https://verskucko.com

Címke: erdélyi magyar költő

  • Dsida Jenő: Már hiába nézel

    Úgy hagytad el az ifjúságot,
    mint aki hörgő hófuvásu, téli
    estén párás szobát hagy el
    s hogy még marasztják, titkon azt reméli –
    De mind hallgatnak, senki sem szól,
    szél fú be az ajtóközön
    s ő lassan indul, keze a kilincsen
    és visszanéz és elköszön.

    Úgy hagyott el az ifjúság,
    mint a holtak. Bizony, holtak szokása
    habfátyollal takarni el
    arcukat, hogy többé senki se lássa.
    Utoljára még megölelnéd,
    de karodat lágyan lefejtik
    és ellopják és kiviszik a holtat
    és énekelve földbe rejtik.

    Ó, érettsorsú, árva férfi,
    ki lápok lángjait űzted rohanva
    s már-már elérvén, húnyni láttad
    s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
    Te harmincéves férfiarc,
    sokat tudó, öregedő,
    leheld vakká tükreidet, ne lássék
    titkod a sok finom redő.

    Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
    Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
    Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
    fütyörésszél az ifjúság halálán.
    Teste testedben mállik el,
    míg babrálja a lágy enyészet, – –
    fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
    s eltűnik. Már hiába nézed.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Dsida Jenő, erdélyi magyar költő, ifjúság, elmúlás, öregedés, férfisors, idő, gyász, lélek, melankólia, emlékezés

  •  Dsida Jenő: Előre való beszéd

    Olyan érettnek vágyom ezt a versem,
    mint ízes alma szeptemberi fán.
    Nem kell a játék, sem a régi verseny,
    lelkem erős bort s tompa fényt kiván
    s csöndet, melyben csak tollam hegye hersen
    s békét, milyen a fektető diván
    s múzsát, kinek tengernyugalmú, hellén
    összhang ragyog a homlokán s a mellén.
     

    Jó férfihangszer, mély gordonka, szólj,
    hullámaiddal folyjál szét remegve
    s a bronzos lámpafényben úgy oszolj
    el, mint tömör füst, ifjúságom kedve.
    Lassan készülj el, szépséges, komoly
    nagy költemény, magadat szövögetve,
    soronkint nőve csak naponta, hogy
    megfontoltan és bölcsen gazdagodj.
     

    El ne feledd, hogy minden csak jelenség,
    tünékeny ábra, ideiglenes
    s ha volna is a szenvedélyben fenség,
    elég volt már s többé nem érdemes:
    multtal babrálni oly könnyűnek essék,
    mint hózimankós este kellemes
    szobában ülni, míg a tűz leroskad
    s a kéz tűnődve kártyákat rakosgat.
     

    Így énekelj egy drága gyermekév
    muskotály-ízű, serdülő szakáról,
    melyet megölt a fagy, kiölt a hév
    s tőlem időtlen messzeség határol.
    Ha sejtjük, hogy nincs messze már a Rév,
    mely zöld homályba ringat, jó a máról
    levenni gondjainkat s hajdani
    tisztább vizek felé pillantani.
     

    Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
    ahogy az íróasztalnál ülök.
    Mi minden jut egy képről az eszembe,
    láttán borongok és felderülök
    s mélázva veszem olykor a kezembe:
    Egy kedves kisfiú, vidám szülők –
    bizony, bizony, huszonöt éve van tán,
    hogy ültek ott a tág üvegverandán.
     

    Egyenruhát visel a ház ura,
    a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.
    Anyám fején a tornyos frizura
    roppant előkelő s a fiatalka
    fitos archoz oly meghatón fura.
    A kisfiúról mondhatnék egy falka
    dicséretet, de egyesek szerint
    önhitt vagyok s ez szerénységre int.
     

    Boldog idők, melyek parányi bölcsőm
    úgy ringatták, mint bárkát enyhe víz,
    telt kamrán és üvegbe tett gyümölcsön
    merengő nénik, édes tejbegriz,
    adjátok bár egy pillanatra kölcsön
    a “Szűzimája” és a “Für Elise”
    hangulatát, mely eltemetve mélyen
    most arra vár, hogy bennem újraéljen!
     

    A tündérszínpad pillangó-raja
    elhull. Haragvörös a naplemente.
    Mérges darázsraj zurmogó zaja
    közeledik, fulánkjait kifente.
    Vérszagu tenger hullám-taraja
    paskolja rácsos ágyam éjjelente,
    bong a harang, ember nem nyughatik,
    lángol a föld kelettől nyugatig.
     

    Jézus kiált fennszóval: – Éli, Éli,
    lamma sabaktani! – Dördül a menny.
    Sikkant a sátán és világát éli,
    égig fröccsen a sár; a genny, a szenny.
    Apám rút csukaszürkére cseréli
    aranyzsinóros pompáját. – Ne menj! –
    zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
    Megy a vonat hurrázó katonákkal.
     

    Elcsöndesül a zenekar s a dob.
    Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
    kiket az útból bárki félre dob.
    Öcsém kétéves, én a hatot járom
    és aki “hármunk közt a legnagyobb”,
    anyuska is legföljebb huszonhárom.
    – “Ha néhány hétnél továbbtartana,
    gyertek le hozzánk!” – írja nagymama.
     

    Kis felvidéki város, vén Beregszász,
    gazos Fürdőkert, sáros Vérke-part,
    agg csöndedből ma is felém remeg száz
    félálom-emlék, ködlepett, zavart –
    kanyargó, vörheny, zegzugos öreg ház,
    matrózruhám, melyet mamuska varrt,
    iskolaudvar, felzsibongó hajsza,
    nagyapám szúrós, pedrettvégű bajsza.
     

    Újságot böngész már a kisfiú:
    a Képes Krónikában szörnyű tankok,
    géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú
    reménykedések, öblöstorkú hangok,
    hősi halál, dicsőség, honfibú.
    Kísértetként kopognak künt a mankók
    s az elesettek százakra menő
    nevei közt egy név: Dsida Jenő.
     

    Deli nagybátyám! Isten így akarta?
    Ki lelné meg már azt az elhagyott
    országútmenti sírt, mely eltakarta
    a kis mosolygó honvédhadnagyot?
    Hűséges lelkű közlegénye, Bartha,
    szipogva hozta el vérbefagyott
    köpenyegét s elmondta ékesszólón,
    hogyan ütötte át szegényt az ólom.
     

    Riad a hír, hogy elesett a vár,
    zúg, mint ha vészharangot vernek félre.
    Apám! Przemysl! Anyuska sírva vár
    egy üzenetre, pársoros levélre.
    Nem jön. Majd nyárra. Elmulik a nyár.
    Őszire megjön. Most se? Majd a télre.
    Tört gyertyafény, imádság reggelig.
    Hét hét után, év év után telik.
     

    (Vonagló kis szív! Ó, hogy illett hozzá
    a boldogság dús rózsa-kerete!
    Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
    fent tüskék koszorúja. Fekete
    pók mássza meg és borzalmat bogoz rá.
    Anyácska, édes asszony-remete!
    Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
    pihegve alszik két sovány porontya.)
     

