https://verskucko.com

Címke: gyermek

  • Tóth Árpád: Arany tó az égen

    Örülni, örülni de jó volna
    Lemenő nap aranytavának,
    Mely szétömölt amott a lombok
    Mögött az égen, s jobbra-balra
    Ringatják fejüket a vén fák
    Beleegyező mozdulattal,
    Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
    Lemegy a nap, és így kell lenni,
    Elhúnyni, elmerülni szépen,
    Lemenő nap arany tavában
    Elsüllyedni fekete csendben.

    Ó, élet, élet… ülök itt a
    Hegyoldali új játszótéren,
    A kisleányom karikázik,
    Csattog a bot vígan és fürgén
    Egy új, kis akaratos élet
    Bátor s tudatlan ritmusára.

    Szólnék utána, nem tudom mit:
    Becéző szót, korholó intést?
    Már ott nyargal az új játszótér
    Távol sarkán, már nem is látom,
    S vad érzés üt meg: látom-e újra?
    Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?

    Elmúlt az arany tó az égről,
    És egyszerre nagyon sötét lett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gerzsenyi László: Apu játszott velem

    Apu játszott velem tegnap este
    A fenyőfa alatt, vidám hangulatban.

    Ajándékba kapott villanyvonatomat
    Próbáltuk ki együtt, mint szalad, hogy tolat.

    Éjféltájban már csak mi voltunk fenn ketten,
    S alvás előtt tőle halkan megkérdeztem:

    „Apu mindenkinek van játékvonatja,
    Amilyet én kaptam e szép karácsonyra?”

    Apu elkomorult, választ alig talált,
    S végül e szavakkal oktatta kisfiát:

    „Nagyon kevés gyermek ünnepel úgy, mint te,
    Mert az egész világ nyomorral van tele.

    Sokan ruhátlanok, betegek, éhesek,
    És azt sem tudják, hogy Jézus megszületett.”

    Kis játékaimat szépen elrakodtam,
    Majd a paplan alatt ekképp imádkoztam:

    „Úr Jézus, hozz végre egy olyan ünnepet,
    Amikor játékot kap minden kisgyerek!

    Éppen úgy, mint nálunk, csillog a fenyőfa,
    És mosolygó arccal játszanak alatta.

    Nem gyártanak többé gyilkos fegyvereket,
    Csak ruhát, játékot minden kisgyereknek.

    Minden ember örül, hogy a földre jöttél,
    És hogy e világnak megváltója lettél!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Ferenc: Téli imádság

    Már megmutattad nagy hatalmadat,
    Az ember félve jár eged alatt.
    Reszketve bújik meg hajlékiba,
    Mint száraz lomb közt az alvó csiga,
    Egész határunk rívó puszta lett —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Nézd rózsafánkat ott a kert szegén,
    Tán a tavaszról álmodott szegény,
    Mikor a fagy orozva szállta meg
    És forgácsokra tépte a hideg,
    Soha se hajt az többet levelet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Hát ez az istenadta kis madár,
    Kit vigaszunkra itt hagyott a nyár,
    S most megfagyottan néz az égre fel
    Világvesztett kis szemeivel,
    Az ártatlan neked mit vétett?
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Kis lányom arca, nézd, milyen fagyos,
    Ma angyalodhoz nem hasonlatos,
    Dermedt kis ajka fájósan remeg,
    Szeméből könnyet perget a hideg,
    Ó, mennyivel szebb, amikor nevet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nagy László: Játék karácsonykor

    Bárd az ég is, meg-megvillan,
    lelkeket irtana.
    Hamuszürke vatelinban
    jajgat a kisbaba.
    Csöpp ujjal az arany-lázas
    tornyokra rámutat.
    Anyja előtt bezárták az
    urak a kapukat,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Gyenge arcát üti-veri
    a havas zivatar,
    ha a telet kiheveri
    mit akar, mit akar!
    A kis istent mi megszánjuk
    emberek, állatok,
    kályhácskája lesz a szájunk,
    szedjétek lábatok,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Könnye van csak a mamának,
    az csorog tej helyett.
    Soványkodó babájának
    tejecskét fejjetek.
    Hallgassuk, a csuda üveg
    harmatot hogy csobog,
    szívet nyomni kell a süveg,
    megszakad, úgy dobog,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Vércsöpp fut a jeges égre,
    bíbor-gyöngy, mit jelent?
    Ül Heródes gyihos ménre,
    gyilkolni védtelent.
    Fodros nyerge vastag tajték,
    kígyó a kengyele,
    beledöbben a sok hajlék,
    ádáz had jár vele,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Megmenekül, úgy remélem
    a fiú, a fiú,
    kívánjuk, hogy sose féljen,
    ne legyen szomorú.
    Vigadjunk, hogy enni tud a
    rongyosok új fia, –
    kerekedjék, mint a duda,
    orcája dundira,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: December

    A Gyermek dicsérete

    Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
    Ami jó van, magamtól megtaláltam
    az erdőkben, hol sok-sok este háltam
    – s keresztelő Jánosként hirdetem.

    Most járok hóban és halálra váltan,
    ám ez számomra boldog kínt terem;
    a hófuvásban gyakran hirtelen
    csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

    Goromba ágak az arcomba vernek,
    de én megyek tovább, egy kis haranggal
    viszem a drága hírt az embereknek:

    Bennem van, íme, csengő és harangdal
    és bennem van a legnagyobb, a Gyermek –
    a fényes jászol s valamennyi angyal.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

    Fák, csillagok, állatok és kövek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Ha messze voltak tőlem, azalatt
    eddig is rátok bíztam sorsukat.

