Címke: falusi élet

  • Ágh István: Korareggeli dalok

    Kik virradatkor kelnek,
    fénylenek mint a szentek,
    nap süt mögöttük, pirosak,
    hideg illattól italosak.

    Mintha várnának csodára
    magukat feszítik vasvillára,
    szívükön hajnalcsillag,
    gólyák meg varjak árnya.

    Anyám fejét mély fazekára hajtja,
    mintha meddő égből akarna csodát.
    Reggeli hold a sárga tehén szája,
    csillag zúzódik udvarába –
    kamillavirág.

    Egy karéj eget viszek, a kaszát,
    megzendíti a szilvafaág,
    fecskét hajszol a nyár
    havas lelkemen át.

    Éj maradéka – lapulevél árnya,
    fodor felhőkön réz ragyogása,
    nehéz madártól bodzafa rebben,
    bogarat pöcköl tüzesujjú reggel.

    Jaj kék virágom, lucerna virága,
    illatát a bokámra kihányja.
    Még álmok országa a szemem,
    körében vérmes szerelem
    feszíttetett vadrózsafára.



    Forrás: PIM


  • Szabó Lőrinc: Sokféle nép

    Sokféle népet láttam. Dáridó
    a magyarnak! A vásáros zsidó
    titokzatos volt, göndör pájeszét
    csúfolták, és nevették az eszét.
    A város végén sátoros cigány –
    „Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám,
    „kivágja nyelved és úgy kényszerít,
    hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd
    drótostót lépegetett halina-
    nadrágjában, tündöklő bádogok
    zörögtek a hátán, üveglapok,
    csirizes doboz – messzi föld fia,
    látszott, milyen jól esik neki a
    leves, amit a négy pénzhez kapott.
    De legérdekesebb a köszörűs
    szerszáma volt, a korong: az a tűz,
    amely a forgó kőből pattogott,
    poklot kötött össze és csillagot!

    Forrás: DIA

  • Arany János: Tengeri-hántás

    Ballada

    Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
    Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
    Körülállja egynehány fa,
    Tovanyúlik rémes árnya;
    S körül űli a tanyáknak
    Szép legénye, szép leánya.

    “Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
    Nem is illik összebúva susogni.
    Ki először piros csőt lel,
    Lakodalma lesz az ősszel.
    – Tegyetek rá! hadd lobogjon:
    Te gyerek, gondolj a tűzzel.

    • Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni,
      • Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
        Derekának hajladozni.

    Deli karcsú derekában a salló,
    Puha lábán nem teve kárt a talló;
    Mint a búza, piros, teljes,
    Kerek arca, maga mellyes,
    – Teli a hold, most buvik fel –
    Az egész lyány ugyan helyes.

    Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
    Juha mételyt legel a rossz lapályon,
    Maga oly bús… mi nem éri?
    Furulyája mindig sí-ri,
    – Aha! rókát hajt a Bodré –
    Dalos Esztert úgy kiséri.

    Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
    Aratókkal puha fűvön pihent ő;
    De ha álom ért reájok,
    Odahagyta kis tanyájok’
    – Töri a vadkan az “irtást” –
    Ne tegyétek, ti leányok!

    Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
    Tövis, talló piros vérit fakasztja;
    Hova jár, mint kósza lélek,
    Ha alusznak más cselédek?…
    – Soha, mennyi csillag hull ma! –
    Ti, leányok, ne tegyétek.

    Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
    Tovahajtott, furulyáját se fútta;
    Dalos Eszter nem kiséri,
    Maga halvány, dala sí-rí:
    – Nagy a harmat, esik egyre –
    Csak az isten tudja, mér’ rí.

    Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
    Nem is áll jól semmi dolog kezében;
    Éje hosszú, napja bágyadt,
    Szive sóhajt – csak egy vágyat:
    – De suhogjon az a munka! –
    Te, halál, vess puha ágyat.

    Ködös őszre vált az idő azonban,
    Törik is már a tengerit Adonyban;
    Dalos Eszter csak nem jött ki:
    Temetőbe költözött ki;
    – Az a Lombár nagy harangja! –
    Ne gyalázza érte senki.

    Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
    Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
    Ki-kimén a temetőbe
    Rossz időbe’, jó időbe’:
    – Kuvikol már, az ebanyja! –
    “Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

    Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
    Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
    Muzsikát hall nagy-fenn, messze,

    • Dalos Eszti hangja közte,
      • Ne aludj, hé! vele álmodsz –
        Azt danolja: “gyere! jöszte!”

    Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
    Kapaszkodnék, de nem éri,
    Feje szédűl: mi nem éri?…
    – Tizenkettőt ver Adonyban:
    Elég is volt ma regélni.- “

    Lohad a tűz; a legények subába –
    Összebúnak a leányok csuhába;
    Magasan a levegőben
    Repül egy nagy lepedő fenn:
    Azon ülve muzsikálnak,
    Furulyálnak, eltünőben.

  • Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma…

    Falu végén kurta kocsma,
    Oda rúg ki a Szamosra,
    Meg is látná magát benne,
    Ha az éj nem közelegne.

    Az éjszaka közeledik,
    A világ lecsendesedik,
    Pihen a komp, kikötötték,
    Benne hallgat a sötétség.

    De a kocsma bezzeg hangos!
    Munkálódik a cimbalmos,
    A legények kurjogatnak,
    Szinte reng belé az ablak.

    „Kocsmárosné, aranyvirág,
    Ide a legjobbik borát,
    Vén legyen, mint a nagyapám,
    És tüzes, mint ifjú babám!

    Húzd rá cigány, húzzad jobban,
    Táncolni való kedvem van,
    Eltáncolom a pénzemet,
    Kitáncolom a lelkemet!”

    Bekopognak az ablakon:
    „Ne zúgjanak olyan nagyon,
    Azt üzeni az uraság,
    Mert lefeküdt, alunni vágy.”

    „Ördög bújjék az uradba,
    Te pedig menj a pokolba!…
    Húzd rá, cigány, csak azért is,
    Ha mindjárt az ingemért is!”

    Megint jőnek, kopogtatnak:
    „Csendesebben vigadjanak,
    Isten áldja meg kendteket,
    Szegény édesanyám beteg.”

    Feleletet egyik sem ad,
    Kihörpentik boraikat,
    Végét vetik a zenének
    S hazamennek a legények.

    Szatmár, 1847. augusztus