Vénülő fűz az istenadta.
Úgy állt napfénybe, zivatarba,
mint akinek már úgyis mindegy,
hogy könnyű pillangók keringnek
körötte, vagy a hópihék.
Számba se vette még: él-e még?
Vénülő fűz az istenadta
s a Duna zúg, oson alatta
nagy idő óta, zajtalan.
A vén fűz meg csak ráhajolva
– mint hogyha titkon hallgatózna –
merengve nézi.
Így suhan,
áramlik, s vissza sohse jő,
Isten szolgája: az Idő.
Idők partján állt, s vénült egyre,
lombot nevelt, meg levetette,
s kérgesedett az istenadta.
Csodát ugyan ki látna abban,
hogy vénülünk – itt ez a rendje –
csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk,
a gyökerünkből kifordulunk;
mi termő volt mibennünk itten,
magához hívja majd az Isten,
s a régi fa: avarrá vál.
Egyszer csak jön egy őszi szél
és kettéroppant majd a tél,
az utolsó szál vén gyökér
s a fa kidől, és tovahordják
és szétkorhasztják a habok.
A fűz már belenyugodott.
S akkor, egyszerre, más vihar
hajtott föl villámaival,
bömbölt, zúgott, mint az ördögátok
s gyilkolta, zúzta a világot –
hagyjuk! A gondolat is fáj,
az ember szinte nem talál
pontot e meggyötrött világon,
hol, mint madár a tarlott ágon,
csak percre is nyugvást találjon.
És lám, a fűz, az istenadta,
törten és csonkig hasogatva
– mikor úgy vélted, vége már –
egy szál gyökérből újra hajt
s lerázva kínt, ezernyi bajt:
új gallyra törtet, s fényre vár!
Én Uram Isten! Hát e vén
még élni kíván? S ölremén
az életért? S új harcba kezd?
Hát hányszor kell megölni ezt,
hogy magát végül is megadja?
Megrendülten és áhitatba
nézem e kérges bajnokot.
S ámulva látom, hogy amott
tovább is hajt egy másik ág,
nem, nem: ez nem hagyja magát?
Talán csak egyetlen gyökér,
az utolsó, de él, de él
s míg él: hitében verhetetlen!
Hát hajtja, egyre vérmesebben,
a nap felé új sarjait!
S én röstelkedve állok itt:
hát ez a vénség, ez tanít
új reménységre engemet,
akit már szinte eltemet
a kín s a gond nehéz avarja,
hogy nincs halál, nincs elmúlás
– amíg azt Isten nem akarja!
Nézem ez újból sarjadót
és elordítom harcosan:
halljátok meg ti korhadók
– kik úgy hittétek, vége van –
bénák, roncsok és összetörtek,
kiégettek és meggyötörtek!
Nincs még halál! Nincs még enyészet!
Még nem végzett velünk a végzet!
S legyen bár hegynyi omladék,
mely ránk zuhant: kivájja még
győzelmes útját minden águnk,
s hajtunk, sarjadunk, kivirágzunk,
mert istenáldott dacban égünk
és csakazértis: százszor élünk!
Forrás: Lélektől lélekig
