Magad szájába rakd az ételt,
erőddel ajándékozz minket.
Magadat gondozd-fürdesd,
tisztaságoddal ajándékozz minket.
Amíg magadat nem gyógyítod,
ne gyógyítsd a társadalmat.
Amíg magadat meg nem mented,
ne mentsd meg az emberiséget.
Ha önmagát javítaná
száz ember, ezer, millió:
a mohók hiába futkosnának,
a zsarnokok zászlóért, fegyverért
hiába kapkodnának,
puszta levegőt markolnának:
a társadalom meggyógyulna,
az emberiség megmaradna.
Forrás: Szeretem a verseket
Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár-szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.
Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad… Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!
Könnyű bizony… És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,
rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget… És hogy… Összeadok
sok kis emléket… és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?
Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
Ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak… No, még egy marék magot!
…És elfüggönyözöm az ablakot.
Forrás: Lélektől lélekig
Vihar ment végig a hegyélen. –
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.
Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.
A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.
Forrás: Lélektől lélekig
Megszűnt a tér: nincs „messze”, nincsen „távol”,
amióta tudom, hogy létezel:
Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.
Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
gondolatban nálam feledkezel,
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel…
Magányából az „én” és „te” kilábol,
mely külön értelmetlen félbe szel;
csak a tündöklő „Te meg én” világol;
értelmes egy velem együtt leszel: –
Én vétkezem, amikor Te hibázol,
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.
Forrás: Lélektől lélekig
„Mindent, amit teszünk, úgy kellene megtenni,
mintha az örökkévalóság sorsa függne tőle.
Mert sohasem tudhatjuk, nem tőle függ-e.”
Forrás: Lélektől lélekig
Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
És gondolatom illattalan űrén
Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
Egyetlenül,
Soha még ilyen fogható nappali fényben,
Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
A magányosság tragikus toronyablakában,
Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
Egyedül, emberül.
Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
Egy-emberül.
De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
Egy új dallamnak kell születnie még:
Amit éntőlem akar az Isten,
Magamtól, egyedül.
Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
Dadogni tud csak és sírni szegényke.
Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
Csak ő egyedül.
Aki a néma halat is érti,
Akinek dallam a vicsori orkán,
Ő engem is ért, és én is értem őt,
Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
Félreérthetetlenül.
Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
Szál-egyedül.
Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
Úgy, ahogy a többi:
Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
Nem lenni felelősnek,
Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
Hasonlítani, emberül.
Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
Borzong körül.
A magányos Igazság arca előtt állok
Magányos igazammal,
Meztelen mellel,
Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
Meghitten néz a szemembe,
Egyedül, emberül.
Forrás: Lélektől lélekig
Magad helyett
az egész világot
kell szeretned…
Magad maradsz maholnap, oly magad,
s úgy hullnak el mellőled a barátok,
hogy az élőknél közelebb találod
magadhoz néha már a holtakat,
kik némán őrzik lent a holt nyarak
közös reményét, míg te zord magányod
rideg telében meddőn múlni látod
a napokat, havakat, holdakat: –
rabságod őre, lassankint belátod,
hogy magad helyett az egész világot
kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy,
s elveszve bennük, önkéntes halálod
áldozata lesz a föltámadásod.
Forrás: Lélektől lélekig
Van, amit megteszünk, amit talán
majd egyszer megteszünk,
s van, amit soha sem fogunk megtenni.
Bankszámlát nyitunk,
költségvetést készítünk,
spórolunk, tervezünk,
hitelt veszünk fel,
aztán nekiveselkedünk…
Minek is?…
Persze olykor az is előfordul,
hogy álmokat kergetünk…
Holott egy kéz is elég volna,
egy bezárt kaput kinyitni,
a másik kezéből a csomagot kivenni,
egy arcot megsimogatni,
kéznyújtásban barátságot felajánlani,
egy sebre gyógyírt hinteni,
átölelni egy vállat,
egy kéz is bőven elég volna felmutatni
a helyes irányba vezető utat.
Forrás: Lélektől lélekig
Az megrontás, ha
gyönyörre tanítasz, vagy
ha bűntudatra?
Forrás: Lélektől lélekig
Tudd meg: szabad csak az, akit
szó nem butít, fény nem vakít,
se rang, se kincs nem veszteget meg,
az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
a látszatot lenézi, meg nem óvja,
nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
ajkát hazugság nem fertőzi meg,
aki üres jelszókat nem visít,
nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
s embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
ha neve nincs is, mégis valaki,
vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
tüzet fölöslegesen nem harangoz,
van mindene, ha nincs is semmije,
mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
vállalja azt, amit jó társa vállal,
és győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
többször cirógat, mint ahányszor üt,
de megmutatja olykor, hogy van ökle…
szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
aki oly áhítattal mondja ki,
mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
és lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
hogy azt csináld, amit akarsz,
s mindazt, miért más robotolt,
magad javára letarold,
mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
mint a reménység, napsugár, tavasz,
mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
ráönti illatát a szomjazó világra,
hogy abból jótestvéri jusson
minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
te sem vagy még szabad, te is csak…
gyáva rab vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
