https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Csorba Győző: Őszi kérdés

    Megtágul ismét a tömött
    világ. Ágbogaik között
        egyre nagyobb darabokban
        őrzik a fák az eget.

    A végtelenből jő a szél,
    szárnyán madár és holt levél,
        messze röpülnek a széllel –
        lankad a nyári verő.

    Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
    vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
        szürke ború a szívedben,
        hallgatod énekeit.

    Volt egyszer pártod és hadad,
    most itt tűnődöl egymagad –
        ó, nem elég, ha szeretnek,
        hogy te szeress, az a fő.

    Sötét-hajú, mi lesz veled,
    ha majd az ősz benned temet,
        benned alél el az élet,
        száll a levél, a madár?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Csöndes panaszok

    Nagy tengerek mély csöndje van velem.
    Pihennek a szerelmi sóhajok.
    A tenger azért tenger és ragyog!

    Némult a harcok harsogása is,
    Alusznak mind a rontó csapatok,
    De kardjuk azért acél és ragyog!

    És hervatag hajamban a babér
    És virágaim is elhervadók,
    De volt babérom, rózsám s még vagyok!

    Szerelem, harc és élet csöndje ez!
    Valaki néma lesz, hideg, halott,
    De egyszer harcos volt és hárfa volt!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wass Albert: Alkonyati rózsák

    Mikor az élet mámoros királya
    kékes palástot öltve elhaladt,
    rejtelmes, égő kelyheit kitárja
    a rózsaszínű őszi alkonyat.

    Ó délibábos alkonyati rózsák …
    Ó őszbe szálló, szép álom – hajó …
    szökött napunkat újra visszahozzák,
    csak hinni kell, csak hinni, hogy való …

    Mikor a fátylas őszi hervadásra
    reá-lehel az alkonyat varázsa,
    a múlt nyaránál fényesebb a fény …

    Az elmúlást ki sohasem csodálta,
    akinek nincs egy délibábos álma:
    Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény …

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Sötétedik

    Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
    piros tetőjét, sem tujáim kékes
    zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
    feltámasztani, hogyha hosszan nézek.

    A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
    asztalt hagytak nékem, semmi mást.
    Hamarost az is kicsúszik alólam,
    csak mankóm végén érzem a nyomást.

    Ma délben homlokom magasságában
    feltűnt a Michelangelo színezte
    ismert fekvő Úristen, s vele szembe
    Ádám mezítlen, napsütötte teste.

    Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
    nem vagyok többé dolgaim ura.
    Butulok és ujjam közül kicsúszik
    vendéglátóm kincse: a kultúra.

    Marad hát, ahol nem maradandó
    semmi a földön, csak a jóbarátok,
    úgy örülök, mikor házamba jönnek,
    hogy azt képzelem, sokkal többet látok.

    Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
    úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
    én csupán régi dolgokat cibálok,
    és szólok arról, mit mindnyájan unnak.

    Fiatal feleségem gyakran elkap
    és vadul csókol. Ajka lányos bőre
    remek. Én visszacsókolnám, de félek,
    hogy kiszívom az életet belőle.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Csoóri Sándor: Önarckép, párás tükörben

    Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
    malachússal –
    loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
    Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
    a tavaszi hóolvadásról is
    csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
    a szél bádog-szonettjeit
    hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
    s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.

    Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
    csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
    csak néha várom, hogy majd a tengert
    visszacsalja valaki a bordáim mögé
    s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Keresztes Ágnes: Kötés

    A kötésben legjobban azt szerettem,
    hogy visszafejthető.
    Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
    Közte időben sál,
    térben sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dorothy Parker: Kettős rondó (és aligha éri meg a fáradságot, valójában)

    Nem különböznek: komor s víg napok.
    Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
    Búskomor éj nehezül szívemen.

    Magányomban e szív alig piheg,
    Habár a Nyár kezén a föld forog,
    Halotti leplek vonják lelkemet;
    Nem különböznek: komor s víg napok.

    Habár a dús szél játszik, andalog
    A fűszállal hullámzón, szüntelen,
    E nappal felhevülni nem tudok,
    Bár ragyog rózsás öröm reggelen.

    És bájtalan a fecske röpte fenn,
    A menny, az égi kék fakó, halott,
    Ha szép, nem nekem, ami megterem,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.

    És karmazsin rózsák lobognak ott,
    És százszorszép-permet a réteken,
    Emitt pedig pipacspiros habok.
    Búskomor éj nehezül szívemen.

    Ez lett tehát szánandó helyzetem,
    Ha messze mégy, világom, sorvadok;
    Istenemre, mindvégig remélem,
    Amit te mondasz, s amit mondhatok
    Nem különböznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Lassan eltelik

    eltelik a nagy készülődésekkel
    lassan eltelik előbb a fele
    aztán a másik fele is csak
    készülődünk az időközben idő-
    szerűtlenné vált nagy mire is
    végül a sebtiben sütögetett kis
    pecsenyék csömörével a szánkban
    mentegetőzve tárjuk szét már csak
    arra jó karjainkat sajnos élni
    is kellett közben sajnos így igaz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Krúdy Gyula

    Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
    láttalak téged:
    ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
    árnyán remegtél föl,
    deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
    ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
    borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
    mindig folytatódó ősi lakodalmon,
    apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
    nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
    muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
    duhajul és halkan, nekikeseredve,
    bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
    szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
    magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
    süllyedő világban utolsó, legelső
    cigány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Letört gally a porban

    Sötét hajam ma, vagy holnap
    úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
    Mindenemből csúful kifosztott
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    És az arcom, mely szép volt teérted,
    megijeszt s kigúnyolja magát.
    Gally voltam egy tölgyön, amelyre
    a nagy bú felaggatta magát.

    Letörtem s elszállott felőlem
    a vihar, az eső meg a szél.
    Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    Most a porba magam beleásom,
    hogy el ne vesszek: bús játékszered;
    hátha erre jössz, öregen, egyszer
    s elmélázva kezedbe veszed.

    Forrás: Lélektől lélekig