Utolértek temetetlen halottaim
az elhagyott évek.
Sebekkel nyílnak elém az emlékek,
korbáccsal ébresztik ifjúságom,
dalos madárszívem, börtönbe zárt álmom.
S előbújnak a múltból a képek,
arcok, hangok, szerelmek, ölelések.
Emlékek nyája csoportosul
lélek mezején, délibábosul álmaim egén.
Tarkómon érzem ősök tenyerét,
kínjaik kérgén virágzó reményt.
Megáll az idő, s a rohanó szavak
tehetetlenül elém omlanak.
Építsek belőlük sziklavárat?
Gátat az idő ostromának?
Utódaimnak szerény lakot?
Sivatag szélére templomot, aminek
tornyában szívem harangja kondul?
Halottaim majd utolérnek,
nekifeszülnek kötelének,
zsilipét nyitják a végtelennek
és temetetlenül eltemetnek.
Forrás: Lélektől lélekig
