Orgona hanggal hangzik az ének,
Ünneplik napját Megváltónk
Mennybemenetelének.
Ott térdel a nép
Sürűn egymás mellett:
Durva szövetü földi alakok
Terjesztik a köznapiság lehét.
Minden szívben sajátos kicsinyes gondok:
Az önzés, a vétek. –
Közöttük téved,
Az őrület sötétlő árnya,
Anyagiasság durva homálya.
Növendék lányok szines ruhákban,
Fejecskéjükben: hiúság gondja,
Érzésűk: „kényelmetlen”
Czifra, szokatlan, új öltözetben.
* * *
Amott egy sorban hetyke legények:
Kihívó szemek felvillanása.
Még most is? – Itten?
– Hisz’ jó az Isten! –
Öreges asszonyok.
– Hosszú az élet –
De minek éltek?
Szivűkben még mindig az anyag hatalma,
Mely egyre csalja
A földi embert
Vágyról vágyra,
S nem nyujt nyugalmat, és nem nyujt élvet.
* * *
De im, a sok lehajtott fej felett
Kitárt nagy templom ajtón
Beolvad, beözönlik
A forró, arany déli fény.
Tömjén-felhőkön szállva
Napfény, s égő viasz-gyertyák sugárja
Arany fátyolt szőtt, mely ott lebeg
A sötétlő fejek felett.
* * *
S a fátyolon túl, egy más rétegen,
Magasztos-édesen,
Elszálló hanghullámok:
Az orgona mély, zúgó hangja.
* * *
Keresztül tör most rajta
Fényes sugárként
Az oltár felöl felhangzó szó:
Sursum corda!
* * *
E szóba füződik most minden eszmény,
Mely mint fehér vágy, tiszta gondolat
Ott lenn fakadt
A sötétlő szivekben:
A szeretet egy-egy csilláma,
A hit, a lelkesülés, a remény.
Felszáll e szóval, mint kúszó növény
Sugár fa ágán,
Hogy nő, hogy terjed!
Már áttöré a templom boltivét,
Már ottan száll
Napsugaras, kék, forró nyári égen,
Mint egy hatalmas nagy madár.
* * *
Hogy lenn maradt a vétek,
Salak, sötétség,
Oh e legfelső réteg!
Nagy Istenség, ezen keresztűl látlak,
Felszállok hozzád,
Im, elérlek!
Forrás: Vers mindenkinek
