Címke: fáradtság

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Szent szerelmi újraélés

    Gy. F. ajánlás

    Te még nem tudod, hogy ki is vagyok,
    Hogy kiék ezek a fáradt szemek
    Melyekben életfény sosem ragyog.

    Az én arcom ez a beteg sápadt,
    Kín meszelővel fehérre mázolt
    Melyről lesír távol az utálat….

    Ez is az enyém még, te, a hajam,
    Ez a törtfényű kis büszkeségem,
    Az egyetlenegy fiatal rajtam.

    Ma milyen furcsák a szemeid,
    Most ép olyanok, mint a Kisdedé.
    Olyan babonásan tiszták megint.

    Ne nézz úgy rám, hisz csak fáradt vagyok.
    Én már látom, hogy a te szemedben
    A fáradtságom is benne ragyog….

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Határ Győző: Áttűnés

    mint a tűz fészkéig leégett
    hamu-porhanyó
    fenékig hamuhodni –
    elülni volna jó

    végnyughelyet meglelni
    betelni volna jó
    nyugalmat is feledni –
    telelni volna jó

    se igét se igézet-metaforás
    felesküvést
    se tömjént se madonnát se
    gyertyafüstölést

    a pattant húr: nincs mivel –
    nem szól és nem remeg
    legyen meg áttűnésem:
    legyen már végre meg!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Felséges Úr!

    Felséges Úr!
    Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
    szabad-e néki bemenni Önhöz?

    Felséges Úr!
    Fáradt vagyok már, sajog a lábam
    állni e fényes előszobában.

    Felséges Úr!
    Lássa, szívemben a reménység jó,
    de Önt meglátni nem vagyok méltó…

    Felséges Úr!
    E házon kívül mindent az ár mos:
    messziről jöttem, s köntösöm sáros,

    Felséges Úr!
    Lázadó vérem jaj, lecsitult rég:
    ottbent csak sírnék, elébehullnék! –

    Felséges Úr!
    Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
    szabad-e néki bemenni Önhöz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Halk kérés

    Szerelmesem, ma el ne hagyj.
    Fáradt ma csókot ringató karom;
    És mellyel sebes szívem takarom,
    Hogy meg ne lássad sok szavad nyomát,
    Bágyadt kezem ma ölembe hanyatlott.

    Szerelmesem, csak ma ne menj.
    Elült a vágyam és hívón utánad
    Nem nyithatom ma ellankadt pillámat.
    Könnyharmat nélkül kemény lesz az út,
    Mely kedvesedtől elvezessen téged.

    Kérlellek, mint kérne anyád:
    “Szebb időben tartsad utazásod,
    Ne indulj ma – sötét az éj – látod.
    Szívem mécsén ma fogytán az olaj.
    Nem vethet fényt távozó utadra!

    Nem lelnél vissza, ha majd visszavágyol.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Jó éjszakát!


    Falon az inga lassú fénye villan,
    Oly tétován jár, szinte arra vár,
    Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
    S a sötétben majd boldogan megáll.

    Pihenjünk. Az álomba merülőnek
    Jó dolga van. Megenyhűl a robot,
    Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
    Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
    Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
    Elakadt sorok. Társtalan rímek.
    Megsimogatom őket halkan: írjak?
    És kicsit fájón sóhajtom: minek?
    Minek a lélek balga fényűzése?
    Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
    Józan dologra. Friss tülekedésre.
    És rossz robotos a későnkelő.

    Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
    Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem
    A tollra dőlve, mint botra a fáradt
    Vándor, ki havas pusztákon megyen.
    Mi haszna? A sok téveteg barázdán
    Hová jutottam? És ki jött velem?
    Szelíd dalom lenézi a garázdán
    Káromkodó és nyers dalú jelen.

    Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
    Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
    Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
    Felénk szíve… Tik-tak… Igaz… Igaz…
    Falon az inga lassú fénye villan,
    Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
    Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
    Versek… bolondság… szép jó éjszakát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Butler Yeats: Gilligan atya balladája

    Az öreg páter Gilligan
    csak fárad szüntelen,
    mert nyája fele ágyba dőlt,
    vagy hant alatt pihen.

    Leszáll az est, egy székre ül
    s tán el is szundikált,
    mikor megint hivatja egy
    beteg, s ő felkiált:

    „Hát nyugtom sincs, sem örömöm
    ez örök gyász helyén?”
    De rögtön aztán: „Ó, Uram,
    a testem szólt, nem én!”

    A székre dől, letérdepel
    s imádkozásba fog,
    de álom száll rá, mély, nehéz,
    s az égre csillagok.

    A számuk lassan millió.
    Levélt rezzent a szél;
    s míg éjben szunnyad a világ,
    az Úr csöndben beszél.

    Mikorra szürkül s a veréb
    csiriplő hangja száll,
    az öreg páter Gilligan
    már ismét talpon áll.

    „Jaj, Istenem! aludtam, és
    az ember már nem él!”
    Kihozza gyorsan a lovát
    s elvágtat, mint a szél.

    Nem vágtatott így még soha
    a láp és szikla közt.
    Az asszony nyit neki kaput:
    „Atyám, hát visszajött?”

    „Meghalt a férjed?” – kérdezi.
    „Egy jó órája már.”
    Az öreg páter Gilligan
    lesújtva, szótlan áll.

    „Meghalt, ahogy elment, atyám,
    madárkaként vígan.”
    E szókat hallva térdre hull
    az öreg Gilligan:

    „Ki csillagos éjt alkotott,
    törődött szívnek írt,
    leküldte egyik angyalát,
    hogy megsegítsen itt.

    Ki bíborfényben tündököl,
    a planétákat terel,
    megszánt egy apró férget is,
    hogy álom nyomta el.”

    (Fükő Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Y

  • Ady Endre: Kár volna érted

    Futó sorból rontva kidőlten,
    nem is vagyok talán már,
    nem is lehetek az Időben.

    Jóság rohamaim is fogytán
    s úgy nézek messzeségbe,
    mint vén juhász hajolva botján.

    Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
    hideg és fáradt nézés
    s otthagyott, szegény ősi jussok.

    Ki társam lenne, nekem nem kell
    s vágyottam nem vágy társul
    s aggulok éhes szerelemmel.

    Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
    becsületes válasz megy:
    kár volna érted, hogyha bíznál.

    Engem kinullázott az Élet,
    én már dacból se adnék
    bárkinek is meleg hűséget.

    Csoda-percnek kellene jönni
    s mert nem bízok csodákban:
    csókollak, de el kell köszönni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Imádság megfáradtaknak

    Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
    Gyerekeink sem azért vannak,
    hogy tiszteljenek bennünket
    s mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
    Hiszünk az erő jószándokában.
    Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
    akár az égben laksz, akár a tejben,
    a nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
    Te is tudod, hogyha mi sírunk,
    ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
    akkor szívünkben zuhatagok vannak,
    de erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
    mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
    csak a kardok, tornyok és ölő igék.
    Most mégis, megfáradván
    dicséreteddel keresünk új erőt
    s önmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
    Szabadíts meg a gonosztól.

    Akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Szép csöndesen aludj

    Szép este van. Szép csöndesen aludj.
    Szomszédjaim is lefeküsznek már.
    Az uccakövezők is elballagtak.
    Messze-tisztán csengett a kő.
    Meg a kalapács
    Meg az ucca
    S most csönd van.
    Régen volt amikor láttalak.

    Dolgos két karod is oly hűs
    Mint ez a nagy csöndű folyó.
    Nem is csobog csak lassan elmegy.
    Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
    Aztán a halak
    A csillagok is.
    És én egészen egyedül maradok.

    Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
    Én is elalszom majd.
    Szép csöndesen aludj.
    Bizonyosan te is szomorú vagy
    Azért vagyok én is szomorú.

    Csönd van
    A virágok most megbocsátanak.

    Forrás: Lélektől lélekig