    Szegényke egyszer épp reggelizett,
    mikor az ajtón kopogott a posta,
    lapot hozott, tán nyolcat vagy tizet.
    – Él! Él! Halljátok, él! – sikoltja most a
    boldog igét és elalél. – Vizet! –
    Jó nagyanyám soká dörzsölte, mosta.
    Zihálva olvas. Egymást éri a
    kérdés – Fogoly? Hol? Tomszk, Szibéria.
     

    …S még mennyi emlék!… Százkalandú Verne,
    Grant kapitány s derék Strogoff Mihály
    s te könyvszekrény, csudák csilláros terme!
    Zalán Futásá-t félretenni fáj,
    de nagyapám különben főbeverne:
    – Mozogj, hékás, ne mind betűt zabálj! –
    (Ott kellett éppen abbahagyni, sajna,
    ahol fürödni vetkezik le Hajna.)
     

    Öcsi száguld a láncos kút körül.
    – Gyű te! – csattanva cserdül karikása.
    Szerény személyem szótlanul örül
    s fokos kötettel – senki meg ne lássa, –
    a padláslétra tetejére ül.
    Megbabonázta Jókai varázsa,
    a lágymeséjű, vágyzenéjű húr
    ezüst zsongása: Az új földesúr.
     

    Nem érdekel, hogy ottlent készülődnek,
    kötözgetik a nagy csomagokat.
    Félig hallom hangját a nagyszülőknek,
    rémült anyámnak: – Indul a vonat
    s az a kölyök sehol! – Szemembe szöknek
    a könnyek, eltakarom arcomat.
    S ugyan miért? Okom csak annyi van rá:
    mint lett Ritter von Ankerschmidt magyarrá.
     

    A létra olykor-olykor megrezeg,
    átreng a ház a tompa ágyuzástól.
    – Fiam! Fiam! – felém tárult kezek…
    A sok riadt szem rettegést palástol…
    Kábulatomból én is rezzenek,
    búcsut veszek a megszokott lakástól.
    Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk?
    Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.

    Forrás: Arkanum

  •   Dsida Jenő: Tarka-barka strófák

    Ki volt Ilonka? Eddig róla persze
    nem szóltam. Ő volt legjobb cimborám.
    A legvadabb fiúknál több a mersze,
    püföltük egymást hónapok során.
    Övemben tomahawk, – kicsiny fafejsze, –
    kertjük felé haladva szaporán
    már messziről kutattam, vajha vár-e.
    Én apacs voltam, ő meg delaváre.
     

    Leírjam? Istenem, milyen nehéz
    megfogni pár vonását! Szerterezdül,
    bármily vigyázva nyul felé a kéz.
    Húsz esztendő könnyes ködén keresztül
    fúr át szemem, mikor szemébe néz.
    Emlék-indákon millió gerezd ül
    s valami mégis bizton igazít,
    hogy őt szakítsam le, az igazit.
     

    Aligha hinném, hogy utálatos volt.
    Bronz-sárga szikrák szökdöstek haján,
    az orra kissé szeplős és fitos volt,
    cinkék vidultak tiszta kacaján,
    gömbölyded arca fényes és piros volt
    s kétoldalt olyan huncutkás, kaján
    gödröcske, milyet angyalok kivánnak…
    De mire kell szépség – egy indiánnak?
     

    Most már bevallom, bármint hesseget
    a szégyenérzés, hogy a latin órán
    hozzáírtam az első verseket.
    (Öreg tanárom zsörtölődve szór rám
    utólagos, kemény intéseket,
    ha ez kezébe jut.) De drága Laurám
    nem tudta, hogy a Véres Kutyafog
    Petrarca lett és rímeket nyafog.
     

    Ez is miatta történt, csak miatta:
    Egyszer apám, mint szokták jó szülők,
    térdére vont s a nagy kérdést feladta,
    milyen pályára vágyom s készülök.
    – Költő leszek, – feleltem. – Tyű, ebadta!
    hördült a hangja, mint egy vésztülök
    – Te semmiházi Elkotródj azonnal! –
    (Őszinte szó nem mindíg jár haszonnal.)
     

    Bizony nem hagytam volna annyiba,
    hogy így Pegázusom szárnyába nyesnek,
    ha nem puhít meg úgy a galiba
    és balsejtelme egy-két nyaklevesnek.
    Ám a dorgálás végszavaiba
    foglaltak immár maguktól elesnek
    s erőtlenek, hogy jóra intsenek:
    “Költők csak voltak, költők nincsenek!”
     

    Hej, jó apám! Ha tudta volna akkor,
    mily teljességgel nem mond igazat,
    félt volna tán, hogy sorsa tisztes aggkor
    helyett pokol lesz, kora kárhozat!
    Nincs annyi szunyog nyári alkonyatkor,
    nincs a mocsárban annyi sok moszat,
    nem írt le annyi zagyva verset Kassák,
    ahány költő itt ténfereg manapság.
     

    Szegény Erdély Szegény irodalom!
    Nyakába kötve irdatlan kolonca!
    Ha mostan Byront mímelné dalom,
    kitől örökbe szállt reám e stanca,
    tudom, támadna rút riadalom:
    névleg sorolnának fel, sok ribanca,
    gyémántnak árult hitvány békasó,
    kire köpik a nyájas olvasó.
     

    Ijesztő versezményeivel házal
    és kéreget a nyalka Nyallay,
    bús ál-Petőfi, telve honfilázzal,
    majd szétrepesztik mély sóhajai
    s csak pénzt zsebelve áll odébb egy házzal.
    (A hentesek mind mécénásai
    s ki Nyallay-vers-olvasásra számít,
    csomagoltasson tíz deka szalámit.)
     

    S a többiek, sok borzas, buksi fej,
    csupa megváltó, fennkölt lelkű, tiszta,
    – egy perc nyugalmat tőlük merre lelj?
    Már valamennyi gondjaimra bízta
    néhány csodálatos művét, amely
    neked köszöni létét, szent giliszta.
    Könyv lep be lassan padlót és falat
    s én hálhatok a szabad ég alatt.
     

    De hagyjuk a honmentő, népszakértő
    s egyéb csúf irodalmi tetveket,
    (ez nem reájuk, a tetvekre sértő!)
    kik csattogtatnak nyálas nyelveket
    a hatalom talpán s szőnek megértő
    “kultúrközeledési” terveket, –
    minél többször rugnak belénk s beléjük,
    annál mohóbb nyalóka szenvedélyük.
     

    A rímem inkább rólatok pereg,
    akik bozótok, sziklák közt merészen
    törtetek ösvényt, első farmerek,
    s tanyát ütvén ez erdőntúli részen,
    dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek
    figyeltem rá, példát követni készen.)
    Tábortüzetek most is zengve ég,
    honfoglaló, nagy írónemzedék!
     

    Reményik, Áprily és Tompa László
    s a mindíg zsémbes, mindig harapós,
    mindig teremtő tettekért parázsló
    öreg harcos, a kajlabajszu Kós
    és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló
    s a hullócsillag, Sipos Domokos,
    Nyírő, Tamási, – még ki fér a listán?
    Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán…
     

    s ti mind, mindnyájan, tisztelt névsereg,
    kiket nem sikerült itt rímbe rónom,
    Betűországban bölcs miniszterek
    s Kovács Laci a szerkesztői trónon! –
    előttetek most büszkén tiszteleg
    hegyes szuronyként villogó irónom.
    A véletek való baráti lét
    avatta széppé életem felét.
     

