a napok egyre rövidebbnek tűnnek
gyűlik a fáradtság
régóta nem oldok már meg matematikai,
sem sakkfeladványokat
egyre inkább az élet lesz számomra feladvány
nap nap után: a laissez-faire művészetének gyakorlása
az éjszakák: az át-menet megidézései
Fordította: Tatár Sándor
Forrás: Lélektől lélekig
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
én úgy hívom, hogy: bánat.
Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
A lélek lila lángja.
Derengő, csendes, lenge, szűz.
A vágyak ispilángja.
Hogy mi a bánat? Egy hajó
a remény holt vizében.
A vert hab hangja elhaló,
mint sóhaj süket éjen.
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
én úgy hívom, hogy: bánat.
Forrás: Lélektől lélekig
Megint elment a nap,
ahogy mindig szokott.
Nem túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész, az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak.
Egy felhőn ülünk fenn a város fölött.
Távolról néztük, ahogy átöltözött.
Indulhatunk. Itt már tudjuk, milyen.
Rád bízom, merre.
Ne ez a bolygó legyen.
Érints meg még egyszer, lassan.
Úgy alszom el.
Legyen függöny mögött a világ.
Érints meg még egyszer, lassan,
érzékenyen,
és kívánj jó éjszakát.
Ki mondja meg, vajon meddig lehet,
hogy minden nap,
mindenhol erős legyek?
A csönd volna jó.
Kicsit könnyebb napok.
Ne kérdezz semmit, ha látod,
hogy fáradt vagyok.
Érints meg még egyszer, lassan.
Úgy alszom el.
Legyen függöny mögött a világ.
Érints meg még egyszer, lassan,
érzékenyen,
és kívánj jó éjszakát.
Elment a nap,
ahogy mindig szokott.
De túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész,
az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak.
Forrás: Lélektől lélekig
Ki a Betűk veszélyes menetét
vezeted e labirint papiron, hol
se jel, se korlát s régi nevedet már
restelled ihlető Véletlen ingyen
hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
ujját dajkálja: minden mozdulat
anyja vagy és cinkos sugója e
föld forgó-színén. Te diktálod azt a
lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
vagy siratott sugalmad söpri el
vagy hozza helyre mit a siket Ész
homlokunk padlásszobájában ülve
értetlenül kitervelt. Belzebub
és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
vakok legyünk; vagy bokros őrület
paripáján röpítesz ismeretlen
élet-tájakra. Engem is milyen
tájakra vittél, mily sohase-vélt
szökéseket büvöltél inaimba,
mily lengésekre lökted rest karom,
hogy magamnak látvány és csoda lett
amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
vagy a váratlan kedves társ kezét
hirtelen megszorítva, életet
s jövőt pecsételt. És kiállitottál
világ elé, magasba, s ajkaimra
oly szókat adtál, hogy álmodva sem
mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
ébredve és vénen és meredélyek
fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
amint susogó hangod távolodni
s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
menj, hadd pihenjek, itt az este már!
Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
lelkem köré a puha nyugalom
óvó kendőit. Minden mozdulat
ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
új meg új pőreséggel. Engem is
addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
meztelenebbül állok itt – de ez
nem a boldog bujaság diadalmas
meztelensége már, hanem a gyertyás
korbácsos üngös penitencia
szégyenkező és fájó hősisége.
Forrás: Lélektől lélekig
Gy. F. ajánlás
Te még nem tudod, hogy ki is vagyok,
Hogy kiék ezek a fáradt szemek
Melyekben életfény sosem ragyog.
Az én arcom ez a beteg sápadt,
Kín meszelővel fehérre mázolt
Melyről lesír távol az utálat….
Ez is az enyém még, te, a hajam,
Ez a törtfényű kis büszkeségem,
Az egyetlenegy fiatal rajtam.
Ma milyen furcsák a szemeid,
Most ép olyanok, mint a Kisdedé.
Olyan babonásan tiszták megint.
Ne nézz úgy rám, hisz csak fáradt vagyok.
Én már látom, hogy a te szemedben
A fáradtságom is benne ragyog….
