Majd az idő – mondjátok részvevőn,
mióta így maradtam itt magamra.
Csodálkozom: nem néztek ősz hajamra?
S nem gondoljátok, hogy nincs már időm?
Forrás: Lélektől lélekig
Majd az idő – mondjátok részvevőn,
mióta így maradtam itt magamra.
Csodálkozom: nem néztek ősz hajamra?
S nem gondoljátok, hogy nincs már időm?
Forrás: Lélektől lélekig
Ön szerencsés lélek,
mert megszületett,
mert férfi,
mert nő,
mert szőke,
mert szöghajú,
mert hollófekete,
őrizkedjék a vércukortól,
és tartsa be a törvényes sebességet
idegeinek elnyűvésében,
és élni fog
kora legvégső határáig,
sőt azelőtt is.
Három lejt kapok.
Forrás: Lélektől lélekig
…bizony fű a nép.
Ézsaiás könyvéből
Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban
halott költő verskötetét lapoztam.
Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan,
ahogy sötét, sürű betűkre váltan
rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát,
és szinte test szerint elémbe lépett –
és én, bocsánatkérőn szégyenemben,
amért nyelvén nem olvasok, nem értek.
Az ég fölöttünk véreres, meredt szem;
visszhangosan gyanús kövek görögtek
– ily csendben minden kis nesz szíven üt –;
találkozásunk valakik vigyázták:
nem emberek, inkább dögkeselyűk.
– Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva,
s nem mertem a Költővel szembenézni!
– Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja,
gyász-dalait, és hordja szerteszét,
süvítse messze! Lesz, aki megérti
egy nép kollektív végrendeletét.
Forrás: Szeretem a verseket
Mosolyod…
Mely szívből fakad,
Aranyozza be arcodat.
Mosolyod nem kerül pénzbe,
Mégis sokat ér testvéred szemében,
Gazdagítja azt, aki kapja
S nem lesz szegényebb az sem, aki adja,
Pillanatig tart csupán,
De örök nyomot hagy maga után.
Senki sem olyan gazdag,
Hogy nélkülözni tudná,
És senki sem oly szegény,
Hogy meg nem érdemelné.
Az igaz barátság látható jele,
Hintsd be a világot egészen vele.
Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
Bátorság a csüggedőnek,
Vigasztalás a szomorkodónak.
Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
De semmiért meg nem vásárolható.
Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
Mert csak abban a percben van értéke,
Amelyben arcodon megjelen.
És, ha ezután olyannal találkozol,
Aki nem sugározza a várt mosolyt,
Légy nagylelkű, s a magadét add,
Mert senkinek sincs
Nagyobb szüksége mosolyra,
Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.
Forrás: versgyűjtemények
Köszönt egy ember: „Egészséggel járjon.”
„Adjon Isten”… feleltem halkan én.
Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon,
S szürke varjak egy száraz jegenyén.
Mint valami fogadás, esküvés,
A ködben úgy koppant tompán a szó,
Aztán két összedobbant szívverés
Elvált, mint óceánon két hajó.
Először látott — utoljára tán,
Először, tán utolszor láttam én,
A varjak e szürke nap hajnalán
Jajgattak a ködben, a jegenyén.
A szemünk összevillant hirtelen,
A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
Pedig nem történt semmi, semmi sem,
Csak jólesett, hogy magyarul beszéltünk.
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzenő búzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.
Forrás: Szeretem a verseket
Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
szép szóval szíven simogatsz –:
ne törjünk egymásra – már úgyis
ránk tört ez ideges tavasz;
az első ibolyák s az első
ibolyántúli sugarak
járatják bennünk a rügyedző,
újratavaszodó tudat
s remény s rettenet örök táncát
– kín a szülés s a születés –;
fagy-ütötte, tetszhalott kívánság
után a beteljesülés
ne vég legyen –: kezdet, új vágyé,
küzdelemé, tovább, tovább,
hogy önmaga elől világgá
ne bujdoshasson a világ – –
bújj hozzám, honomul, honodhoz.
ölelj, biztass – csírát a rög –:
szemedből vetítsem világgá
a megszelídített jövőt.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
(Kányádi Sándornak)
Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.
Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.
Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.
Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.
Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.
Forrás: Székely János