őket mindegyik felel mert erre jártam egyszer, régen — mennem kellett mert elraboltak mint a mesékben ugye, emlékszel kedvesem? — és táncolni is fognak a csillagok és szemük boldogan ragyog — majd meglátod, kedvesem — mert ők már tudják hol vagyok s hamarosan te is megtudod — ahol a Fény a legnagyobb ott vagyok s ott leszel te is hamar csak ne térj le az útról s kérdezd őket mindegyik boldogan felel s válaszuk édes lesz neked
mert szavaik remény — felém s szíved könnyű dalt énekel: „enyém… enyém…”
Ág tetején ül a hold mondd a titkod gyorsan mondd mert ha lehullik a hold kiderül hogy ott se volt a szívemben szerelem akartam hogy így legyen túl nehéz és ha viszem megszakadhat a szívem
Árok partján kóbor eb lettem szerencsétlenebb gulya, raj, és egyebek elbujdosok veletek rámtalál majd a halál s fia leszek, meg se vár se a hold, se csillagok s ha elmúltam: nem vagyok
Ami marad, fenyőág megtelt szív, de tudd meg hát én hozok majd álmot rád szép éjszakát, jó éjszakát az álmodban odafenn közös lesz a szerelem s csak annyit érzel, istenem ezt a verset ismerem…
Aznap lehalkították susogásukat a lombok, madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk valami sosem hallott dallamra, és akár csak papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd, és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet. Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe: Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn a magasban, fenn, a felhőtlen kékségben, mert boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező, föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel, engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem! Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém, nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint az illata a virágnak. De ez örökké bennem él. Aznap lehalkították suttogásukat a lombok… És a kis padon, a vállamon pihentél, miként pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán, vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.
A hosszú, néma, mozdulatlan ősz aranyköpenybe fekszik nyári, dús játékai közt, megvert Dárius, és nem reméli már, hogy újra győz.
Köröskörül bíbor gyümölcse ég, s nem várja, hogy a kedvét töltse még, a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég, fülébe súg, elég volt már, elég, s ő bólogat, mert tudja-tudja rég, hogy ez az élet, a kezdet s a vég.
Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép, el kell veszítenem. A bölcseség nehéz aranymezébe öltözöm, s minden szavam mosolygás és közöny.
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog! – – Ily csendről nem tudok.
De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka múlt idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, – várni nincs joga, – Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, – – – E csöndet ismerem.
Vasárnap délután a város meghal egy kicsit És valahogy sápadtabbak a kirakatok Vasárnap délután egy igazi fagylalt jólesik És néha érzek egy régi illatot
Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után A mamám rám adta mindig a szép ruhát Az ajtóban még megfésült és nem hallgatott rám Ha kértem, hadd járjak így egész héten át
Vasárnap délután a lányok arca kicsit szebb S a nagyfiú ígérte tízre hazajön A tánciskola parkettjén a cipők fényesek És néhány párnak a figura összejön
Vasárnap délután volt mikor megismertelek A bátyád apámmal nálunk sakkozott Kamaszok voltunk és sok hülyeséget beszéltem neked És kipróbáltuk, a szerelem jó dolog
Vasárnap délután talán a harag is csendesebb S az elvált apa láthatja kisfiát A vidéki rokonok látogatják az újszülötteket És Farkasréten is elfogy a sok virág
Vasárnap délután volt mikor viszontláttalak És újra megtörtént, ahogyan egy régi napon Te sem lettél felnőttebb és én sem komolyabb És előre tudtuk, szeretni jó dolog
Vasárnap délután az időm csendesen megy el És néha úgy érzem, máris érkezel Vasárnap délután az este mindig túl közel Mikor tudom, hogy többé nem jössz el
Vasárnap délután a város meghal egy kicsit És valahogy sápadtabbak a kirakatok Vasárnap délután már régen semmi sem történik Csak néha érzek egy régi illatot
Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek. Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek. Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni, Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.
Szárnyaim kibontva repülnék az égig, Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig. Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket, De kérész életem te meg nem értheted.
Itt hagyom hát neked levetett ruhámat, Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának. Ti emberek oly gyarlóak vagytok. A pillanatnyi létről ódákat daloltok.
Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet: Egyetlen percig élni…, élni szenvedélynek. Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel, Szívedből egy darabot már így is elviszek.
Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon, Nászom után életem a víznek adom. Könnyet se hullajts, majd jövök… Életem a létben így – általad – lesz örök.
…Mert későn jöttem én. Tudom már sorsom átkát, A titkos bánatot és hogy mért nincs remény, Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.
Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már, Új tájak öröme ezért nem az enyém, Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért nem láttam én a szűzek seregében Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben És magányos az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért rajong szivem halódó birodalmak Beteg álmaiért s a földnek kerekén Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna. Mert hontalan e vágy. Mert későn jöttem én.
