https://verskucko.com

Címke: gyerekkor

  • Edgar Allan Poe: Külön

    (Tellér Gyula fordítása)

    Gyerekkoromtól fogva nem
    Olyan vagyok, mint más. Szemem
    Nem úgy lát, nem közös kutak
    Habja bennem az indulat.
    Nem közös forrásból ered
    Bánatom. Gyújtva szívemet
    Más fokra izzik örömöm.
    S ha szeretek: azt is külön.

    Ott – gyerekkoromban – a vad
    Élet hajnalán: ott fakadt
    Ez a varázs – a jó s hamis
    Mélyekből –, mely kötöz ma is:
    Forrásból lett, gyors patakból,
    Sziklahegyen rőt falakból,
    Napból, mely lekörözött
    Őszi aranyfény között,
    Villámból az ég alatt,
    Amint elszállt, elszaladt,
    Dörejből, vihar ha forrt,
    S fellegből, mely olyan volt
    (Bár kéklettek az egek)
    Szemre, mint egy szörnyeteg.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrássy Réka: Lehetetlen bakancslista

    Szeretnék indián lenni egy évre,
    szeretnék házakat festeni kékre.
    Szeretnék éjszaka úszni egy tóban,
    szeretnék hinni az örökké szóban.
    Virágos busszal világot járni,
    sohasem fáradni, sohasem fájni.
    Szeretném ha bokáig érne a hajam,
    szeretném jobban szeretni magam.
    Szeretnék egy évre szerzetesnek állni,
    sötét kis szobában csendben meditálni
    és amikor ültem kis szobámban eleget,
    szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket.
    Szeretném újra anyámat ölelni,
    szeretnék minden kérdésre felelni.
    Szeretnék sírókat megnevettetni,
    József Attilának barátja lenni.
    Szeretnék ültetni cseresznyefákat,
    cseresznyefa ágán lóbálni a lábam,
    a cseresznye magokat messzire köpködni,
    föld felett angyalként könnyedén röpködni.
    Szeretnék jót látni az emberek szemében,
    szeretnék ülni a Jóisten ölében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Meseváros

    Járatlan úton, fényen, árnyon át,
    Keresem én a mesék városát,
    Hol régen éltem, szépen, boldogan,
    A várost, amely az álmokba van.

    Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
    Erről a helyről annyi jót regél,
    Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
    Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

    De ha gyermekszemekbe nézhetek,
    Melyek reményt és békét fénylenek,
    Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
    Megvan az út, mely oda vezet el…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A vizek estéje

    Sötétlő fenyvesek mögött,
    Túl a dacos nagy hegyeken
    Leszállt a nap.
    A vizeken a mesék apja jár:
    Az este.

    Az este a vizek ünnepe.
    Mikor elül a zaj,
    S a vízre ráterül
    Halkan, simogatón
    Az ünnepek nyugalma:
    A hullámok mesélni kezdenek.

    Mint amikor hajnalos éveimben,
    Szép csendes nyári estelen,
    Házunk előtt, akácfalomb alatt,
    Édesanyám elringató ölében,
    Gyerekfejem keblére hajtva,
    Elálmodoztam ébren
    Tündéres álmokat.
    Harmatos fűben ciripelő tücsök szólt,
    S a bólogató, vén akácfa
    Halk titkokat súgott fülembe.
    S míg édesanyám puha ujjai
    Hajfürtjeim közt simogatva jártak,
    A kertek alól, susogó lombon át
    Bús nóták elhaló dalát
    Hordta felénk akácillatú szél…

    Susogva, halkan, lágyan, álmodón,
    Estéli órán, ünnepi csöndben
    Mesélnek a vizek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit – Ha ismerlek gyerekkoromban

    Ha ismerlek gyerekkoromban,
    biztosan neked ajándékozom
    sárga kis hólapátomat,
    piros homoklapátomat,
    s a csillagokkal telefestett
    kék vödrömet,
    minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
    a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
    a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
    és a leghosszabb csúszdát,
    amit csak ismerek.

    A hordókat csorgó ereszek alján,
    feketén csillogó vizükkel,
    feketén csilladozó, mély vizükkel,
    a víz alatt lakó meséket is,
    a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
    (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
    s arról a furcsa sajdulásról,
    amely lehajló tarkómat súrolta,
    mint egy madár,
    vagy lélek,
    vagy golyó.

    És azt hiszem,
    a sárga mackót,
    a szegény, kopott orrú sárga mackót,
    minden titkával együtt –
    neked ajándékoztam volna azt is,
    utána sírdogáltam volna,
    magam sem értve:
    a veszteségtől-e, vagy örömömben.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kis mécs

    A kis mécs.
    Az este bús cselédje.
    Álmosan virraszt az asztalon.
    S az olajfoltos tálcára nézve
    sercegését némán hallgatom.

    A szobánk csöpp napja. Álom.
    Az arany olaj az árnyon,
    és a fény folyó arany,
    szerteömlő, szótalan.

    És a fülke csodapalota.
    Éji rémek lengenek tova.
    Csöndesen vetik az ágyat,
    és a párna
    barna árnya
    a fehér ajtóra bágyad.

    Félszeg árnyék-figurák,
    mind kevélyek és furák.
    Egyik a felhőkbe nyargal,
    másik hadonáz a karddal
    és a párnát egyre rakjuk,
    ferdül-fordul az alakjuk,
    melyet szorgos fény kimintáz.
    Panoráma, esti színház.

    Hordjuk a fehér petrencét,
    s nő a vánkos furcsa tornya,
    a kis ajtón – messze emlék
    hullámozva, ringatózva.

    Égig ér már
    a kevély vár:
    száz alak omol le s újra felkel.
    És mi szívdobogva nézzük,
    félve sandítunk feléjük,
    az éjben rubinpiros fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Mit hoz a Mikulás?

    Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
    a jégvirágos ablakok mögé –
    Talán ma győz a mese-hit, varázs,
    s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
    valami szépet hoz a Mikulás.

    Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
    mint kérdéseink fehér másai:
    lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
    És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
    Régi kisgyerek… régi Mikulás…

    Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
    tavasz várása, csókos szerelem,
    kevesebb küzdés, több boldogulás,
    örökös nóta csengése a számon –
    Elhozza holnap mind a Mikulás!

    …és reggel – reggel üres volt az ablak,
    hóval párnázott hideg, befagyott,
    – és megértettem: meghalt a varázs…
    A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
    semmit sem hoz a régi Mikulás.

    1925. december 7.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Sietni kellett

    Ma találkoztam az öreg Mikulással.
    Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
    amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
    szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
    esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
    csupa hó volt. De, mondom, nagyon siettem
    amint már évek óta sietek, és mindnyájan
    sietünk, és nem tudtam megállni.
    Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,
    kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes
    gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.
    Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind
    nála voltak, hátára akasztva csüngött
    kicsi fekete hintalovam, mélyen
    valaha vészes csatákba nyargaltam az
    esteledő gyermekszobából s nyakában most
    is csilingelt a kicsi ezüst csengő,
    finoman, messziről, mint az édes anyám
    hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni
    kellett és nem tudtam megállni.
    Az öreg megfordult, álldogált az úton,
    orrát vörösre csípte a hideg,
    szintelen szeméből könny szivárgott,
    s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével
    vidáman integetett utánam.

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig