A végnélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott
nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog
hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
Forrás: Lélektől lélekig
Kijönni minden kőtoronyból
megérezni az omlást
földre szorított füllel tudni
évtizedes bolyongást
mint földrengést az indiánok
szigetlakók a tájfunt
gyökér jósolja így a tűzvészt
mely a fatörzsön átfut
végigrohan a szél a parton
a szél a láthatatlan
a kapitánynak tatvitorla
bőg fenn a szélviharban
mert jel s jelzett feszülni vágyik
mint vad ha utolérték
de kijönni a kőtoronyból
csak ez lehet a mérték
Forrás: Lélektől lélekig
Eltakarják a partot a fehér olajágak
a homoksima vízen nem lengenek vitorlák
Valahol erre járhatsz néha érzem
hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
fellélegeznek a fűcsomók
Ötezer éve várlak
Hiába ring az utcán a csillogó karének
hiába vibrálnak a szürkületi fények
ha nem vagy itt minek a naplemente
minek kezdődik újra a vizek mormolása
minek bámulnak rám a jámbor állatok
és a szelíd kövek
Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
dalok széplábú nők nagy bűvölések
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
ibolyántúli lobbanása
minden fajankó nagy szavakkal vár rád
ha megfordulok egy március estén
vedd el a szemem világát
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
félreborítom a bambuszerdőt,
átugratom a szentély-kapufákat,
lefelé úszom a kő-vizesésben,
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
megyek utánad,
nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
itt, ahol a vadak se járnak,
sárga arcodat feltartod
teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
hol az a völgy! a térség visszadob,
a hegyek körben fölédhajolnak,
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
halakra szétránt,
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
ahogy lennem adódik egy évtized óta,
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
méreg, halott madárdal –
futok, hajamban zörgő szakuraággal.
Forrás: Lélektől lélekig
Húsz éve járnak együtt,
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.
Nincs pénzük, nincs lakásuk,
övék a pesti aszfalt.
Ismernek minden árkot
és kávéházi asztalt.
Ritkán beszélnek; testük
a rebbenést is érti.
A nő borzong (Hideg van)
(Igen) köhint a férfi.
Vasárnap tiszta ingben
két dupla mellett ülnek.
(A széthúzódó szájnak
mindegy: hétköznap, ünnep.)
Ha beteg lesz az egyik,
citromot visz a másik.
Az ágybanfekvő izzad,
a látogató ásít.
Ó, rég nem váltanak már
pillantást, csókot, könyvet.
A szenvedély kiszikkadt,
mint ráncokból a könnyek.
Húsz éve járnak együtt,
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.
Ballagnak egymás mellett
– egymásról mit se tudva –
csöndes eső szemerkél
elvásott tomporukra.
Forrás: Lélektől lélekig
Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.
Forrás: kötetben megjelent vers (Gergely Ágnes művei)
Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,
s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,
s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablak-négyszögek
sorban lehullnak a falról,
és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz
– neked nincs az íráshoz,
mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak,
mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít, hat érzékedre
hatszáz üvegszilánk zuhog
– mondd, láttad már a mások éjszakáit?
Mindig a másokét!
S voltál-e megbocsátó, míg a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!
Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
S egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
(Gergely Ágnes fordítása)
Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
mohos fa tövében – színarany kalitka –,
s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
s válladról a fűzős ing alá gurultak…
Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
Áldott jó esőcske arany viharzása!
Forrás: Lélektől lélekig
boglyas felhők sietnek a Hold előtt
(Weöres Sándor)
Jártál-e peremén az égnek,
hol rád vár a farönk?
Csapódott fel mögötted árnyék?
Csapódott fel göröngy?
Álltál-e peremén az égnek,
hol odavész a nyom?
S a kényszerített feledéssel
kiég az irgalom?
Láttad-e, peremén az égnek,
hogy légvár az erőd?
S boglyas felhők is elvetélnek
a vércse hold előtt?
Érted-e, peremén az égnek,
a jég miért rian?
S mért tátognak a rockzenészek
a tolókocsiban?
Mert lépni kell, mint hold a vízre,
s a mélység ágboga,
a hullám nekiront a partnak –
de ki küldte oda?
Forrás: Lélektől lélekig
