Címke: emberi gyarlóság

  • Szabó Lőrinc: A föld panasza

    Bőrömben férgek miriádjai
    laknak, mozognak. Ki rakta belém,
    ki rakta rám e külön életek
    viszkető őrületét? Jaj, miért
    dolgozom, mért járom a végtelent,
    mért kell gyűrűs évekbe osztanom
    a tengerzöld űrt, – ős glecsereket
    tornyozva, steppék síkjait, tömör
    társadalmát az ásványoknak, és
    ringatnom felhők, hegyipatakok
    szüntelen táncát, ha beszennyez a
    testem hámjában szörcsögő nyüvek
    népe, az ember? Spórák, atomok,
    a férgeim! S én, a tenyészet, én,
    én, az óriás, nem bírok velük.
    Figyelem őket. Éhes tömegük
    körülömöl, kimar, telepeket
    épit hátamon, pörsenéseket, –
    s tehetetlen prédája valami
    nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem
    csillagtestemről lesöpörni az
    idegenek szemetét és rühét.
    Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít
    ami idegen, – s minden idegen,
    ami kivül van a bőrömön! és
    mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és
    hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt
    eget magának, s tulvilágot, és
    engem hogy megvet, amig szipolyoz
    a sok vándor kukac, a miriád
    faló-ürülő hús-tömlő, amely
    szétrág s elemészt, s bennem párzik és
    mialatt mocskát rajtam szétkeni,
    egy-egy tébolyult és parányi agy
    a világ fényének hiszi magát!
    Világ fényei? Vaksi termeszek
    a szent anyagban: kristályszivemig
    lüktet állkapcsuk zaja: sercegés,
    moszatolás és szúkopácsolás,
    szakadatlanúl – A bűneim ők?
    Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.
    De fellázadok egyszer. Ha halál
    a megváltóm, pusztuljak velük. Egy
    villámokkal zuhogó éjszakán
    villámokkal felelek én is, és
    míg égostromló glecsereimet
    fölgyujtva a vak űrbe szétvetem
    magamat és minden kínzóimat:
    megváltott lelkem a kelő napot
    csókolva hunyja álomra szemét
    s ugy pihen el a megsemmisülés
    játékos és szent sugaraiban.

    Forrás: Lélektől lélekig