    S Kemény János!… A térképen kereszttel
    jelölik majd, hol áll a vécsi vár
    s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely
    és fényt vetett egy elborult, sivár
    világba. (Kérlek, János, ne neheztelj,
    ha ideírom, amit egy szikár
    vén székely mondott rád a faluvégen:
    “Báró ugyan, de abbahagyta régen…”)
     

    És számon kívül hagyni ki meri
    az ifjúságot, fürge versenyével?
    A sorban első volt Szemlér Feri,
    majd Kiss Jenő, aki huszonhat évvel
    a pálmát mindnyájunktól elnyeri,
    Ormos, Bözödi – s jönnek ismert névvel
    a múzsa többi jó kegyencei,
    Szabédi, Varró, Wass és Szenczei.
     

    Sok jóbarát, szólj! Lesz gyümölcs a gallyon,
    mely benned ily dús virágba szökött?
    Csak rajtad áll, e vers szégyent ne valljon
    s hogy száz év mulva csillaggal bökött
    jegyzetben kell-e magyarázni, vajjon
    ki rejlik egy s más említett mögött,
    avagy dicső nevet ragyogva nyersz-e, –
    … ha addig él e néhány strófa, persze.
     

    Sok tarka-barka dolgot kellene
    még följegyezni rólatok, de döntő
    érv tiltakozva hangol ellene:
    úgy cseng e dallam máris, mint Vizöntő
    havában a vers népszerű neme,
    farsangi rigmus, mókás felköszöntő,
    vagy Szilveszterre tákolt színpadi
    bohóság… Jaj, ha hallaná Ady!
     

    Az ő tusázó, véres szellemének
    hatása, hogy a játszi hangulat
    megvetve bujdosik a magyar ének
    berkeiben és többé nem mulat.
    Kik vígat irtak, szemlesütve félnek,
    mint csempészek, ha zubbonyuk alatt
    tilos bankókat rejtenek a ráncok
    s matatják őket vizslató fináncok.
     

    Kicsit nagyképűek vagyunk s olyan
    jelmondatunk is: “Századokra termelj
    s tekintsd magad halálos komolyan!”
    Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely
    úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam
    s nem pengi ki a habzó, fürge csermely
    ezüstkövek közt zirrenő neszét.
    Pedig be szép a könnyű, halk beszéd!

    Forrás: Arkanum

  • Dsida Jenő: A pántos kapukon túl

    Ne zengj hát, vers, csak gyöngyöző beszéddel
    csobogj, mint árnyas, tisztavizü kút.
    Mint aki meghitt asztalnál ebédel
    és közben elcseveg derűt-borút
    nyájas családdal, hűséges cseléddel,
    úgy mondd te is, ami eszedbe jut
    a tájról, merre emléked barangol
    s az érthetetlen, izgató kalandról.
     

    Ó, mert kaland, ugyan mi volna más
    mindaz, mi vélünk itt azóta történt,
    hogy élni hítta valami varázs a
    semmit és mi forgó zsebtükörként
    vigyázzuk, merről jő a villanás
    s egymásra tükrözgetjük az örök fényt.
    Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped,
    holnapra megvakul és elreped?
     

    Én láttam egyszer megrepedni tükröt
    s fénylő szemet, amint vakká meredt.
    A mennyezetről zöld ámpolna függött
    s a függönyökbe vont ablakkeret
    résén savószín szürkület szürődött.
    Irtóztatóvá nőtt a kerevet
    és agyvelőmet rázta meg a drága
    baráti lény üvöltő némasága.
     

    Valaki sebten orvosért izent:
    a hallgatódzó, fekete sztetoszkop
    a süppedt, bordás mellen úgy pihent,
    mint vén sírdombon megdőlt fejfaoszlop.
    Az orvos furcsán biccentett s kiment,
    állt az idő és egyikünk se mozgott,
    csak néztük, milyen sárgán villog a
    görbén csukott száj egyik szemfoga.
     

    Emlékszem: Mint ha tört üveg csörömpöl,
    a márványasztalról, az ágy megett,
    az óceán alatti, sűrü csöndből
    egy óra sírt fel s hosszan cserregett.
    Bensőnk rémült, marcangoló örömtől
    és csukló iszonyattól remegett
    és vártuk, vártuk a tébolyodásig:
    hátha mozdul és nyújtózkodva ásít.
     

    De nem mozdult. Lyukas üvegszeme
    tintában ázott s látni megelégelt,
    orrán át elcsurgott a szelleme,
    mint híg kenőcs, ha eltörik a tégelyt,
    repedt füléből kifolyt a zene.
    Hiába zörgött, hörgött, jajveszékelt
    az óra, mit félhétre őmaga
    igazított be még az éjszaka.
     

    Takard be azt az arcot, puha kendő,
    takard be már, irgalmas feledés.
    Ó, tudtam én, hogy életünk esendő,
    de akkor láttam, tudni mily kevés:
    csak a kegyetlen élmény elegendő,
    mely ösztönünk fájó mélyébe vés,
    hogy valónkat a megismerés láza
    szentté hevítse s emberré alázza.
     

    Hajdanta nem volt több nekem a vég
    könnyekben ázó gyászromantikánál.
    Búcsúlevélke “Fogsz te sírni még,
    tudom, hogy visszahívnál és kivánnál,
    mikor fejemnél két szál gyertya ég.”
    Romeo s Júlia ravatalánál
    két agg siratja lányát és fiát, –
    fáklyák között viszik Opheliát.
     

    Később az elmúlás gondolatára
    bőrömön pörsent ki a borzadály
    s az undorító temetőbogárra
    gondoltam, mely poshadt húsomba váj
    s belétojja petéit nemsokára.
    Ha nőre néztem, rémített a báj,
    mert elképzeltem fölpuffadva, holtan
    s a hullabűzt szédülve szimatoltam.
     

    Már ez is elmult. Otthonos derű
    pattintja föl a szememet naponta
    s a megadás ezüst, dicsfényszerű
    koszorúját hűvös szívemre fonta.
    Nem rettenek meg, bár a keserű
    vándor kilincsemet halkan lenyomta
    s már asztalomra ferdül fekete
    arnya s fülemhez ér lehelete.
     

    Zarándok lettem és hívő keresztény.
    Kedves virágom: zsenge barkaág.
    Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény
    és rajta kívül minden hiuság.
    Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény
    ma csiklandó, meleg kiváncsiság:
    mi vár az élet pántos kapuin túl,
    mikor a lélek lendül és elindul?
     

    Igen, tudom, hogy szétesik az agy,
    az én velőm, hol annyi sok gonosz forr,
    kifut az én szemem, nyomot se hagy,
    csontom csak enyv és mész és némi foszfor,
    húsom foszlik, vérem csomóba fagy,
    nyálam ecetté romlik, mint a rossz bor,
    ismét elemmé züllik az elem,
    mi csak enyém volt, – ám mi lesz velem?
     

    Alvó leszek tán, kinek nincsen álma,
    (ez pompás volna, mondta Szokratesz)
    vagy élőlény olyant ki sem találna,
    amilyen újtörvényű sorsa lesz?
    Szűz angyalillatot legyez a pálma
    s míg a szökőkút csengve csörgedez,
    rejtelmesen dudolgatnak a szentek:
    szeretteink, akik előre mentek?
     

