Címke: elmúlás

  • Gyulai Pál: Margit szigetén

    Az alkonyfényen rezdül a fa lombja,
    És nyájasan behajlik ablakomba;
    Derüs árnyéka arcomon lebeg,
    Suttogva kérd: hogy vagy, szegény beteg?
    Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,
    S el-elszunnyadva ébren álmodom.
    Mily szép lehet most ott künn a világ:
    Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,
    Szökőkút cseppje és árnyas liget,
    Calypso kertje e tündérsziget.
    Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
    Mit kinn az élet ablakomra hajt.
    Hallom beszédit, amint föl s lejárnak,
    Ujabb, meg újabb vidám társaságnak;
    Nő, férfi, mind örül, tréfál, nevet –
    A jókedv meg nem illet engemet
    S ki tudja: vaj’ lesz-e még helyem ott,
    Ma csak beteg, holnap talán halott…
    Hallom zendülni csalogány dalát,
    Szivem egy édes emlék hatja át!
    Ébrednek újra eltünt boldog évek,
    Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,
    Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,
    Illatmaradvány hervadt levelen…
    Hallom zaját játszó kis gyermekeknek,
    A fűben ott futkosnak, enyelegnek.
    Oh gyermekim, mikor még élt anyátok,
    Mikor még ti is kicsinyek valátok
    S így játsztatok!… Az alkony elborul.
    Sötétedik; szemembe könny tolul,
    De szél fuvall s a lombok zúdulása,
    Csapongó hullám méla mormolása,
    Gőzös robajja, közbe távol ének
    S tört hangjai el-elhaló zenének:
    Elrengetik az éber álmu főt,
    Mint dajkaszó a síró csecsemőt.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Parancs János: Az idő vonulása

    Mint a bársonyos, érdes keserűség,
    mint az ecet, a tej és a méz
    különös keveréke, mint a forró,
    fogvacogtató, delejes alkohol,
    mint a föllobbanó és vakító,
    sziporkázó magnézium,
    mint a füstölgő kénszalag,
    a bódító tömjén, aceton,
    gyöngyvirág, ózon, rózsa,
    mint a szaggató fájdalom,
    a ki-nem-érdemelt öröm
    fékezhetetlen, kék áradása,
    mint a harag fojtogató füstje,
    amit gyors megbánás követ,
    de csak alaktalanul kavarog
    a torz hétköznapok zűrzavarában,
    mint a csodálatos, tavaszi bizalom,
    az a gyámoltalan és gyanútlan,
    zöld kitárulkozás,
    az az önfeledt,
    ujjongó, gyermeki hit,
    ami azonnal megrendít,
    még most is, annyi év után,
    a hiábavaló vergődések ellenére,
    szinte egyik pillanatról a másikra,
    s újra megkísért az esztelen remény,
    mint a sorvasztó láz,
    a csontig hasító hideglelés,
    a test bizsergése, remegése,
    mint a csillapíthatatlan szomjúság,
    amit nem enyhít semmi ital, csak a vér,
    csak a vér játékos, barbár zuhogása,
    csak a vadlovak dübörgő vágtatása,
    csatakos nyerítése, nyihogása az éjben,
    mint a suhogó zápor,
    a távolodó vihar,
    mint a szántóföldek fölött
    az ezüstösen csillogó pára,
    mint a kenyér és a bor,
    mint a só,
    a legegyszerűbb dolgok,
    egy fonnyadó test mulandó szépsége,
    egy mozdulat suta bája,
    ahogy elfogy lassan a levegő,
    egyre gyönyörűbb az idő vonulása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Szosznora: Edgar Poe olvasása közben

    Oly jó volt: asztalom üres.
    Nem írok. Senki sem keres.
    Szobám a csönd megülte.
    Azt hittem: nem kell az ima.
    Ám ekkor ablakomon a
    Fehér Galamb repült be.

    Légy-nem-kavarta félhomály.
    Csillag szilánkol, szerteszáll.
    Csak szentjánosbogárka-
    villanytücsök! De nyitva volt
    az ablak – behatolhatott!…
    S Ő besuhant szobámba.

    Nem Ararátról olajág-
    hozó, olimposzi sasát
    hozzám Zeusz se küldte,
    nem angyal, poklokból jövő,
    nem postás… Nem előkelő
    éttermek drága sültje.

    Ismertem Őt. Vörös szemét
    Álmomban rám mereszti rég,
    karmai – farkaskörmök.
    A tintatartómba hajolt,
    kacsingatott és grimaszolt…
    Én tudtam – Ő a Küldött.

    Tudtam, ki Ő. No, rajta hát!
    Minek időzni, ha lejárt
    időm? Eb, aki bánja!
    Nem esdeklek – “Jaj, Istenem!”,
    sebészkedjék csak lelkemen
    kirurgusok királya.

    Sűrű sötétség. Rezeda-
    illat! S Ő csőr-szikével a
    bordáim szétnyitotta.
    Én csak feküdtem. Elhagyott
    erőm. Többé már nem tudok
    felugrani sikoltva.

