Címke: felelősség

  • Márai Sándor: Napló

    „Állandó csodák között élek. Milyen vak vagyok néha, hogy nem látom ezt, nem érzékelem! Csodák, minden pillanatban, az összefüggések csodái, az ismétlődés csodái, a rendezés csodái…tárgyak, emberek, helyzetek oly csodálatosan tartoznak hozzám, s néha én magam oly csodás rend és rendszer szerint tartozom mindenhez!

    Csoda, minden csoda.

    De van egy pillanat, a csodán belül, ahol – így tetszik – Isten egyedül hagy, reám bízza, hogy döntsek. Ez az én felelősségem pillanata. Ez a felelősség tölti meg tragikus értelemmel az emberi életet.”

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Kosztolányi Dezső: Vigyázz

    Vigyázz.
    Ez a nagy pillanat.
    Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
    már tárja kezét, most lát legelőször,
    rád néz,
    és elviszi majd az arcod, a hangod
    s őrzi.

    Lélek csak az ember a többi
    emberek lelkében,
    törékeny gondolatokból faragott,
    száztitkú, halovány emlék,
    mely néha a fellegekig magasul.
    Légy méltó e testvér
    áhítatos várakozására
    s remegjen által a tudat,
    hogy most történhet valami,
    ami még nem volt,
    mióta áll a világ
    s Isten kezében se reszketett úgy
    sáranyagod, mint most
    az ő kezében,
    ki megteremt igazán,
    fényből, szeretetből.
    Ő, a te rokonod,
    Ő, a te Urad, Istened.

    Nézz rá,
    büszkén s alázatosan is,
    mint aki megszületett és aki meghal.
    Ne félj.
    Röpítsd feléje a te életed
    s egyedülvalóságod, mely neki
    oly idegen,
    hogy beleborzong
    és megért.
    Légy őszinte, tiszta, bátor.
    Adj példát.
    Szemvillanás csak s kész a bűn
    és az örökre tart,
    örökre büntet,
    öngyilkos haraggal
    és összetöri az emlékedet,
    téged.

    Ne hazudj.
    Ne halj meg.
    Élj benne.
    Ez a nagy pillanat.
    Vigyázz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pilatus

    A pörnek vége.
    Elvégeztetett…

    Véres a kereszt tövében a fű.
    A helytartóban forr a néma düh,
    S egy gondolat tépi a másikat.

    „Rongy csőcselék, én unlak titeket,
    Unom a vágyatok, a hitetek,
    A papjaitok ragyogó ruháját,
    A mellükverő messiásokat,
    A nap hevét ez átkos ég alatt,
    A zagyva szókat, buja színeket,
    És magamat és uramat, a császárt,
    Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Amíg unottan odalöktem nékik.
    Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
    Csak álmodott egy létráról az égig.
    Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
    Már szürkül fenn a Koponyák hegye –
    Vajjon álmodik-e még a kereszten?

    Valamit szólt nekem az igazságról,
    Azután némán vérzett, ragyogott.
    Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
    Felelé: »én vagyok«.

    Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
    A csőcselék morajlott, mint a tenger,
    Én untam, untam amazokat, ezt is.
    Egy messiással több vagy kevesebb,
    Pilatus lelke nem lesz nehezebb,
    És könnyebb tán ez istenverte föld,
    Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
    De jaj! vajjon kire szállott a vére?!”

    Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
    De a helytartó nyugtot nem talál.

    „»Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe,
    És nekem nem volt elég fegyverem,
    Nem volt elég lándzsásom odakünn,
    Vagy – vagy üres volt talán a szívem?
    Eh, mit bánom én, a bölcs szív üres,
    Bús madarak, el a szívről, hess!

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
    Te véres kezű, szennyes csőcselék,
    Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
    Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
    Isten se váltja meg ezt a világot.
    Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
    Vigyétek! – Vitték. A kereszten holt.
    Ki tudja, talán mégis király volt!”

    Csend most. De hallga! most az éj kopog,
    Pilatus pitvarában a papok.

    „Uram, mi véled egyet így nem értünk,
    Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
    Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
    Nem készítetted jól a Golgothát!”

    Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
    Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.
    (Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
    Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:

    „A Messiástok megmenteni késtem,
    De négy betűt a keresztjébe véstem,
    E négy betű az én becsületem,
    Hajótöröttségem utolsó roncsa,
    Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
    Egy akarat az akaratlanságon.
    E négy betű az én becsületem.

    Hadesre! ez a négy betű marad!
    Ha alá kéne temetnem e várost,
    Rómát, az Imperatort, magamat:
    E négy betű az én becsületem!!

    Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
    Halljátok: amit megírtam, megírtam.”

    Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd,
    S áll a zsoltáros éjben a kereszt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézetek

    „Minden fölösleges szóval el kell számolnunk egyszer. A kimondottakkal mások előtt, az elhallgatott szavakkal önmagunk előtt.”

    Taitosz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Artisták

    Élő csipesz, lóg a trapézen
    a férfi fejjel lefele,
    foga közt kettős tárcsa, mintha
    mágneses nyelvet öltene.

    A vonzás túlsó pólusán függ
    s forog a nő – feszül a száj!
    Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
    tömör csönd s véletlen halál.

    Micsoda egymásrautaltság
    leng itt ég alatt, föld felett,
    micsoda gyakorlott makacs vágy
    ment s kockáztat két életet!

    Milyen figyelemben forognak
    s mily fegyelemben, tudva: csak
    együtt szállnak, ha egyikük vét,
    mindketten aláhullanak!…

    Ó, ha így tudnánk összefogni
    egymásra bízott szeretők,
    mintha folyton fönn-szállva, mintha
    folytonos zuhanás előtt!

    Ó, ha közös dolgok tevői,
    így tartanánk egymást, ilyen
    végzetes bizalommal egymás
    fogában s idegeiben!

    Ezrekbe fogódzók, ha hittel
    mondanánk, mint ők odafönn
    élik, hogy: a másik ügyéhez
    egész létemmel van közöm!…

    Forog, forog a nő a férfi
    foga közt – tompul a zene,
    csak dob kopog. – Valami gyors vég,
    bármi föloldás kellene!

    No most!… Földet ér a mutatvány.
    Fönt már a taps függönye leng.
    S ők ketten egyetlen groteszk bók
    szobrában állnak idelent.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Viszonylag

    boldog lehetek,
    hogy törődhetem veletek,
    mert magammal is így törődöm;
    viszonylag sokat tehetek,
    ha fölismerem bennetek
    mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
    viszonylag csak hasznomra van,
    ha bennetek nézem magam,
    megtudni: mért és hogyan élek;
    viszonylag biztos igazam
    innen őrzöm minduntalan –:
    a világ léptéke a lélek;
    viszonylag jól dolgozhatom,
    míg példátokból tudhatom:
    a lélek léptéke a munka;
    viszonylag ékes szavakon
    csak így, csak így indíthatom
    önmagamat felétek útra; –
    viszonylag boldog lehetek
    s elégedett: hogy tehetek,
    hogy eme gyönyörű kínomnak
    élhetek, s hogy tiértetek
    láthatok én és érthetek
    s ti érettem –: mert így lehet
    elejét vennem az iszonynak,
    hogy boldog lehessek viszonylag.

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Molnár Piroska előadása

  • Reményik Sándor: Irigység?

    Nem, ezt a rút szót ne foghassa rám
    Senki fia, míg lelkemet tudom -…
    A magasságba vezető úton
    Igénytelen őr: Isten jó vitéze:
    Megállottam egy bús sziklafokon.

    Áhítattal tekintek fel, előre,
    Azokra, kik már csillagok talán,
    S ragyogva kiültek a hegytetőre,
    És szeretettel tekintek alá,
    Azokra, akik utánam jőnek,

    Testemet vetem lépcsőül nekik,
    És nem bánom, ha százszor megelőznek.
    Csak arcukon az ihlet tüzét lássam,
    Csak égjenek szent, olthatatlan lázban,
    Csak égbe nézzen a szemük merőn.

    Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
    Kis, könnyű vadra királyi tetőn,
    Azt én letaszítom a meredélyen.