    Talán falu lesz, holtak faluja?
    Ó, már belőlük hány falura telne,
    kiket szerettünk s akiket buja
    zölddel borít az anyaföld szerelme!
    Kék házikók, a kertekben thuja,
    a lámpákból Isten szelíd kegyelme
    sugároz és a tűzhely szapora
    lángján serceg a csillag-vacsora.
     

    Mit szellemem elálmélkodva most lát
    oly szép, hogy összekulcsolom kezem.
    Nagy üstökös-galamb viszi a postát
    a kis faluba: “Este érkezem”.
    A Cassiopeián robog a gyors át
    s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem.
    Az állomáson, mely meszelt, parányi,
    Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi.
     

    Pilláim könnyű könnytől nedvesek
    s míg ballagunk a néma faluszélig,
    szellemszavukra éhesen lesek:
    mély zöngő hangon hosszasan mesélik,
    hogy holtaink, az eltűnt kedvesek
    lélekvilágukat mimódon élik.
    Kiváncsi kérdés száz meg száz akad
    s megbámulom a pöttöm házakat.
     

    Ez itt a költők esti promenádja,
    amott, hol az Uránus lángja gyúl,
    Arany János lakik s népes családja:
    az öreg itt is verseket gyalul,
    vagy ha Shakespeare, a leghívebb barátja
    toppan be hozzá este szótlanul,
    borozgatnak s a borzasbajszú szittya
    a morcos ánglust magyarul tanítja.
     

    A tárt kapukhoz fényösvény viszen,
    a végtelennek nincsen messzesége.
    S lágyan lebeg az üdvözült vizen
    a kék sziget, a némaság vidéke.
    Ó, balga mind, ki halni fél, hiszen
    az anyatejnél édesebb e béke
    s ha jó lakásunk volt a földgolyó,
    a holtak falva jobb, mint ami jó.
     

    – Élet, halál, most látod, egy a kettő! –
    mondja oktatva két jó mesterem.
    – Ugyanazon mag sarjasztotta egy tő,
    melyen a reggel és az est terem
    s ha mit a balkezével visszavett Ő,
    a jobbkezéből ismét elnyerem. –
    …Költészet és bölcsészet ködvarázsa:
    a seblázas szív hűs borogatása.

    forrás: Arkanum

  •  Dsida Jenő: Az első csók

    Bizony, valaha nem kellett ilyet
    álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon
    s társaim hulltán ne legyek ijedt,
    mint gyomlálás után a megmaradt gyom, –
    mikor még kis kamaszként, ki siet,
    nehogy a víg sétáról elmaradjon,
    fütyörésztem és rugtam a rögöt
    s Ilonka várt a kertkapú mögött.
     

    …Húsos gallyakról csöpögött az illat,
    csilingoltak a fán a levelek.
    Itt az idő, a titkok titka nyilhat!
    Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg
    vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat
    s azt hittem, roppant terhet emelek
    s görnyedtem, mint virág, ha himporos had,
    méhek súlyától csaknem földre roskad.
     

    Te építő és romboló elem,
    mely nélkül létünk tája puszta, téli,
    Petőfi álma, első szerelem,
    ki tudna rólad méltókép beszélni?
    Hiába hangolom és szerelem
    a lantot, földi hang ki nem beszéli
    azt a fájdító, boldog muzsikát,
    mi akkor, egyszer bennem muzsikált.
     

    Pucér, pelyhedző lánykatest lubickol
    a szív tavában és a vér locsog,
    kagylószín lábujjával szembeprickol
    s félálomban szűz hónaljpamacsok
    csiklandják orromat és számat is, hol
    nagyhirtelen most meggyullad a csók,
    meggyullad pirosan, perzselve lángol,
    – szeretnék kiszaladni a világból.
     

    Kirohanni s a csillagok között
    zokogva futni, izzadtan, bolondul,
    míg kergetnek batisztba öltözött
    angyalkák s valamennyi csókot koldul
    s az Isten rázza tűzből ötvözött
    kolompját és az csengve-bongva kondul.
    Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog
    s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok!
     

    Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták,
    kikben az első csókvágy sistereg!
    Ha tudnátok, a férfit mire szánták
    gonosz, fenekvő asszony-istenek
    s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák,
    a férfiszívek és csak füst remeg
    s korom komorlik tovalebegőben
    fölöttük a borzongó levegőben.
     

    A nedvesrügyű első vágyban is
    ott szunnyad már a szúrós férfipálya
    termése, érett szerelmünk hamis,
    zöldmérgű magva, dancs tragédiája,
    mely – mondjam-é? – most négy év mulva is
    belémmarcangol, ujjaimba vájja
    tüskéit s mindent újra felszakít,
    mit oly anyásan heggesztett a hit.
     

    Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem
    Fák sírjatok, virágok sírjatok!
    Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
    Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
    füvek, akiken ágyamat vetettem
    s ahol most már egyedül alhatok!
    Könnyfürdőben szépüljön égi lénye
    s haljon meg egy nagy szerelem regénye.
     

    Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet,
    te sírsz csak, véső, aki lassan vésel,
    készül az emlék, végső izenet,
    fontolt írás, mit késem kőbe présel:
    Áldás lobogjon a feje felett
    hideg sugárral, égszín feledéssel,
    áldott legyen a csókja mással is,
    áldott legyen haló porában is!
     

    S te költő, kit a bú mindegyre átvonz
    a zord jelenbe, – mondd versed tovább!
    Térj vissza csak a régi délutánhoz,
    melyen piros pipacs, kék szarkaláb
    közt csábított és vont egy napsugár-bronz
    leányhaj, egy kis kéz, egy karcsu láb,
    egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja
    s a zsenge vágy, e rózsszínű máglya.
     

    A fecskét, hogy a romló kert felett
    merre röpüljön, ki tanítja arra?
    Ki tanítja meg fújni a szelet?
    Ki tanítja a felleget viharra?
    Ki mondja meg, mikor van kikelet
    s bonthatja bolyhos bársonyát a barka?
    Ó, van jeles, nagy tudomány, amit
    tudunk, noha rá senki sem tanít.
     

    Míg nyugton alszik a gyanútlan elme,
    nem sejtve, hogy mi nagy baj várható,
    súnyin közelg az érés gerjedelme,
    a macskaléptű, orv gyujtogató
    s a szikrát odalopja őkigyelme,
    ahol a tűzvész könnyen gyujtható:
    a fiatal test fülledt forradalma
    füstölve lobban lángra, mint a szalma.
     

    …Ülünk egy bodros körtefa alatt.
    Agyamra mintha téboly gőze szállna.
    A félkezem derekára szalad,
    másik hajába túr… Riad, kiválna
    karom közül, de nem tud… Pillanat…
    ajkamon ajka, két kis nedves málna…
    Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly
    fürgén siklik ki száján a sikoly.
     

    Talpraszökik. Izzó parázs a képe
    s arcomra ken egy csattanó pofont.
    Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e
    a parti sűrü, melybe beleront,
    csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe.
    Hátát ugrálva verdesi befont
    két varkocsa. Én meg csak állok, állok
    a fényben és rekedten kiabálok.
     

    – Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz,
    vigyázz! Vigyázz! – de nem jön semmi válasz.
    Nyelvemen csípős, furcsa málna-íz,
    ínyem cukortól sűrű mézet nyálaz,
    szemem párás, homlokom csupa víz,
    szívem kalimpál és inamba száll az
    első mámor, a fájó, reszketeg,
    s már hallgatok és némán reszketek…
     

    Elindulok kutatni nagysokára
    a szökevényt. De léptem tántorog.
    Megvan! – A parti pázsit pamlagára
    dőlten piheg és sír és hánytorog.
    A gyűrött kis fehér batisztruhára
    gallyakon átszűrt, sárga láng csorog.
    Kerülgetem lopódzva, lassan, lassan
    s melléguggolok, hogy megsímogassam.
     

    – Hallod, ne bőgj – kezdem, de meghatott
    vagyok én is. – Ne bőgj, hisz semmi baj sincs. –
    Még csuklik és szipog ötöt-hatot,
    majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs
    hull kis pufók, könnyekkel maszatolt
    képére és: – A gyermek – mondja, – nagy kincs,
    de szörnyű, hogy törvénytelen legyen.
    Most már muszáj, hogy engem elvegyen.
     

    – Miféle gyermek? – kérdezem riadtan.
    Halkan szól, mintha bűnről vallana:
    – Ha meghalnék, se volna kár miattam,
    mert a lányoknak (mondta nagymama,)
    gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan
    szájukra… mint az én szájamra ma…
    S szemének újra megered a nedve
    s zokog, arcát tenyerébe temetve.
     

    Hallom, hogy kuncog és vihog a nap
    s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban,
    a vén Szamos kaján kacajra kap,
    kövér hulláma pukkadozva csobban
    s víg pacskolással a hasára csap,
    a nagy természet hahotába robban,
    ezer madár csivog, kacag ezen
    s kacagok én is, – szinte könnyezem.
     

    Titkos, komoly magyarázatba kezdek,
    hogy megvígasztaljam a kis csacsit
    s roppant meggyőző szemeket meresztek.
    – No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! –
    Sokáig bámul, kuporodva veszteg,
    majd búgva fölnevet és rámkacsint.
    – Bizistók – kérdezi mellemre bujva, –
    nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra!

    Forrás: Arkanum

  • Dsida Jenő: Prérivadászok

    Prérivadászok
     

    Megint kenyeres pajtások vagyunk,
    de nem vadócok, nem a régi nyersek,
    kurjongatással, poffal felhagyunk.
    Az irkalapra írt szerelmi versek
    is kiderülnek lassankint. Agyunk
    lázas szavaktól zsibbadozva hemzseg
    s megyünk, megyünk. Alig lengedezőn
    kószál a szél a jószagú mezőn.
     

    Erdők, mezők világa! Enyhe dombok!
    A nagy folyónál zsong, zizeg a nád,
    szunyogzenétől dong a parti zsombok,
    (álmodban mintha most is hallanád)
    a réten százszorszépek, tarka gombok,
    emitt sárgállik egy pimpó-család,
    az a boglárka, ez a hosszú ringó
    az orbáncfű, amott a kék iringó.
     

    Bámulnak, mint a kedves őzike,
    zöldelnek, illatoznak, növekednek:
    kapotnyak, menta, gyíkfű, tőzike,
    csikorka, porcsin, zsombor, zsálya, lednek! –
    Emlékemet még vajjon őrzik-e,
    vagy rendre-rendre ők is elfelednek,
    amint nem voltam hozzuk én se hű?…
    Mizsót, kökörcsin, kosbor, fecskefű…
     

    Három évszak virága mind személyes
    jó ismerősöm volt. Csalit, bozót,
    havas, patakvölgy, lanka, terebélyes
    erdők tisztása nem tiltakozott,
    ha titkukát kutattam szenvedélyes
    örömmel. A növényhatározót
    minden sétán zsebembe szorítottam
    s a tündérkéket néven szólítottam.
     

    Az illat elszállt, csak a név maradt,
    a lényeg eltűnt, itt maradt a lárva.
    Mégis – idézvén most e szép nyarat
    négy füstös, fojtó fal közé bezárva,
    úgy rémlik, füttyöt hallok s madarat,
    patak csörög, lomb zúg. – Repülj csak, árva
    robotos lelkem, merre vonz ama
    néhány virágnév tündérbalzsama.
     

    (Hát amikor hó púposul a fákon
    s az ember vígan felköti a sít
    s porzik alá a vad hepehupákon
    s a szél fütyölve karmol és hasít!
    Farkas-szabadság volt az én világom,
    mely szívet edz és orcát hamvasít!)
    Kötelesség! Csak ez a szó ne rágná
    fülemet, rögvest indulnék világgá!
     

    Mennék, mennék, mint akkor délután,
    mely szép volt, Isten a megmondhatója.
    Elől a kislány, én a lány után…
    … Ilonka ujjong: – Nézd csak, gólya, gólya! –
    – Hol van? – az égre sanditok bután.
    – Ni, ott sétál a békák pusztítója! –
    – Ahá! – s kacagva firtatjuk, miért
    oly méltóságos, peckes és kimért.
     

    Lesből figyeljük, mint prérívadászok.
    (Ez ismét olyan indián dolog.)
    Súgom: – Maradj, én csendben odamászok. –
    – Hogy is ne! – súgja vissza és dohog.
    Egyszerre szánkra fagynak a vidám szók,
    lopódzunk négykézláb, szívünk dobog,
    a nagy madár meg, mint a gólya-illem
    kívánja, hetykén féllábára billen.
     

    Elvétve mozdul, lassan lépeget,
    a röghöz kattan hosszú dárda-csőre
    és hozzá olyan súnyi képeket
    vág, mintha látná a lomb közt előre
    kúszó-mászó rézbőrű kémeket.
    Amint kilépünk a szabad mezőre,
    rettenve rebben s rémülten, vakon
    elnyargal nyurga gólyalábakon.
     

    Mi persze rögtön üldözőbe vesszük.
    – Te arra fuss és vágj elé, ha tudsz! –
    – Törött a szárnya! – Nehogy eleresszük! –
    – Vigyázz te, ott egy szántóföldre jutsz! –
    Mikor szorító gyűrünk már egész szűk,
    erőt kettőzve száguld, mint a strucc,
    majd hirtelen felborzolódva, zordul
    megáll és elszánt dühhel szembefordul.
     

    Tudom, hogy elborzaszt a borzalom,
    – ahh, olvasóm! – melyet a harci tények
    felsorolásával okoz dalom,
    de hidd el, minden megfelel a ténynek,
    amivel itt ideged borzolom.
    A vers az époszok s lovagregények
    fenséges dübörgésébe csap át,
    zúgván az ádáz, öklelő csatát.
     

    A grifmadár, mint megveszett boszorkány,
    bősz, csattogó csőrrel nekünk esett,
    süvítve forgott, őrvénylett az orkán,
    mit szárnyával szemünkbe verdesett.
    Ilonka rítt, ahogy kifért a torkán
    s bevallhatom, a hökkentő eset
    bennem se keltett nagy derűt. (Ne tessék
    azt hinni, hogy könnyű a hősiesség!)
     

    No, rajtad múlik, fiatal vadász,
    hogy Old Shatterhand és a többi hősök
    méltó utóda légy s amerre jársz,
    tábortüzeknél indián regősök
    zengjék a híred!… Majd kitört a frász,
    hogy elgáncsolt egy korhadó fatörzsök
    s látszat-vitézül én korántse rest
    ellenfelemre buktam egyenest.
     

