Ki a Betűk veszélyes menetét
vezeted e labirint papiron, hol
se jel, se korlát s régi nevedet már
restelled ihlető Véletlen ingyen
hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
ujját dajkálja: minden mozdulat
anyja vagy és cinkos sugója e
föld forgó-színén. Te diktálod azt a
lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
vagy siratott sugalmad söpri el
vagy hozza helyre mit a siket Ész
homlokunk padlásszobájában ülve
értetlenül kitervelt. Belzebub
és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
vakok legyünk; vagy bokros őrület
paripáján röpítesz ismeretlen
élet-tájakra. Engem is milyen
tájakra vittél, mily sohase-vélt
szökéseket büvöltél inaimba,
mily lengésekre lökted rest karom,
hogy magamnak látvány és csoda lett
amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
vagy a váratlan kedves társ kezét
hirtelen megszorítva, életet
s jövőt pecsételt. És kiállitottál
világ elé, magasba, s ajkaimra
oly szókat adtál, hogy álmodva sem
mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
ébredve és vénen és meredélyek
fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
amint susogó hangod távolodni
s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
menj, hadd pihenjek, itt az este már!
Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
lelkem köré a puha nyugalom
óvó kendőit. Minden mozdulat
ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
új meg új pőreséggel. Engem is
addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
meztelenebbül állok itt – de ez
nem a boldog bujaság diadalmas
meztelensége már, hanem a gyertyás
korbácsos üngös penitencia
szégyenkező és fájó hősisége.
Forrás: Lélektől lélekig