    Nem irigység ez. – Csak kötelességem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: A vendég

    A hóban látható nyomát
    nem vallatják az érkezőnek,
    kapu elé kiállnak és
    szívélyes szóval ráköszönnek,
    nem kérdi senki, mit hozott,
    s nem nézi, merről jő a nyomsor,
    szobájukba tessékelik
    s kenyeret adnak néki rozsból.

    Egy-két meleg szava után
    forralt borral is kínálják,
    estére a ház asszonya
    néki veti a legszebbik ágyát.
    És reggel is lábujjhegyen
    övezi őt lágyan a kímélet,
    pálinka várja és kalács
    ha fáradt álmából megébred.

    És mikor újra útra kel –
    körülfogják és magyaráznak;
    melyik a legjobb út, melyik
    jól bevált ösvénye a tájnak,
    a gázló hol veszélytelen,
    s mikor szelíd a patak sodra,
    parancs-erős intelmeit
    mind egytől egyig elsorolja.

    Jaj annak, ezerszeresen,
    akit valahol befogadtak!
    Irány-szabó gyengéd erőt
    szíve tarisznyájába raktak,
    kéretlen jótevők raja
    jogot formál aggódni érte,
    s – bár kedves féltéssel teszi –
    siet, hogy útját is bemérje.

    A hóban látható nyomát
    kivallatják a távozónak,
    kíméletlen nyomolvasó
    a féltve-kísérő erőszak,
    figyelik: merre tart, hová?
    S ha eltér – utánakiáltnak,
    kit jók tartottak jól: tovább
    csupán a jók kedvében járhat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Parancs János: Ötven felé

                   Ötven felé kivetjük önmagunkból
                   mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom,
                   s oly komor, fönséges lesz a lelkünk,
                   olyan hideg és kongó, mint a templom.

                                  Kosztolányi Dezső: Ötven felé

    Akárhogyan kanyarog az út
    lehet emelkedő lehet völgymenet
    a végső megaláztatáson kívül
    sok meglepetést
    számunkra már nem tartogat
    Mégis mindenki másként fogadja
    az ismerős maskarákat
    a kísértő démonokat az unt helyzeteket
    Más-más rögeszmét követve gázolunk előre
    folyvást fogyatkozva meg-megtizedelve
    s újabb tizedelések felé közeledve
    Védjük és óvjuk ami még menthető
    ami ideig-óráig még becsülhető
    egy-egy önzetlen jótanácsot
    kéretlenül kapott emberi gesztust
    A hamis prófétákat alantas céljaikról
    előbb-utóbb mi már biztosan fölismerjük
    hiába varázsolnak a semmiből
    egyszarvút galambot és bárányt
    kavargó színes káprázatokat
    Akik a világi hatalomra törnek
    gyorsan lelepleződnek
    Akik önös érdekeikért föláldozzák
    a többiek életét és sorsát
    a vesztükbe rohannak
    Ilyesféle bölcs szavakra futja csak erőnkből
    pedig tudván tudjuk
    az ember irányítható és gyarló
    s az élete mint szélben a mécsláng
    kioltható egyetlen fuvintásra
    És mégis csodákra képes
    ha önmagán túláradva egyszer
    teremtő képzeletére bízza magát
    ha elfogadja és vállalja a szabadságát
    A lét esélyét a gazdátlan reményt
    táplálni és megőrizni kevés a szó
    s most már a mi feladatunk volna
    botcsinálta fogadatlan prókátoroké
    imbolygó és botladozó pasasoké
    Ám nem tudom lesz-e elég erőnk s hitünk
    türelmünk ügyességünk és ravaszságunk
    hogy az előttünk járók példáját követve
    átmentsük a hétköznapok sivatagos tájain
    a gyanúsítgatások és a vádak poklain
    a hiúságunk szakadékos vak homályán
    Vajon képesek leszünk-e a lemondásra
    elhányni és hátrahagyni érte minden egyebet
    az életünk árán is védelmezni amíg lehet
    hogy sértetlenül világoljon akkor is
    mikor már nem leszünk

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Felelni

    Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
    s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
    az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
    Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
    Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
    Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…

    És, felelni az egészre: hol tartok?
    Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
    vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?

    Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
    Várják a választ, a csend nagy, drámai.
    De ilyenkor megtudod és észreveszed,
    hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

    Forrás: meglepetesvers.hu