Az elboruló kertben,
ahol már bronzsötétre
vált a fű napfényzöldje,
csak hallgatnánk. – Csak lennénk.
Hallanánk, hogyan halad
az idő percegése
fatörzsek kérgében
és vérköreinkben.
Néznénk, hogy száll messze az ég,
míg mindkettőnk szemében
egyszerre feketül el a Nap.
Forrás: Lélektől lélekig
Akár egy régvolt csillag,
az ismeretlen tengerek.
Legendák. Elmerült korok.
Úgy vagy messze.
S éppúgy biztos.
Mozdíthatatlan.
Másíthatatlan.
Végleges.
Forrás: Lélektől lélekig
Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,
elkékülnek az útszéli tüzek,
a szerelem is elfullad, csupa zápor,
de a fák még a szádtól füstösek.
A nyár a földről lehámlik, mint a lélek
a koponyáról, ha elalkonyul.
Ráncosodik a levegő, mint az érett
szilvák bőre, s a férges ősz lehull.
Most kellenél, az akácos harákol,
száz fa köhög, köpdösi a ködöt,
ragályos csönd száll, e tébécés tájból
nem futhatok el, csak ha megszűnök.
Most kellene a meztelen varázsló,
ki ellen bármily rettenet kevés,
ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
Oly ritka volt a béke – –
S minden fél-boldog percbe
Annyi fájdalom s félelem vegyült:
E szín-skálának kellene legyen
Emberentúli kékje:
Valahol egy ősz, hosszú és derült.
Ahonnan vissza-látva
Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
Fénylik felénk értelme-felfedetten – –
De már többé nem tartozik reánk.
Forrás: Lélektől lélekig
Többé nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szívünk csöppet se lomhább
s ragyog még a holdsugár.
Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szüntelen:
a szívnek béke kell.
Bár az éjben érzelem gyúl
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.
Fordította: Devecseri Gábor
Forrás: Lélektől lélekig
Ne csapj le rám, fejsze, ne sodorj magaddal szél,
egyedül állok itt, akár az elátkozott,
s tudom, panaszaimat sem hallja meg senki,
miket tagjaim remegései kísérnek.
Valaha erdő állhatott itt és körülvettek
testvéreim, hozzám hasonló valamennyi,
örömük és bánatuk olyan, mint az enyém,
összedugtuk fejünket, s száz erős karjukkal
megsimogattak, miközben bársony rügy fakadt,
és illatos virág nyílott rajtuk nevetve.
Miért ily haragot tartó felettem az ég,
gyökereim miért tengnek a málló homokban?
Lám, egyik évszak elvonul a másik után,
és megvénülök majd anélkül, hogy egyszer is
vőlegény, vagy szép menyasszony lehettem volna.
Milyen lehet a világ e holt partokon túl?
Olykor benézek a ringó folyó tükrébe,
s látom, nem kellhetek én már többé senkinek,
csak állok itt az éhes, zümmögő legyek között,
s kegyetlen viharok tépik sárgult fürtjeim.
Forrás: Lélektől lélekig
Már fordulnak és intenek az évek,
a szerelem, ha néha még betéved,
a mélabú mezébe öltözik.
Az élet mintha négyökrös szekéren,
mocsáron át és csörgő, tiszta éren,
egy más vidékre lomhán költözik.
De költözni mit ér? Mit ér a holnap?
Akárhová méssz, véled vándorolnak
a régi rongyok, régi bútorok.
Egy régi életet hoz mind magával,
gyermekkorod kaján tanúja rád vall
és nőttön nő a régi undorod.
Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
jobb magadat merészen felcserélni,
elhagyva élted rég megunt körét.
De hű a szív, a régit kezdi újra,
jobb volna élni, máskép, megújulva,
mint tavasszal a föld, a fák, a rét.
A padló tompa gúnyt recseg alattam,
a gond harangoz minden gondolatban,
egy hűs szellő fúj, lankad már a nyár.
A lélek hullna, kétes mélybe veszne.
Mi tartja fönn? Csak egynéhány rögeszme.
Mint zsákmányát a lengő sasmadár.
Forrás: Lélektől lélekig
A nyár, a telihold, s a többi. Ismerős
díszlet. (talán a Rómeóból?) Ám a hős
nincs a színen, idegen statiszták
ölelik át helyette Júliát.
A kert, a víz, az illatok. Tökéletes
a látszat, de a hősnő mellett mit keres
egy másik darabból egy másik színész?
Miféle posztmodern a rendezés?
A csönd, a csillagok… de megbocsátható
ilyen szerepzavar? Más arc lebeg a tó
tükrén, mit vársz, s mindez a rendező
szerint egy módon értelmezhető:
A viszony él, noha a szerep elenyész.
(Marad a fénytechnikus meg néhány zenész.)
Rómeó halott, szétszórták porát,
valaki kell szeretni Júliát.
Forrás: Lélektől lélekig
Minek bántottad? Rosszul tetted.
Keservesen fogod megbánni.
A szép pillangót leütötted.
Virágoknak volt a bolondja,
azt hitte, hogy te is virág vagy,
körülkeringett hát rajongva.
Szép volt aranyos tündöklése,
szép voltál az aranykörökkel,
de te nem hagytad élni mégse.
Te a pillangót leütötted.
Most már ki fog köröket írni,
aranyköröket körülötted?
Körüllebeg majd új imádat,
de aranypillangó csak egy volt,
csak ő gyújthatta glóriádat.
Neki már vége, szárnya csorba,
búcsúzik egy utolsó körrel,
aztán lábadhoz hull, a porba.
Forrás: Lélektől lélekig