Forrás: Lélektől lélekig
mint a tűz fészkéig leégett
hamu-porhanyó
fenékig hamuhodni –
elülni volna jó
végnyughelyet meglelni
betelni volna jó
nyugalmat is feledni –
telelni volna jó
se igét se igézet-metaforás
felesküvést
se tömjént se madonnát se
gyertyafüstölést
a pattant húr: nincs mivel –
nem szól és nem remeg
legyen meg áttűnésem:
legyen már végre meg!
Forrás: Lélektől lélekig
Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?
Felséges Úr!
Fáradt vagyok már, sajog a lábam
állni e fényes előszobában.
Felséges Úr!
Lássa, szívemben a reménység jó,
de Önt meglátni nem vagyok méltó…
Felséges Úr!
E házon kívül mindent az ár mos:
messziről jöttem, s köntösöm sáros,
Felséges Úr!
Lázadó vérem jaj, lecsitult rég:
ottbent csak sírnék, elébehullnék! –
Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?
Forrás: Lélektől lélekig
Szerelmesem, ma el ne hagyj.
Fáradt ma csókot ringató karom;
És mellyel sebes szívem takarom,
Hogy meg ne lássad sok szavad nyomát,
Bágyadt kezem ma ölembe hanyatlott.
Szerelmesem, csak ma ne menj.
Elült a vágyam és hívón utánad
Nem nyithatom ma ellankadt pillámat.
Könnyharmat nélkül kemény lesz az út,
Mely kedvesedtől elvezessen téged.
Kérlellek, mint kérne anyád:
“Szebb időben tartsad utazásod,
Ne indulj ma – sötét az éj – látod.
Szívem mécsén ma fogytán az olaj.
Nem vethet fényt távozó utadra!
Nem lelnél vissza, ha majd visszavágyol.”
Forrás: Lélektől lélekig
Az öreg páter Gilligan
csak fárad szüntelen,
mert nyája fele ágyba dőlt,
vagy hant alatt pihen.
Leszáll az est, egy székre ül
s tán el is szundikált,
mikor megint hivatja egy
beteg, s ő felkiált:
„Hát nyugtom sincs, sem örömöm
ez örök gyász helyén?”
De rögtön aztán: „Ó, Uram,
a testem szólt, nem én!”
A székre dől, letérdepel
s imádkozásba fog,
de álom száll rá, mély, nehéz,
s az égre csillagok.
A számuk lassan millió.
Levélt rezzent a szél;
s míg éjben szunnyad a világ,
az Úr csöndben beszél.
Mikorra szürkül s a veréb
csiriplő hangja száll,
az öreg páter Gilligan
már ismét talpon áll.
„Jaj, Istenem! aludtam, és
az ember már nem él!”
Kihozza gyorsan a lovát
s elvágtat, mint a szél.
Nem vágtatott így még soha
a láp és szikla közt.
Az asszony nyit neki kaput:
„Atyám, hát visszajött?”
„Meghalt a férjed?” – kérdezi.
„Egy jó órája már.”
Az öreg páter Gilligan
lesújtva, szótlan áll.
„Meghalt, ahogy elment, atyám,
madárkaként vígan.”
E szókat hallva térdre hull
az öreg Gilligan:
„Ki csillagos éjt alkotott,
törődött szívnek írt,
leküldte egyik angyalát,
hogy megsegítsen itt.
Ki bíborfényben tündököl,
a planétákat terel,
megszánt egy apró férget is,
hogy álom nyomta el.”
(Fükő Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Y
Futó sorból rontva kidőlten,
nem is vagyok talán már,
nem is lehetek az Időben.
Jóság rohamaim is fogytán
s úgy nézek messzeségbe,
mint vén juhász hajolva botján.
Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
hideg és fáradt nézés
s otthagyott, szegény ősi jussok.
Ki társam lenne, nekem nem kell
s vágyottam nem vágy társul
s aggulok éhes szerelemmel.
Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
becsületes válasz megy:
kár volna érted, hogyha bíznál.
Engem kinullázott az Élet,
én már dacból se adnék
bárkinek is meleg hűséget.
Csoda-percnek kellene jönni
s mert nem bízok csodákban:
csókollak, de el kell köszönni.
Forrás: Lélektől lélekig
