Így szólt ma reggel is, újból, ágyam szélén Elifáz,
látván lelkemet, seb hátán sebbel betakarva
Mint cserepekkel a süppedő szalmatető –
– Az egész csupa var, cserepes vér, lelket nem is látni alatta
Elhagyott az öröm s minden barát, elhagyott a reménység
„Nézegetnek utánad Téma vándorai,
Sóhajtásaid ömölnek, mint a habok
S megutáltak téged a te ruháid – tenger vagy-e tán
Vagy cethal, hogy őrt állít ellened Isten?”
Marhád szertefutott, jó voltál, aranyoztad a trágyát,
Trágyába lökték aranyad, ez volt a fizetség –
Hiába vakarod sebedet, sebesebb lesz a vakarástól
(Mert meg vagyon írva, magad írtad, bünteti ő azt, ami szenved)
Elvesztetted báránykáidat is, továbbá
„A te hegedűd víg szava sírásba fuldokol át –”
Mire vársz még, mondd, hogy bételjen az írás?
Átkozd meg a világot s halj meg! –
– így szólt Elifáz, Bildád és Czófár, vetekedve
Aztán csak csönd jött már tátott, fekete szájukból, sötétség és temetői fagyos szél
S a gyertyákat már kezdte gyujtogatni valaki
Midőn a mélyből, a mélyből, a mélyből egy vékony
Csendes hang nevetett fel, oly halkan, meg se ismertem
Hogy az enyém ez a hang, oly régen
Restelkedett valahol, ahol a kisgyerek alszik –
Felnevetett és szólt más, egyszerű hangon:
Hagyjátok azt a gyertyát
Bőtorkú, vén zsidók ti
S a nyirkos, sűrü szókat,
Tudjátok, hogy hiába!
Szó nélkül is felel rá
A zümmögő süketség
Ölében halkan ingó
Szívem szerény verése
Pirinkó meztelenség
Pihegve mozgolódván
Maroknyi kis pihében
Nem vagyok nyomorultabb
Remélni, élni gyengébb
Mint amikor születtem
Mint most, oly meztelennek –
Az útak itt is, ott is
Most is, mint akkorában
És minden pillanatban
Szétnyílnak, szertefutnak
S van köztük mindig ösvény
Hol nem gurul utánam
Nyekergő kintornája
A megaláztatásnak
Károgni Jób keservét –
Más dalt próbál tilinkóm
E dalban nincs üvöltő
Kín és egetverő kéj
Nincs szövege, zenéje
Nem régi és nem új dal
Nincs héberül, se rácul
Se magyarul, se másképp
Csak úgy, ahogy a fában
Keringő kis vizecske
Kattogja eltűnődve
Hogy vágjátok le lombom
És lábam, mind a kettőt
S szemem kiszúrhatjátok
És csak egy csonk maradhat
E csonk tovább dalolja
Kemény kérgét a fának
Amit hiába tör fel
A sors diótörője
Mert főd és víz alá is
És lukas kemencébe
Rejtőzik el magától
És hogyha egy darab kő
Az ország útja szélén
Megmozdul és elindul
Az én leszek: ne fuss el
Rémülten – vedd kezedbe,
Gyermek, ki megtaláltad
Nézz szét, nem látja senki
Rejtsd el ruhád alá és
Szorítsd meleg szivedre,
„Mert miután a testem
Megrágta az irigység,
Lelkem felett megáll és
Meglátom én az Istent”.
S már nem volt sehol Bildád, Czófár és Elifáz
Ébren voltam s a levegőben feleselve szóltak a húsvéti harangok.
Forrás: Lélektől lélekig