    Énhozzám mindig csak jók voltatok,
    szeressétek őket, ha meghalok.

    Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Te, homokos, köves, aszfaltos út,
    vezesd okosan a lányt, a fiút.

    Csókold helyettem, szél, az arcukat,
    fű, kő, légy párna a fejük alatt.

    Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
    tanítsd őket, csillagos éjszaka.

    Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
    csempészd zsebükbe titkos aranyad.

    S ti mind, élő és halott anyagok,
    tanítsátok őket, felhők, sasok,

    vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
    vigyázz reájuk, hatalmas világ.

    Az ember gonosz, benne nem bízom.
    De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

    Igaz rokon, hozzátok fordulok,
    tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

    tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
    szeressétek, akiket szeretek!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Kis Klára énekel

    Mintha szellemeket akarnál
    idézni, óriásokat,
    kiknek hatalma elragad,
    úgy ülsz néha a zongoránál,

    úgy énekelsz: a túlvilágba
    kapcsol valami titkos és
    ijesztő átlényegülés,
    az isten vagy a semmi vágya.

    A zene érlel. Mint imában
    a bűnös, vagy mint nyers vasak
    a villamos tekercs alatt,

    átváltozol az áramában
    s oly erő száll meg, oly varázslat,
    hogy már te tanítod apádat.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci és a szakadék

    „Apu!…” Igazán csoda volt, de
    még elkaptam a gyereket.
    „Látod?!…” mutattam le a mélybe.
    Hallgattunk. Lóci reszketett.

    Reszketett és csak nagysokára
    mondta: „Rémes, hogy az ilyen
    életveszélyektől az ember
    nem szabadul, csak…” s hirtelen

    elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
    fátyolos lett és remegő.
    „Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
    „Csak ha már meghalt!” mondta ő.

    (Raguza)

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

    Ünnep előtt volt. Kint a kertben
    húsvéti bárány bégetett,
    most borult virágba az alma,
    a barackfa már vetkezett,

    én meg épp versbe igyekeztem
    fogni életet és halált,
    mikor egyszerre nyílt az ajtó,
    jött Lóci és elémbe állt

    s megszólalt: – Apu, verset írtam!
    – De hisz még nem tudsz írni, te!
    – Nem is írtam, csak kigondoltam.
    – No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

    szólt Lóci, azzal nekikezdett
    s két sorban elmondta a verset:
    „Az életet adja, adja,
    egyszerre csak abbahagyja.”

    Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
    a versed? Ennyi az egész?
    – Hát az istenről, az a címe! –
    magyarázta a gyerek; és:

    – Nem kéne még valami hozzá?
    kérdeztem én kíváncsian.
    – Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
    ebben már minden benne van.

    – Benne van, jól van, igazad van,
    szép a vers, menj és játssz tovább! –
    Szinte ijedten csókoltam meg
    Lóci hatéves homlokát…

    Ő elrohant… Kint ragyogott a
    tavasz, a bárány bégetett
    s én eltünődve ezt a verset
    írtam a magamé helyett.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

    Veszekedtem a kisfiammal,
    mint törpével egy óriás:
    – Lóci, ne kalapáld a bútort!
    Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
    Jössz le rögtön a gázrezsóról?
    Ide az ollót! Nem szabad!
    Rettenetes, megint ledobtad
    az erkélyről a mozsarat!

    Hiába szidtam, fenyegettem,
    nem is hederített reám;
    lépcsőnek használta a könyves
    polcokat egész délután,
    a kaktusz bimbait lenyírta
    és felboncolta a babát.
    – Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
    s az asztal tetejére állt.

    Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
    de azért tetszett a kicsi,
    s végül, hogy megrakni ne kelljen,
    leültem hozzá játszani.
    Leguggoltam s az óriásból
    negyedórára törpe lett.
    (Mi lenne, gondoltam, ha mindig
    lent volnál, ahol a gyerek?)

    És ahogy én lekuporodtam,
    úgy kelt fel rögtön a világ:
    tornyok jártak-keltek köröttem
    és minden láb volt, csupa láb,
    és megnőtt a magas, a messze,
    és csak a padló volt enyém,
    mint nyomorult kis rab mozogtam
    a szoba börtönfenekén.

    És ijesztő volt odalentről,
    hogy olyan nagyok a nagyok,
    hogy mindent tudnak és erősek
    s én gyönge és kicsi vagyok.
    Minden lenézett, megalázott,
    és hórihorgas vágy emelt
    – föl! föl! – mint az első hajóst, ki
    az egek felé szárnyra kelt.

    És lassan elfutott a méreg,
    hogy mégse szállok, nem növök;
    feszengtem, mint kis, észre sem vett
    bomba a nagy falak között;
    tenni akartam, bosszút állni,
    megmutatni, hogy mit tudok.
    Negyedóra – és már gyűlöltem
    mindenkit, aki elnyomott.

    Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
    És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
    Lóci lerántotta az abroszt
    s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
    Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
    – No, ne félj, – mondtam csendesen.
    S magasra emeltem szegénykét,
    hogy nagy, hogy óriás legyen.

    Forrás: DIA