Címke: gyermek elvesztése

  • Móricz Zsigmond: Édes kicsi bimbóm

    Virág, virág, fehér virág,
    illatos, szép, sok, sok virág,
    édes, bájos, feslő, nyíló,
    Csöpp fiamra hajló, hulló.

    Szép kép, színes felejthetlen,
    holtig őrzöm a szívemben.
    Pompa, ünnep, suttogó szó,
    könny és búgás, halkan hangzó;

    Gyászos, rémes, gyilkos, őrült
    ijjedelmek ülnek körűl,
    nagy, fekete, lomha árnyak,
    mik szivemre kínnal szállnak;

    dermedt, hörgő, görcsös jajjok;
    bent fúlnak, nem nyerve hangot;
    meredt, tompa, hályog szemek,
    minden fakó, ónos, remeg;

    Ájult, meg sem termett eszmék,
    mi volt, mi van és mi lesz még!
    Élet! Halál! Öröm! Átok!
    Ravatalnál állok, állok…

    Hogy eltemettünk kis virágom!
    Ment szépen, csendesen.
    Az életgép ezt is lejárta,
    mint rendesen.

    S hogy elnéznélek kis virágom!
    Bölcsen. Józan. Tudom
    ez rendes. Ez az élet. Így jár
    a kész uton.

    Szép voltál. Nagy. Én kis virágom.
    Piros, pufók, remek.
    Szél kelt és rá betegség. Véged.
    Apád temet.

    És lám. Mi élünk, kis virágom.
    Ez így megy mindenütt.
    S az is, hogy arccal vág le földre,
    amint leüt.

    Üres, kihalt a ház,
    hol gyász tanyáz…
    Nincs egy szeglet, sarok,
    hol jól vagyok…

    Csipkés kocsi ijeszt,
    kis szék jegeszt…
    Sok szétszórt semmiség,
    kacaj, mesék…

    A fácános váza
    játszóháza…
    A nagy virág helyett
    rád ő nevet…

    A hímes szőnyegen
    csak megjelen…
    Hogy rád kacag szeme
    elhalsz bele…

    Zsufolt, lázas a ház,
    hol gyász tanyáz…
    Minden szeglet, sarok
    belém sajog…

    Megzördül a lomb közt.
    Meglendül az ág.
    A rémület rajtam
    átrohan, át.

    Csönd és nyugalom van.
    Vidám, ami él.
    Csak szívem, a sajgó
    fél, fél, fél.

    Édes párom, gyönyörűm,
    lásd az ég nem könyörűl.
    Bimbónk, kettő leszáradt,
    rajtunk a bánat.

    Párom, mézem, életem,
    rés nyíljon a fellegen.
    Könnyek árja apadjon,
    csókunk fakadjon.

    Én valómnak szép párja,
    lelked a lelkem várja.
    Vihar után hő nap ez:
    újra virág lesz.

    1. február 16.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Dukai Takách Judit: Juliskám halálára

    Boldog, boldog idők! hová repültetek,
    Képzelt arany-várak, hát mind ledőltetek
    A semmiség ölébe?
    Mikor karjaimmal még ölelhettelek
    Mikor enyémnek még nevezhettelek
    Reményem tükörébe!
    Azt véltem kedvesem, hogy felnevekedel,
    Előre láttam már miként törekedel
    A jobb lelkek pályáján;
    Azt véltem aggkorom támasza majd te léssz,
    Jeges ágyam, mohos völgyébe is te téssz
    Életem végóráján.

    S majd ha ezüst szálak fedik atyád fejét
    A reszkető inak elfogyó erejét
    Szereteted pótolja;
    De hajh, eltüntek a gyönyörübb képzetek,
    Helyébe fájdalmak, epesztő rémzetek
    Csoportja egymást tolja.
    Mint a rózsabimbó, ha jön a kora dél,
    Halványodott fejét lehajtva véget ér
    Illatozó kebele:
    Téged tavaszodon fagylalt vad szellete
    Előle alkotód dicsőbb lehellete,
    Lelked mennybe repüle.

    Jajgatok; te intesz, de nem, hogy elmenjek,
    Hanem mint te, én is oly ártatlan legyek,
    S olyan lehessen vérem,
    Te légy hát vezetőm – én tied nem lehetek;
    Téged már dicsőbbé tettek a végzetek
    S létedet fel nem érem.
    Engedd, had mulasson lelkem emlékiddel,
    Megjelenek, kedves! gyakran testvériddel
    Menyasszonyi ágyadnál;
    Mágnesi erővel húz ég s föld engemet,
    Ott is, itt is látom az én kedvesemet,
    S némulok a scénánál.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Tompa Mihály: Siremlék

    Pihenj, fiam! nem áll ugyan
    Kevély márvány álmad felett;
    De bús anyád, fájdalmival,
    Sirodnak élő szobra lett.

    Szivemre írva fel neved
    A vesztés gyászbetűivel;
    A vándornak, ki alszik itt?
    Sirkő helyett én mondom el!

    És elvirasztva napjaim:
    Veled majd együtt pihenek;
    Hol nincs gyermektelen szüle,
    Hol nincs árván maradt gyerek!

    Forrás: Versek mindenkinek