Címke: elmúlás

  • Pilinszky János: Kihűlt világ

    E világ nem az én világom,
    csupán a testem kényszere,
    hogy egyre beljebb, mint a féreg
    furakodom beleibe.

    Így táplálkozom a halállal,
    és így lakik jól ő velem;
    az életem rég nem enyém már,
    vadhúsként nő a szivemen.

    Minden teremtett elevenből
    kijózanodva a szemét
    így ütközik ki, leplezetlen
    föladva hiú szégyenét.

    A mindörökre ismeretlen
    végül is így lesz otthonos.
    Mint hervadás az őszi lombot,
    a pusztulás bebalzsamoz.

    Kihűlt világ ez, senki földje!
    S mint tetejébe hajitott
    ócskavasak, holtan merednek
    reményeink, a csillagok.

    Forrás: DIA

  • Pilinszky János: Anyám

    Az életed kihült üveg,
    csiszolt és készre alkotott,
    hogy rajta át
    a szép halált
    szabad szemeddel láthatod,
    amint a lelked ablakát
    elállja minden földi fény elől,
    mely megbonthatná
    bensőd alkonyát.

    Magadba vagy, s csupán a fák,
    az áldott, ázott, őszi fák,
    csupán a fák a híveid.
    A híveid, s te szólsz nekik,
    beszélsz nekik, s a lelkeik,
    a földben álló lelkeik
    megremegnek: – rossz ez itt!

    A fák s a tó, az esti tó, –
    A csenden át halálhajó
    dudája sír a víz alól,
    a holt öböl felé, hol állsz.
    S a gázos, lepke-könnyű lég:
    az ég, – e jelre meghasad.
    Fejed fölé bohó csapat
    fehér galamb ereszkedik.

    Te máshol élsz!
    Csodára kész tenálad minden pillanat!

    Forrás: Meglepetesvers.hu

  • Áprily Lajos: Június 21

    1.

    Az esztendő ma átbillent az ormán,
    lejtője várja: nyári s őszi rét,
    és lenn az őszi táj alatt, mogorván
    komor vidék: a téli vaksötét.

    2.

    De láttad-é, ha fogy homálya,
    s újból emelkedőre hág?
    Március és május csodája
    s csodákon túl új csúcsa várja,
    s tágul élet, tágul világ.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Petri György: Amíg lehet

    Ahogyan megyünk összebújva az
    Iskola utcán fázós-boldogan
    („őszi szerelem” – mondta kis pimasz
    fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

    bár, persze tudtuk mi is pontosan,
    hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
    hogy most már minden utoljára van,
    hogy az öregség tele behavaz,

    de addig itt a kocsma és az ágy,
    addig legyen tivornya, buja vágy
    amíg lehet. És aztán szépen együtt,

    egymás kezét el többé nem engedjük,
    s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
    toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Shakespeare

    A kandallóban égnek a hasábok,
    Már itt az alkony. Isten véletek
    Napfényes erdők, tavaszi szelek,
    Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!

    Már itt az este. A szőlőlevél is
    Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
    – Az elmúlás ez, az emlékezés ez –
    Már itt az este és már itt a tél is!

    Motoszkál még fejében egy-egy ének,
    Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
    Melyekre taps reng és zeng száz ajak.

    A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
    S a vak sötétben végsőnek világol
    Két szép szem napja múltak tavaszából.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi Emil: Kiégett csillagok

    Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
    S hatalmas hévvel többé nem teremt!
    Elhűlt az élet édes forrósága,
    Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
    Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
    S mint a halottnak nincs lélegzete:
    Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
    A bús rögöt örök fagy vonja be.
    De bár kiégve, bár megfagyva régen:
    A szomorú gömb ott bolyong az égen,
    Más, boldog, élő csillagok sorában,
    Mint egykoron, a hév s erő korában!
    Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
    Amit hő napja hullájára hint.
    Forog, forog… Csak gördül, csak kering,
    A mindenség élő-halottjaként!…