    S ő szétbogozta szívemet,
    kivette élő lelkemet,
    s én szóltam hozzá: “Jól van,
    ha kell a lelkem, fogja már,
    Ön hószín mennyei madár,
    én emberfia voltam.

    Lélek? Minek is az nekem?
    Elsüllyedt már a reggelem
    a kerti rőt avarban…”
    S Ő (Gamajun!) a lelkemet
    elvitte, bár még remegett.
    S én egyedül maradtam.

    Így lelt a mindennapi nap.
    Nem olvasták soraimat.
    Mint akire dolog vár:
    loholtam, préselt a tömeg,
    s éreztem, testek közt csak egy
    testforma test vagyok már.

    Keringek, föld a nap körül,
    magam s magamnak tükörül.
    Kospata és toportyán-
    fogak. Magamnak bégetek,
    s vonítok sziklás táj felett:
    magamban – minden órán.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    INDIÁN MORÁL

    A békepipával is jól fejbe lehet verni felebarátodat.

    Balla D. Károly

  • Lator László: Álomban utak

    Álomban utak fényesedtek.
    Sokáig bűvöletedben éltem.
    Emléked galamb és virág,
    virágok szirma a szélben.

    Szél és folyó sodorta fényed,
    magukba zártak a hegyek.
    Indás feledés font körül,
    vad fű, burjánzó rengeteg.

    Bőrödre rátapadt a táj,
    hogy önmagába szívjon át.
    Így élsz e mohó pusztításban
    megfoghatatlanul tovább.

    Ezer formában itt lehetsz,
    mert őriz minden, mint a mag,
    s hogy szirmos létedet kibontsd,
    elég egy párás pillanat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Simonyi Imre: Ami csodaszép volt

    Mert mindíg ami csodaszép volt
    mindíg az múlik el —

    Szentisten! Hát már nem is emlékeztek,
    ahogy kiszántották egy barbár napon
    azt a játszóteret
    a nyargalászó gyermekkor alól?

    S ahogy abba az egyetlen
    és örökkévaló ölelésbe
    szinte beleölelhetett máris a következő?
    — És nem is egyetlen!

    S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes
    és végérvényes szomorúság után
    még képesek voltunk arcpirulás nélkül
    tovább élni és még örülni is?
    — Ám ezt sem végérvényesen.

    Hát nem szorul ökölbe a markotok:
    hogy mindíg az múlik el
    ami csodaszép volt?
    És sose gondoltatok még arra
    hogy talán
    nem is mi örülünk barátaim

    s nem is mi vagyunk tán szomorúak
    hanem csupán megtörténik velünk
    az öröm is meg a szomorúság is
    meg az ami olyan csodaszép?

    Meg az hogy elmúlik –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jacques Prévert: Halott levelek

    Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
    az az idő, mi csak tiéd s enyém,
    ó, sokkalta szebb volt az életünk,
    és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
    Kupacban áll a sok holt falevél –
    a tűnt nyarak emléke int,
    kupacban áll már a sok holt levél,
    mint könnyeink és örömeink.
    És az őszi szél elhordja mind,
    hol feledésnek éje vár,
    de lásd, tudom még szó szerint
    azt a dalt, mi oly messze már…

    E dal miénk, hozzánk hasonló,
    tiéd e dal s enyém, szivem,
    nincs két szív még oly egybehangzó,
    mint szíved és az én szivem.
    Csendben válnak el, egy szót se szólva,
    kiket az élet űz tovább,
    és az ár, a tengerár lemossa
    a tűnt szeretők lábnyomát.

    Fordította: Baranyi Ferenc
    Forrás: Lélektől lélekig

    Les feuilles mortes – Yves Montand

    Hulló levelek Vámosi JÁnos előadása, eltérő szöveggel

  • Márai Sándor: Veszteség

    Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem.

    Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni.

    Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.

    Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Idővel

    Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
    Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
    Te tudod: az örök seb mese csak,
    Egy seb ha nyílik, a másik heged,
    Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
    A perced ír, az órád irgalom,
    Az éveid csupa szent sebkötések,
    Vezess, vezess, mi követünk vakon.
    Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
    Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
    Egyre halkulóbb, estelibb a táj
    És révedezőbbek a jegenyék,
    Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
    Suhanó pici békeangyalok
    Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

    Úgy múlik lassan minden fájdalom.
    Ahogy az élet elmúlik velök.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Fáradt ember tünődése

    Országúton hóbaesve:
    Úgy lep el egy téli este
    Lábamnyomát temetve majd?
    Az ég sem lesz holdvilágos?…
    A boldogság messze szálldos
    S kerül engem,
    A kósza, merengő magyart?

    Új nászon majd citera peng?
    Engemet meg temet a csend,
    Temet a tél s belep a hó?
    S könnyek értem hullnak néha?
    Vagy a vándor messzi, néma
    Haldoklásán
    A szél lesz csak a sirató?

    S a túlvilág messzeségén,
    Vagy ott lenn a sírom éjén,
    Majd megszűnik a kín, a jaj?…
    – Föld méhiben, síri csendben,
    Ott majd szépen megpihenve,
    Távol tőled,
    Te földi gond s te földi baj!

    Forrás: Lélektől lélekig