    De mindegy! Most már nem megyek le róla!
    Vágások érnek, égetők, marók…
    Belécibálok… szétrepül a tolla…
    köpök… zihálok… győzni akarok.
    …Már karjaim közt vergődik bomolva,
    csőrét szorítja reszkető marok:
    a lángokádó, gyilkos grifkakasból
    megtört fogoly lett és – Ilonka tapsol.
     

    Tapsol s a hangja mámorral tele:
    – Vigyük haza! Enyém a harci zsákmány
    s úgy-e, enyém a dicsőség fele?! –
    Tombolva táncol, mint egy vad kozáklány,
    még a füle is megpirul bele.
    …A balhüvelykemből meg, mintha csákány
    csapása zúzta volna szét, kövér
    patakocskákban csurdogál a vér.
     

    Elrejtem, hogy a kislány meg ne lássa
    és titkolom, hogy ég, sajog a seb.
    (Ma is látszik még keskeny forradása,
    mint fordított ruhán a régi zseb, –
    de jaj, hány sebnek nincsen gyógyulása,
    sőt napról-napra kínzóbb, mérgesebb,
    belül rejtőzik, izzó szénre válik
    és vérzik, vérzik, vérzik mindhalálig.)
     

    Mucius Scaevola példát mutat:
    mi, férfinépség, ne sokat nyafogjunk! –
    Ilonka, mint egy furcsa, nagy ludat,
    cipeli gornyadt egyiptomi foglyunk
    s míg vérem jelzi hosszan az utat,
    arról cseveg, hogy “békát kéne fogjunk”.
    Végre elérjük tágas kertjüket
    s a gólya ismét szabadon üget.
     

    Lucskos sebem mind lüktetőbbre fájul
    s egész valómban szenvedem a kínt.
    – Kötözd be – mondom. Ő kezem után nyúl,
    halálfehérre váltan rátekint,
    majd meginog s a puha gyepre ájul.
    Ébresztgetem, becézem, míg megint
    a régi nem lesz arca pírja-hamva,
    aztán apámhoz indulok rohanva.
     

    Nem tudtam akkor s nem tudtad te sem,
    kis pajtásom, hogy pár év mulva formás
    ajkad közül szivárog csöndesen
    a vér, e mélyről buggyant, forró forrás,
    álladra csurran, majd tűzveresen
    párnádra foly, mint kézimunka-varrás
    rőt csíkjai, bíbor hímzései
    s az orvos jötte immár kései.
     

    Azóta lelked, e nyájas kisértet
    és cérnavékony, kissé vontatott
    hangocskád oly kitartóan kisérget,
    mint néma pusztán hold a vonatot.
    És néha gyorsan hátranézek, érted
    kutatva, mert érzem: két meghatott,
    nagy, csillogó, örökké gyermeteg szem
    figyel, amerre élek és öregszem.
     

    Most is itt állsz, kis indián ara,
    és hűs lehelleted hajamba borzol,
    halkan dudol az angyalok kara,
    szólnak csengők, ezüstből, tiszta bronzból
    s két kis copfodról csillag-zuzmara
    hull írásomra, amint hallgatózol
    szívemen, mely most rímmel játszogat
    s nézed rajtam az ifjú ráncokat…
     

    Jaj, holtaink, az élet fut merészül,
    nem torpanhat meg nálatok, ki él.
    Jó, kedves arcotok porrá enyészül
    s a gyászoló, ha sürgeti a dél,
    búcsut vesz hantotoktól s – enni készül…
    Szüzi neved szép emlékeinél
    e dal sem állhat félbeszegve, csonka
    oszlop gyanánt. – Nos, ég veled, Ilonka!

  •  Dsida Jenő: Tükör előtt

    Az érett férfi búgó, tiszta, moll
    panaszát vágytam elzenélni, mintha
    szeptember-este mély gordonka szól.
    S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.
    Akad a toll, a ritmus zakatol
    s a lendület is lanyharöptű hinta,
    melyről leugrott már a fürge, víg
    gyerek s most árván leng egy ideig.
     

    Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű
    vendég, ki sok-sok órán át cseveg
    s csak akkor csillapul le a beszéd-dűh,
    mikor látja, hogy a vendégsereg
    el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül.
    Akkor feláll, bocsánatért hebeg
    és röstellkedve, félszegen megyen ki
    a híg esőbe. Nem marasztja senki.
     

    Bocsánat, mondom én is. Indulok.
    Kabátomat vigyázva leakasztom,
    gyűrött halotti leplemért nyulok.
    Szunnyad már minden, nem szólít marasztón
    az ifjúság sem, egyre halkulók
    a lépteim, csak árny vagyok, riasztón
    lopodzó árny, kit áztat verdeső
    vízeivel a szűntelen eső.
     

    De ez megint nem függ mesémmel össze.
    Figyeljük őt, a csapzott gyermeket,
    akit fájdalma s ijedelme gőze
    utcák során át hajszolt, kergetett,
    hogy sajgó, véres ujját bekötözze.
    Úgy száguldottam, mint a fergeteg
    s a kimenőt bár tiz óráig kértem,
    kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem.
     

    Betoppanok és – ejnye! Itt ki járt?
    Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik,
    és tárva máskor, most kilincsre zárt –
    mögötte csend, egy árva hang se hírlik –
    Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt
    tettek apámban… Jól tudtam, nem illik
    s arcomba pírral szállt a bűntudat,
    mégsem vetettem meg – a kulcslyukat.
     

    A látványtól gyökeret vert a lábam –
    Ott állt apám a nagy tükör előtt
    marcona, pompás díszegyenruhában.
    Még álmomban sem láttam eddig őt
    ily büszkén, daliáknál daliábban.
    Sudár fenyő-alakja egyre nőtt
    s káprázva néztem, mily szikrázva szórja
    csillagtüzét sok gombja és zsinórja.
     

    Mint csillogott és villogott az a
    rengő aranyforgó csákója mellett!
    S amiket mind onnan hozott haza,
    hol párbajozni a halállal kellett:
    harci keresztek s érmek halmaza
    ragyogta be a dombormívű mellet.
    De mindezeknél fénylőbb volt talán
    a csörrenő, nagy kard az oldalán.
     

    Majd szétpattant a lángoló tükörlap:
    a tág ebédlő ablakain át
    vakítva lobbantott a lemenő nap
    a gőgös fejre kármin glóriát.
    Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, –
    minden kigyúlt, vörös tüzet zihált
    és ő csak állott feszesen az őrült
    fényzuhogásban, mint egy megdicsőült.
     

    A bús felejtés diadalt arat
    az ember legszebb álmain s szerelmén
    s mit emlékünkbe könny és vér marat,
    fakul a Szín az évek sárga selymén,
    de ez a kép örökre megmarad,
    éles vonását, színét őrzi elmém
    s így látom őt, a legendákba nőtt
    férfit, apámat a tükör előtt.
     

    Lement a nap s foszlott a multból elcsent
    varázslat. Az a furcsa trombita
    megint felharsant és a megrepedt csend
    csüggedve csüngött, mint szakadt szita.
    Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent,
    szegény apám leroskadt, mint kit a
    zuhanó tégla üt le s hosszu fojtott
    zokogás rázta vállain a bojtot.
     