    Ó hány ember van, akiből kilobbant
    Mindaz, mi egykor alkotó elem,
    Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
    Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
    Vágy és öröm… édes megindulás,
    Szent érzések túláradtán a könny,
    Szemünknek gyöngye!… S nincsen benne más,
    Csak változatlan, fásult, bús közöny,
    Unott, rideg kopárság, rémes űr!…
    És mégis él, mégis szünetlenül
    Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
    Rád néz s nem csap meg a halál szele.
    A pezsgő létben – meg van fagyva bár –
    Mint önmagának temetője jár.
    Kívül ragyog… belül örök setét.
    Hurcolja folyvást meghalt életét!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Minden lélekzetvétel

    Minden lélekzetvétel megsebez,
    és leterít valahány szívverés.
    Különös, hogy a tenger halhatatlan,
    holott minden hulláma végítélet.

    Hogyan is igazítja sorsát,
    az öröklétet, Isten, a teremtés
    mindörökre veszendő mezejében?

    Mint a füvek lemondó élete,
    mint a halandók egy-egy szívütése,
    olyan lehet végülis a dicsőség,
    Isten nyugalmas boldogsága.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Csöndes panaszok

    Nagy tengerek mély csöndje van velem.
    Pihennek a szerelmi sóhajok.
    A tenger azért tenger és ragyog!

    Némult a harcok harsogása is,
    Alusznak mind a rontó csapatok,
    De kardjuk azért acél és ragyog!

    És hervatag hajamban a babér
    És virágaim is elhervadók,
    De volt babérom, rózsám s még vagyok!

    Szerelem, harc és élet csöndje ez!
    Valaki néma lesz, hideg, halott,
    De egyszer harcos volt és hárfa volt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kibédi Ervin: Ahogy a napok rövidülnek…

    Ahogy a napok rövidülnek
    Úgy érzem mintha köd borulna rám,
    Ahogy az éjjelek lehűlnek
    Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

    Mit oly sokszor elhalasztottam
    Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
    Jóvá tenném mit mulasztottam,
    De nem lehet, mert Ő már messze jár.

    Ó mennyi mindent nem tettem meg!
    Még nem késő, te még megteheted
    Megőszülve is maradj gyermek
    Mondd meg neki mennyire szereted.

    Két keze érted dolgozott csak
    Mindennél jobban szeretett
    Az éjet is nappallá téve
    Óvott téged és vezetett
    Míg lehetett, míg lehetett.

    Most vár valahol megfáradtan
    Nem kér sokat csak keveset
    Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
    Egy vigasztaló kedveset
    Tán még lehet, tán még lehet.

    Amit akkor elfelejtettél
    Talán még jóvá teheted
    Hát menj, rohanj és simogasd meg
    A téged védő két kezet
    Amíg lehet, amíg lehet.

    A szíve érted dobogott csak
    Amíg belebetegedett
    De Ő titkolta nem mutatta
    Nem mondta el; hogy szenvedett
    Csak mosolygott és nevetett.

    S ha olykor nagyon elfáradtál
    Ő hozta vissza kedvedet
    Ő tanított beszélni téged
    Nyitogatta a szemedet.
    Mert szeretett, úgy szeretett.

    Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
    Az ember másként nem tehet
    És csókold meg amíg nem késő
    Azt az áldott édes szívet
    Ha még lehet, ha még lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

    És hó esett a tiszta víztükörre,
    a pelyheket
    nagy hullám kapta ölbe,
    és vízzé vált a hó ott mindörökre.

    Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
    nem volt fehér
    a táj, csupán a parton,
    a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.

    Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
    nem növelik,
    csak terhelik a lelked,
    és eltakarják szépségét szinednek.

    Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
    s örvényeid
    havamtól gazdagulnak,
    midőn ijesztő messzeségbe futnak.

    Az életem csak benned folytatódhat,
    ez sorsa rég
    – ha vízre hullt – a hónak,
    belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

    Kergetőztek az örvények pörögve,
    rohant az ár
    a végtelen ködökbe
    és hó esett az örvénylő gyönyörre.

    Forrás: Lélektől lélekig