Címke: gyerekkor

  • Radnóti Miklós: Tegnap és ma

    Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
    bokorból bíborban bútt elő
    és lassan vonult a réten át
    két fölpattant ajku szerető;
    és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
    gőzölgő katonák jöttek reggel,
    homlokukat rohamsisak ótta,
    erős illatok szálltak utánuk,
    férfisorsunk nehéz lobogója.

    (Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
    ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
    a költő bokáig csúszós vérben áll már
    s minden énekében utolsót énekel.)

    1936

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szép Ernő: Könyv

    Nincs könyv olyan drága,
    Hogy olcsó ne lenne,
    Annyi, annyi kincs van benne.

    Annyi gyönyörű vers,
    Annyi szép történet,
    Annyi mese, annyi élet.

    Hipp-hopp Londonban jársz,
    Meg az Indiákon,
    Mindenütt jársz e világon.

    Élsz a messzi múltban,
    Az örök jövőben,
    Jut így néked élet bőven.

    Könyv vigasztal bajban,
    Ha beteg vagy, gyógyít,
    Jót tesz azzal, ki kínlódik.

    Megnevettet a könyv
    S néha könnyre indít,
    Ez is gyönyörűség mindig.

    Olyan jó pajtásunk,
    Hogy ott lakik nálunk,
    Tőle soha el nem válunk.

    Forrás: internet

  • Szilágyi Domokos: Vallomás

    Gyermekként álmodtam felnőttkoromról,
    felnőttként álmodtam gyermekkorom.
    “Majd cigarettázni fogok!”
    “Hogyan is volt a kanyaróval?”
    A háború is játék volt, amíg
    ki nem nézte számból a falatot.
    Csak akkor riadtam, kis állat –
    beteggé tett a beteg világ.
    Bartók halálos ágyán
    kottafejekkel írt receptet
    minden leendő nyavalyánkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Csukás István: Játék a tűzzel

    Tűzkígyókat rajzoltam én,
    ábrándos gyerek.
    Parázs izzott a szalmaszál hegyén,
    mint szentjánosbogár vergődött, köröket
    róva untalan, szeszélyes ábrát,
    s lángra lobbantotta a fantáziát –

    S később, ha kimerészkedtem topogva
    a kovácsműhelybe, apám a magosba
    emelt láng-harapta karján,
    s gyönyörködött bennem a tűz fölé tartván.

    Mit bántam a lópata pörkölt-fanyar szagát,
    csak néztem, hogy marja vörösre, fehérre a vasat a láng!

    S álmodtam bozontmellű kovács-isteneket,
    s fújtam, ha kérdeztek: én csak kovács leszek!

    Nem lettem az.

    Már az ifjúság tüze mar, éget, űz egyre tovább,
    s edz keményre, mint a kovács a vasát
    acéllá megedzi –

    S tűzkígyókat rajzolok az égre,
    a fákra, hegyekre, szívekre, a mindenségre!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Britt G. Hallqvist: Nagymama és Fábián

    Nagymama csak ül, szót se szól.
    Elgondolkodott . . .
    Nem hallja, hogy kiabálunk,
    nem látja, hogy Tamás három sütit töm a szájába.
    Nagymama Fábiánra gondol.

    Fábián baba volt.
    Kopott és csúnya,
    majdnem kopasz.
    Nagymama négyéves volt.
    Szégyellte Fábiánt,
    és egy nap a szemétvödörbe dobta,
    de mikor a szemetes elment,
    elsírta magát.

    Nagymamának sok babája volt annak idején,
    de mindet elfelejtette,
    csak Fábiánt nem.
    Most csak ül, szót se szól.
    Elgondolkodott . . .

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit: Ha ismerlek gyerekkoromban

    Ha ismerlek gyerekkoromban,
    biztosan neked ajándékozom
    sárga kis hólapátomat,
    piros homoklapátomat,
    s a csillagokkal telefestett
    kék vödrömet,
    minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
    a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
    a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
    és a leghosszabb csúszdát,
    amit csak ismerek.
    A hordókat csorgó ereszek alján,
    feketén csillogó vizükkel,
    feketén csillogó, mély vizükkel,
    a víz alatt lakó meséket is,
    a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
    (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
    s arról a furcsa sajdulásról,
    amely lehajló tarkómat súrolta,
    mint egy madár,
    vagy lélek,
    vagy golyó.
    És azt hiszem,
    a sárga mackót,
    a szegény, kopott orrú sárga mackót,
    minden titkával együtt –
    neked ajándékoztam volna azt is,
    utána sírdogáltam volna,
    magam sem értve:
    a veszteségtől-e, vagy örömömben.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Patricia Nolan: Téli álom

    Bemásztam sötét odúdba
    a lépcső alá, ahol annyi éven át
    hevertél, és megtaláltalak
    régi iskolaköpenyek, bevásárlószatyrok,
    könyvkötegek közt.

