Álarcban jár a gyűlölet,
angyal képében tetszeleg,
bárány bőrében farkasok,
s tágult szemmel bámulja sok
ifjú titán, míg ordasok
ámítják őket szép szavakkal.
Uszítanak: Gyerünk, a tettek
döntenek majd, itt törvény nem kell!
Vigyázzatok, vigyázzatok!
Ki áldást oszt, az nem mind angyal,
s míg álszentül égre merednek,
már szaga van a gyűlöletnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Hazugság hogy túlélni
mit gyomor nem bír el
hazugság meglapulni
amikor ütni kell
Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel
Fondorlat az alázat
hogy majd valamivel
kijátsszuk mit a börtön
rácsával ránk lehel
Csalás bunkerba bújni
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni
ki-ki maga felel
Árulás egyezkedni
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot
ha belehalni kell.
Forrás: Lélektől lélekig
Helyetted élek, azt hiszed?
Azt képzeled, hogy helyetted él
a költő? Szememmel nézel,
fülemmel hallasz, orrommal
szimatolsz, tüdőmmel lélegzel?
Együtt ejtjük teherbe a Múzsát,
szuszogva, lihegve a kuplerájban,
de a nemibeteg-gondozóba
már egyedül járok? S ha náthás
vagyok, rosszkedvű, vagy eliszom
az eszemet? Akkor is velem
repülsz? Egészen a pocsolyáig?
Esendő vagyok, mint mindenki,
s nem biztatlak semmire,
mint az öntapadós Isten.
A költő nem művese,
s nem lélegeztető gép.
Forrás: Magyarul Bábelben
(Joca homloka mögé)
Nem magamért, magadért,
tűzben születő fiadért, mélyen
megsértett jövődért, Krisztus
kiömlő véréért,
Anyám – Nagyanyád színéért,
Apám mosolyáért.
Ha kell:
csillagokat cenzúrázni,
ha kell:
a mindenségbe belelátni,
ha kell:
az égen új utakat vágni,
ha kell:
emberként mindent megcsinálni,
élni, élni, így lenne jó!
Ne mástól várd
sorsod jobbítását,
nálad már ne legyen ébredés. Aki
várja, hogy jöjjön a hajnal, sötéten
borul csak rá az ego.
Ha együgyű a jóhiszeműséged,
elveszik gyermeked, s feleséged.
Nem virágos réten nyári szellő,
nem lágyszirmú illatos ibolya,
nem pisztrángot termő hegyi csermely, nem
villám, nem mennydörgés, nem orkán:
Istenáldott földi akarat.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nyomom veszett a hóban, porban, sárban.
Elengedett a föld. Végre fölötte jártam
jégtiszta levegőben.
Magasba vittem a gyászt,
a haragot, a kínt,
a megpróbáltatást,
értelmes hűséget,
balga lázadást.
Mire volt jó? Kellett-e szenvedésem
és szenvedélyes jobbat-akarásom?
Tudni akartam: van-e jogom élni,
ha nem segítek, nem javítok a világon?
Jaj, nem tudom… Vagy más igen, csak én nem?
De soha nem féltem.
Ez minden tudományom.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
(Nagy László emlékére)
Küszöbre vert hitünk fölé
ki emel megvigyázni sátrat?
A csontokig lemart szavak
szomorúsága kinek lázad?
A szemtelen túlélni-hős
mit ment magával át vacogva?
S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
magába tömje és kimondja?
Ki hordja Istenig vitézül
a megvigyázott tisztaságot?
S mit ért belőle majd az Isten
ha túlerőben lesz a látnok?
Az árvaságba semmisült
költők szívén ki önt harangot?
S ki vár a barbárság kövén
hogy megszólíthassák a hangok?
Ki vetkezik még hóesésben
csupasz szavakra, szerelemre?
S ki forgolódik éberen
a rettenet nevét keresve?
Ki gyújtaná magát zokogva
egy csipkebokor-jelenéshez?
A tántorgó homok között
ki mondana egy szentbeszédet?
Ki ácsorogna kert alatt
hátát tartva a zümmögésnek,
mikor már mások alszanak,
s szívükben is tömény sötét lett…
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Magad szájába rakd az ételt,
erőddel ajándékozz minket.
Magadat gondozd-fürdesd,
tisztaságoddal ajándékozz minket.
Amíg magadat nem gyógyítod,
ne gyógyítsd a társadalmat.
Amíg magadat meg nem mented,
ne mentsd meg az emberiséget.
Ha önmagát javítaná
száz ember, ezer, millió:
a mohók hiába futkosnának,
a zsarnokok zászlóért, fegyverért
hiába kapkodnának,
puszta levegőt markolnának:
a társadalom meggyógyulna,
az emberiség megmaradna.
Forrás: Lélektől lélekig
A bőröm vágyó kézhez érni,
a számra szomjas szájhoz érni,
a szómra szomjas fülbe szólni,
a vágyam vágyó ölbe hullni – –
Három milliárd idegent
gondommá te varázsolsz.
Ha veled a poklokra szállok,
akkor tudom, mi másnak a pokol.
Ha veled az egekbe szállok,
akkor tudom, mi másnak az ég.
A testeden szétránduló iszony,
a testedben szétáradó öröm
a katekizmusom.
Tőled tudom:
„Azért vagyunk e földön, hogy aki
szintén e földön van, segítsük élni.”
Lám, ha éjszakánkint
álmod útvesztőiben
el-nem-érhetőn bolyongsz,
fázom, hiába rántom állig paplanom.
Fényeim, árnyaim,
tükrözd hűségesen,
visszhangozd lényemet!
Ne engedd soha a magányt szívemhez!
A dögvészek dögvésze ő.
Forrás: Lélektől lélekig
(Zsille Gábor fordítása)
Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
Szárnyatoktól, még létetektől is.
Mégis hiszek bennetek,
Égi hírnökök.
Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.
Időtök szűkre szabott közöttünk:
Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
Egy madár százszor is ismételt dalában,
Vagy az almaillatban napnyugtakor,
Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.
Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.
Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.
Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
S ami a legfurcsább, érteni véltem
A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:
tüstént virrad
egy újabb nap
tedd meg, mi tőled telik
Forrás: Lélektől lélekig
