Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
1936
Forrás: Lélektől lélekig
Gyermekként álmodtam felnőttkoromról,
felnőttként álmodtam gyermekkorom.
“Majd cigarettázni fogok!”
“Hogyan is volt a kanyaróval?”
A háború is játék volt, amíg
ki nem nézte számból a falatot.
Csak akkor riadtam, kis állat –
beteggé tett a beteg világ.
Bartók halálos ágyán
kottafejekkel írt receptet
minden leendő nyavalyánkra.
Forrás: Magyarul Bábelben
Tűzkígyókat rajzoltam én,
ábrándos gyerek.
Parázs izzott a szalmaszál hegyén,
mint szentjánosbogár vergődött, köröket
róva untalan, szeszélyes ábrát,
s lángra lobbantotta a fantáziát –
S később, ha kimerészkedtem topogva
a kovácsműhelybe, apám a magosba
emelt láng-harapta karján,
s gyönyörködött bennem a tűz fölé tartván.
Mit bántam a lópata pörkölt-fanyar szagát,
csak néztem, hogy marja vörösre, fehérre a vasat a láng!
S álmodtam bozontmellű kovács-isteneket,
s fújtam, ha kérdeztek: én csak kovács leszek!
Nem lettem az.
Már az ifjúság tüze mar, éget, űz egyre tovább,
s edz keményre, mint a kovács a vasát
acéllá megedzi –
S tűzkígyókat rajzolok az égre,
a fákra, hegyekre, szívekre, a mindenségre!
Forrás: Lélektől lélekig
Nagymama csak ül, szót se szól.
Elgondolkodott . . .
Nem hallja, hogy kiabálunk,
nem látja, hogy Tamás három sütit töm a szájába.
Nagymama Fábiánra gondol.
Fábián baba volt.
Kopott és csúnya,
majdnem kopasz.
Nagymama négyéves volt.
Szégyellte Fábiánt,
és egy nap a szemétvödörbe dobta,
de mikor a szemetes elment,
elsírta magát.
Nagymamának sok babája volt annak idején,
de mindet elfelejtette,
csak Fábiánt nem.
Most csak ül, szót se szól.
Elgondolkodott . . .
Forrás: Lélektől lélekig
Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csillogó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt –
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Bemásztam sötét odúdba
a lépcső alá, ahol annyi éven át
hevertél, és megtaláltalak
régi iskolaköpenyek, bevásárlószatyrok,
könyvkötegek közt.
Kirángattalak téli álmodból.
Újból életre öleltelek,
nem törődve hiányzó bal karoddal,
megrövidült jobb lábaddal.
Te nem láthattál engem.
Valaki kiszedte szemedet.
Orrad elmosódott az arcodban,
lábfejedre egy régi barna zoknit varrtak,
hogy helyén tartsa a fűrészport.
A karomba vettelek, úgy ringattalak,
ahogy, emlékszem, engem ringatott valaki
réges-régen. Megmaradt ép füledbe
mindkettőnk számára érthető szavakat suttogtam.
Érintésedtől megújultam.
Egyszer volt, hol nem volt bundás vállad
valaha erősebbnek látszott, mint az enyém.
Emlék, biciklivel a Körpálya úton.
Egy piros, pliszírozott ruha, s mi ketten együtt.
A magunk együgyű módján ikrek vagyunk –
egy öreg játék mackó és felnőtt gyereke.
(Kántor Péter fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ismersz-e, mondd?
A bundám barna volt,
fehér sáv volt a homlokomon,
mint a lámpás a pejlovakén
és mint az égen a Hold.
Mozgott a fülem,
amikor rászállt a légy.
Mozgott az orrom,
amikor szaglásztam a légy után.
Emlékszel?
Te még síró-baba voltál.
Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
elkergettem a kotlóst,
hogyha feléd közelített.
Később
a hátamon is lovagoltál.
Egyszer le is estél.
Engem raktak meg a rémületben.
A kezedből ettem.
Kicsi kezed volt, halványpiros
és néha sáros, néha homokos.
Egészben nyeltem le a falatot,
nagy-nagy, falánk kutya voltam.
Ismersz-e?
Egyszer… világos este volt…
telihold…
vonítottam az égre, a Holdra.
Árnyékom hosszan úszott utánam…
mint mikor ló pusztult a háznál
és elcipeltem a belet.
Hallottam a hangodat akkor,
elővágtattam a kazlak közül,
táncoltam melletted, ugattam.
Emlékszel?
Aztán, éjjel
a kertek közt csavarogtam.
Doronggal hátba vágtak akkor.
Elgörbült a gerincem,
a bundám mocskos lett és fakó.
Beteg kutya lettem.
Agyonlövettek.
Akkor, vacsoránál
csak lassan járt a szájakhoz a villa.
A kisasztalnál ültél te külön.
Kip-kop…: s lábaiddal
harangoztál nekem,
kipi-kop.
Emlékszel?
Forrás: Lélektől lélekig
Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Forrás: Lélektől lélekig
Káposztát reszelt, rétesbe valót,
a torzsáért álltam oda,
s nem akartam érteni a szót –
azt mondta: fáj a feje, a foga,
de hiába mondta, s zavart volna el,
nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
Váratlan kaptam egy pofont,
én hisztiztem ordítva –
s még egyet rám csapott.
S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
a lisztet kiborítva
löktem rajta egy nagyot.
A reszelő megvágta –
láttam, egyik ujja véres,
nem sejtettem akkor, hogy
ez lesz az utolsó rétes.
Csak szótlanul húzta, gyúrta,
míg szanaszét szakadt darabokra,
s míg ép nem lett újra.
A padkára ültem szipogva.
Nagyapám odajött, s titokba`
adott egy csókot. – Gyere!
A kezemet húzta, de még
nem tudta, hogy mondja el.
Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
zokogtunk mindketten ott kinn,
a göcsörtös szilvafa alatt.
S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
Nagyanyám kijött, észrevett,
s egyszeriben olyan árva volt!
Tudta, hogy nagyot vétkezett,
magához húzott, átkarolt,
s megcirógatott lisztes, vén keze…
Az volt az utolsó rétese.
Forrás: Lélektől lélekig