    Szegény! Szegény! Ki eltört életét
    épnek álmodja, míg tükörbe pillant.
    Szegény apáink! Mintha vaksetét
    szobába lépve kattintják a villanyt
    s éles világosság fut szerteszét,
    olyan metszően és vakítva villant
    agyamban a megértés. – Ó, fanyar
    keserű fény, mely szemgolyómba mar!
     

    Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg!
    Dagadj és önts ki, könnyek tengere!
    Rágcsálj bánkódás szúja, lassu féreg,
    döfj mellen késes fájdalom, gyere!
    Itasd át minden porcikámat, méreg,
    veszett düh, melynek nincs ellenszere
    Ime a gyermek, kit egy pillanatnak
    titkai kölyöktigrissé avatnak.
     

    Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők,
    mikor igába tört a gőgös úr-nyak:
    a szirti fák, a lombos vakmerők,
    testőrei a haldokló Hadúrnak.
    Karácsonyfákká zülltek a fenyők,
    tűlevelükkel önmagukba szúrnak
    s illatuk együtt fogy, mígnem kihal,
    az emlék cseppenő gyertyáival.
     

    Minden ízemben lüktetett a téboly.
    Szerettem volna berohanni és
    a tükröt homlokommal zúzni szét oly
    dühödten, hogy hasadjon szörnyü rés
    fejemen is, hátha velője szétfoly
    s elszáll a rémült sorsfelismerés.
    Hátha megváltanék repedt, behorpadt
    roncs koponyámmal minden megtiportat.
     

    Aztán lecsillapult a szenvedély.
    Hűs áhitattal szólt valami halk szó,
    mint harmatejtő esti csöndbe mély
    morajjal rengő távoli harangszó:
    Ezentúl immár célja van, hogy élj:
    Hirdesd testvéreidnek messzehangzó
    igével, hogy csak az marad alul,
    ki önmagát elejti és lehull.
     

    Mondják, apáink bűne, ami történt.
    Mindegy. Mienk a végzet és a sors.
    Ők még a multba révednek tükörként,
    mi már a sodró víz tükrén, a gyors
    jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:
    Tűrni – a bölcsek ételén a bors,
    okulni – szükség, megbocsátni – jóság,
    dolgozni – ez a legnagyobb valóság.
     

    Bolyongani faluról falura.
    Durva darócban gazdag, tiszta szellem.
    Egymás szolgája mind és nem ura.
    Csecsemő csámcsog minden anyamellen.
    Így készülünk szelíd háborura,
    mindíg magunkért, soha mások ellen,
    sót párolunk és vásznakat szövünk
    s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.
     

    Tudjuk, magát emészti el, ki lázad,
    ki lángot éleszt, könnyen lángba vész.
    Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat,
    belül munkáló küzdelem: egész
    kicsiny téglákból rakni föl a házat!
    Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész
    derengve sejtett s ámulván fölismert,
    mint próféták a köd mögött az Istent.
     

    Akárki adta, én a sós torok
    vad szomjával köszönöm ezt a sorsot,
    a csattogó, kegyetlen ostorok
    kínját, a bort igérő csorba korsót,
    melyből epét és ürmöt kóstolok,
    a nagy intést, a félig kész koporsót,
    a csipkebokrot, mely a közönyön
    romon virágzott. Százszor köszönöm.
     

    Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol
    az ismeretlen kéz. De nem bitót,
    nem vérpadot, és nem koporsót ácsol,
    templomot épít, meghitt házikót,
    – s tán minket edz és bennünket kovácsol
    kemény acéllá, tűzben izzitott
    pengévé s rája vési rendelését:
    Te gyógyítod meg a világ kelését!!
     

    Gőzhengerektől lesz erős az út,
    ha megkötözték, nem hull szét a kéve.
    …- Most búcsuzóul azt a kisfiút
    nézzük megint, ki akkor – sok-sok éve –
    otthagyja leshelyét és szinte fut
    s az udvaron megáll kalaplevéve.
    Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad,
    de tudja, hogy bemenni nem szabad.
     

    A fáskamrába rejtezik el estig
    s onnan bámulja, hogy az esti fák
    az eget lassan feketére festik
    s a csillagok, mint sárga kis gyufák
    lobbannak fel és szemüket meresztik.
    Egy tönkön ül a vézna kisdiák
    s csöpögő ujjavére észrevétlen
    tócsába gyűl a porban és szemétben.

  •  Dsida Jenő:  

    Psalmus Hungaricus
     

    I.
     

    Vagy félezernyi dalt megírtam
    s e szót: magyar,
    még le nem írtam.
    Csábított minden idegen bozót,
    minden szerelmet bujtató liget.
    Ó, mily hályog borult szememre,
    hogy meg nem láttalak,
    te elhagyott, te bús, kopár sziget,
    magyar sziget a népek Óceánján!
    Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
    hogy nem hatolt belé
    a vad hullámverés morzsoló harsogása,
    a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
    Jaj, mindenből csak vád fakad:
    miért kímélted az erőt,
    miért kímélted válladat,
    miért nem vertél sziklatöltést,
    erős, nagy védőgátakat?
    Elhagytam koldus, tékozló apámat
    s aranyat ástam, én gonosz fiú!
    Mily szent vagy te, koldusság
    s te sárarany, te szépség, mily hiú!
    Koldusapám visszafogadsz-e,
    bedőlt viskódban helyet adsz-e,
    ha most lábadhoz borulok
    s eléd öntöm minden dalom
    s férges rongyaid csókkal illetem
    s üszkös sebeid tisztára nyalom?
    Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
    verset, mely nem zenél,
    csak felhörög,
    eget-nyitó, poklot-nyitó
    átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
    bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
    zsoltáros jajgatása
    Babylon vizeinél:

    Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
    ha téged elfelejtelek!
    Nyelvemen izzó vasszeget
    üssenek át,
    mikor nem téged emleget!
    Húnyjon ki két szemem világa,
    mikor nem rád tekint,
    népem, te szent, te kárhozott, te drága!

    II.
     

    Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
    a minden embert megsimogató
    tág mozdulat,
    az élet s halál titkát kutató,
    bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
    A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
    a szabadság, mely minden tengerekben
    sikongva úszik, ujjong és mulat!
    Kezem gyümölcsöt
    minden fáról szedett.
    Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
    és minden fajták lelke fürdetett.
    S most mégis, mégis áruló vagyok,
    a minden-eszme sajgó árulója,
    most mégis bősz barlanglakó vagyok,
    vonító vad, ki vackát félti, ója,
    vadállat, tíz köröm
    és csattogó agyar
    s ki eddig mondtam: ember! -,
    most azt mondom: magyar!
    És háromszor kiáltom
    és holtomig kiáltom:
    magyar, magyar, magyar!
    A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
    almából minden nép fia ehet,
    de nékem nem szabad,
    de nékem nem lehet.
    Dalolhat bárki édes szavakat
    és búghat lágyan, mint a lehelet
    s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
    s ha kedve támad, bárhová mehet,
    de nékem nem szabad,
    de nékem nem lehet.
    Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
    szívszakadásig így kell énekelnem
    Babylon vizeinél:

    Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
    ha téged elfelejtelek!
    Nyelvemen izzó vasszeget
    üssenek át,
    mikor nem téged emleget!
    Húnyjon ki két szemem világa,
    mikor nem rád tekint,
    népem, te szent, te kárhozott, te drága!

    III.
     