    Kirángattalak téli álmodból.
    Újból életre öleltelek,
    nem törődve hiányzó bal karoddal,
    megrövidült jobb lábaddal.

    Te nem láthattál engem.
    Valaki kiszedte szemedet.
    Orrad elmosódott az arcodban,
    lábfejedre egy régi barna zoknit varrtak,
    hogy helyén tartsa a fűrészport.

    A karomba vettelek, úgy ringattalak,
    ahogy, emlékszem, engem ringatott valaki
    réges-régen. Megmaradt ép füledbe
    mindkettőnk számára érthető szavakat suttogtam.
    Érintésedtől megújultam.
    Egyszer volt, hol nem volt bundás vállad
    valaha erősebbnek látszott, mint az enyém.

    Emlék, biciklivel a Körpálya úton.
    Egy piros, pliszírozott ruha, s mi ketten együtt.
    A magunk együgyű módján ikrek vagyunk –
    egy öreg játék mackó és felnőtt gyereke.

    (Kántor Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A kutya

    Ismersz-e, mondd?
    A bundám barna volt,
    fehér sáv volt a homlokomon,
    mint a lámpás a pejlovakén
    és mint az égen a Hold.
    Mozgott a fülem,
    amikor rászállt a légy.
    Mozgott az orrom,
    amikor szaglásztam a légy után.
    Emlékszel?
    Te még síró-baba voltál.
    Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
    elkergettem a kotlóst,
    hogyha feléd közelített.
    Később
    a hátamon is lovagoltál.
    Egyszer le is estél.
    Engem raktak meg a rémületben.
    A kezedből ettem.
    Kicsi kezed volt, halványpiros
    és néha sáros, néha homokos.
    Egészben nyeltem le a falatot,
    nagy-nagy, falánk kutya voltam.
    Ismersz-e?
    Egyszer… világos este volt…
    telihold…
    vonítottam az égre, a Holdra.
    Árnyékom hosszan úszott utánam…
    mint mikor ló pusztult a háznál
    és elcipeltem a belet.
    Hallottam a hangodat akkor,
    elővágtattam a kazlak közül,
    táncoltam melletted, ugattam.
    Emlékszel?
    Aztán, éjjel
    a kertek közt csavarogtam.
    Doronggal hátba vágtak akkor.
    Elgörbült a gerincem,
    a bundám mocskos lett és fakó.
    Beteg kutya lettem.
    Agyonlövettek.
    Akkor, vacsoránál
    csak lassan járt a szájakhoz a villa.
    A kisasztalnál ültél te külön.
    Kip-kop…: s lábaiddal
    harangoztál nekem,
    kipi-kop.
    Emlékszel?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Csodakutya

    Ha hiszitek,
    ha nem is,
    volt egy kutyám
    nekem is,
    piros volt az orra,
    lapulevél nagy füle
    lelógott a porba.

    Csoda egy kutya volt:
    holdsugáron
    lovagolt,
    s csillagfejű csikókat
    terelt udvaromba.

    Csodálkoztok?
    Elhiszem.
    Nem láthatta
    senki sem.
    Fénykép sincsen róla.
    Én is csak egyszer láttam,
    úgy álmodtam róla.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • H. Gábor Erzsébet: Az utolsó rétes

    Káposztát reszelt, rétesbe valót,
    a torzsáért álltam oda,
    s nem akartam érteni a szót –
    azt mondta: fáj a feje, a foga,
    de hiába mondta, s zavart volna el,
    nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
    Váratlan kaptam egy pofont,
    én hisztiztem ordítva –
    s még egyet rám csapott.
    S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
    a lisztet kiborítva
    löktem rajta egy nagyot.
    A reszelő megvágta –
    láttam, egyik ujja véres,
    nem sejtettem akkor, hogy
    ez lesz az utolsó rétes.
    Csak szótlanul húzta, gyúrta,
    míg szanaszét szakadt darabokra,
    s míg ép nem lett újra.
    A padkára ültem szipogva.
    Nagyapám odajött, s titokba`
    adott egy csókot. – Gyere!
    A kezemet húzta, de még
    nem tudta, hogy mondja el.
    Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
    zokogtunk mindketten ott kinn,
    a göcsörtös szilvafa alatt.
    S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
    Nagyanyám kijött, észrevett,
    s egyszeriben olyan árva volt!
    Tudta, hogy nagyot vétkezett,
    magához húzott, átkarolt,
    s megcirógatott lisztes, vén keze…
    Az volt az utolsó rétese.

    Forrás: Lélektől lélekig