Bőrömben férgek miriádjai
laknak, mozognak. Ki rakta belém,
ki rakta rám e külön életek
viszkető őrületét? Jaj, miért
dolgozom, mért járom a végtelent,
mért kell gyűrűs évekbe osztanom
a tengerzöld űrt, – ős glecsereket
tornyozva, steppék síkjait, tömör
társadalmát az ásványoknak, és
ringatnom felhők, hegyipatakok
szüntelen táncát, ha beszennyez a
testem hámjában szörcsögő nyüvek
népe, az ember? Spórák, atomok,
a férgeim! S én, a tenyészet, én,
én, az óriás, nem bírok velük.
Figyelem őket. Éhes tömegük
körülömöl, kimar, telepeket
épit hátamon, pörsenéseket, –
s tehetetlen prédája valami
nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem
csillagtestemről lesöpörni az
idegenek szemetét és rühét.
Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít
ami idegen, – s minden idegen,
ami kivül van a bőrömön! és
mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és
hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt
eget magának, s tulvilágot, és
engem hogy megvet, amig szipolyoz
a sok vándor kukac, a miriád
faló-ürülő hús-tömlő, amely
szétrág s elemészt, s bennem párzik és
mialatt mocskát rajtam szétkeni,
egy-egy tébolyult és parányi agy
a világ fényének hiszi magát!
Világ fényei? Vaksi termeszek
a szent anyagban: kristályszivemig
lüktet állkapcsuk zaja: sercegés,
moszatolás és szúkopácsolás,
szakadatlanúl – A bűneim ők?
Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.
De fellázadok egyszer. Ha halál
a megváltóm, pusztuljak velük. Egy
villámokkal zuhogó éjszakán
villámokkal felelek én is, és
míg égostromló glecsereimet
fölgyujtva a vak űrbe szétvetem
magamat és minden kínzóimat:
megváltott lelkem a kelő napot
csókolva hunyja álomra szemét
s ugy pihen el a megsemmisülés
játékos és szent sugaraiban.
Forrás: Lélektől lélekig