    Firenze képei, holland virágok,
    zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
    ájultató gyönyörüségek,
    Páris tüze, Velence csillogása,
    még lelkemet is lehúnyom,
    bezárom, hogy ne lássa.
    Ha atomokra bomlik is,
    miattuk minden sejtem,
    ha arcom kékre torzul is,
    mind, mind, mind elfelejtem!
    Hajam csapzottra borzolom,
    mint gubancos csepűt és szürke kócot
    és gőggel viselem
    fajtám egyenruháját:
    a foltozott darócot.
    Mert annak fia vagyok én,
    ki a küszöbre téve,
    a külső sötétségre vettetett,
    kit vernek ezer éve,
    kit nem fogad magába soha a béke réve!
    Bolyongásom pusztáin,
    a végtelen nagy éjen
    csak az ő szive fénylik,
    ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
    ráfonódom, rajta kuszom
    fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
    Mogorva lettem,
    kemény, sötét és szótlan és makacs.
    Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
    Jajt hallottam és nem tudom feledni.
    A holtakat nem tudom eltemetni.
    Egy eszelős dal lett az utitársam,
    rekedt dal, nem zenél,
    csak hörög, mint a szél,
    zúg, mint vihartól ráncigált fák
    Babylon vizeinél:

    Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
    ha téged elfelejtelek!
    Nyelvemen izzó vasszeget
    üssenek át,
    mikor nem téged emleget!
    Húnyjon ki két szemem világa,
    mikor nem rád tekint,
    népem, te szent, te kárhozott, te drága!

    IV.
     

    Mit nékem most a Dante terzinái
    s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
    mikor tetszhalott véreimre
    hull már a föld és dübörög a hant,
    mikor a bús kor harsonája
    falakat dönt és lelket ingat,
    mikor felejtett, ősi szóra
    kell megtanítni fiainkat,
    mikor rémít a falvak csendje
    s elönt a semmi árja minket
    és szülni kell és nemzeni
    s magunk képére kalapálni
    vánnyadt gyermekeinket!
    Mit bánom én a történelmet
    s hogy egykoron mi volt!
    Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
    mikor anyád sikolt?!
    Európa, én nagy mesterem,
    lámcsak mivé lett fogadott fiad!
    Mily korcsbeszédű, hitvány,
    elvetemült és tagadó tanítvány.
    Addig paskolta áztatott kötél,
    míg megszökött és elriadt.
    Fáj a földnek és fáj a napnak
    s a mindenségnek fáj dalom,
    de aki nem volt még magyar,
    nem tudja, mi a fájdalom!
    Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
    a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
    ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
    a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
    Ezért nem is hányódom már magamban,
    vallom, hogy igazam nincs
    és mégis igazam van
    és mától fogva énnekem
    örökre ez az énekem:

    Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
    ha téged elfelejtelek!
    Nyelvemen izzó vasszeget
    üssenek át,
    mikor nem téged emleget!
    Húnyjon ki két szemem világa,
    mikor nem rád tekint,
    népem, te szent, te kárhozott, te drága!

    V.
     

    Idegen-vérű és beszédű
    kenyeres jópajtásaim,
    kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
    kiket szerettem,
    s kik szerettétek lágy szivem
    nyitott és éneklő sebét,
    nekem is fáj, higyjétek el,
    hogy zord a szóm és homlokom setét.
    Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
    mert immár más utakra kell mennem,
    de így zeng most a trónjavesztett
    magyar Isten parancsa bennem
    s én nem tagadhatom meg Őt,
    mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
    mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
    Nincs más testvérem, csak magyar.
    Ha virrasztok, miatta állok poszton,
    csak tőle kérek kenyeret
    s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
    Sok tévelygés és sok kanyar
    után jutottam el ide:
    ha bűnös is, magyar
    s ha tolvaj is, magyar
    s ha gyilkos is, magyar,
    itt nincsen alku, nincsen semmi “de”.
    Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
    s virágos lelkét fitogtatva henceg, –
    mi elesettek, páriák vagyunk,
    testvérek a nyomorban és a bűnben,
    sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
    Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
    dúljon a boldog, éji álomokon,
    seperjen át a fekete,
    tarajos és hideg hullámokon
    vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
    Babylon vizeinél:

    Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
    ha téged elfelejtelek!
    Nyelvemen izzó vasszeget
    üssenek át,
    mikor nem téged emleget!
    Húnyjon ki két szemem világa,
    mikor nem rád tekint,
    népem, te szent, te kárhozott, te drága!

    VI.
     

    Száraz nyelvem kisebzett,
    égő fejem zavart.
    Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
    hogy felkutassak minden magyart.
    Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
    üljetek mellém!
    Magyarok ott a Tisza partján,
    magyarok ott a Duna partján,
    magyarok ott a tót hegyek közt
    s a bácskai szőlőhegyek közt,
    üljetek mellém.
    Magyarok Afrikában, Ázsiában,
    Párisban, vagy Amerikában,
    üljetek mellém!
    Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
    ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
    üljetek mellém!
    Ülj ide, gyűlj ide, népem
    s hallgasd, amint énekelek,
    amint a hárfa húrjait,
    feszült idegem húrjait
    jajgatva tépem,
    ó, népem, árva népem! –
    – dalolj velem,
    mint akit füstös lángokra szítottak
    vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
    dalolj velem hörögve
    és zúgva és dörögve,
    tízmillió, százmillió torok!
    Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
    zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
    s Európa fogja be fülét
    s nyögjön a borzalomtól
    és őrüljön bele! -:

    Mérges kígyó legyen eledelünk,
    ha téged elfeledünk,
    ó, Jeruzsálem!
    Nyelvünkön izzó vasszeget
    verjenek át,
    mikor nem téged emleget,
    ó, Jeruzsálem!
    Rothadjon el lábunk-kezünk,
    mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
    ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

    Forrás: Arkanum

  • Áprily Lajos: Ladik

    Új ősz. Nem is tudod már, hányadik.
    De érzed: vágy búg benne, mély zene.
    És érzed: menni, menni kellene.
    A Duna-gyepnél ring egy vén ladik,
    ha ott jársz, hívogatva néz reád,
    s az evező-pár és kormány-lapát
    nagyon kínálja markodnak magát.
    Ladikjukat orvul eloldanád,
    elindulhatnál s vinne messzire.
    És nem gondolnál vissza semmire.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Télelő

    Ez télelő, – sötétedik hamar,
    Mindjárt homályba hull a kis szoba…
    Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
    Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
    Ha valaki mellettem ülne most
    És fogná erősen a kezemet,
    Fülembe suttogva varázs-igét?

    Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

    Ez télelő, – sötétedik hamar…
    Ha most körüllengné e kis szobát
    Mindenki, akinek szívére
    Csöppentettem egy csöpp melódiát, –
    Ha átölelne párás zuhataggal
    Egy szivárványos visszhang-vízesés,
    És kórus zúgná fülembe: remélj!?

    Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

    Talán, talán ha betöltene Az,
    Akit most is csak hírből ismerek,
    Kihez esetlen imát dadogok
    És hatalmában félig sem hiszek,
    Csak akarok, csak akarok…
    Ha visszahozná mult novemberek
    Tengeralatti advent-illatát,
    Ha megtenné a képtelen csodát,
    És olyan volna ez a délután…
    Akkor talán, talán, talán
    Fénybeborulna most is a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig