„Apu!…” Igazán csoda volt, de
még elkaptam a gyereket.
„Látod?!…” mutattam le a mélybe.
Hallgattunk. Lóci reszketett.
Reszketett és csak nagysokára
mondta: „Rémes, hogy az ilyen
életveszélyektől az ember
nem szabadul, csak…” s hirtelen
elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
fátyolos lett és remegő.
„Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
„Csak ha már meghalt!” mondta ő.
(Raguza)
Forrás: DIA
Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,
én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt
s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –
szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”
Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:
– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kíváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.
– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…
Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.
Forrás: DIA
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
Forrás: DIA
Az anyukám már nincs velem
Nagynak kell lennem hirtelen,
Mert elvitték egy éjszaka,
Ahonnan nem jöhet haza.
Az anyukám a mennybe ment,
Azt mondják, Isten része lett,
Most este, ha feküdni kell,
Az imát kinek mondjam el?
“Én Istenem, jó Istenem,
Anya, ha tudsz, maradj velem!”
És végül csak úgy alszom el,
Hogy reggel újra itt leszel.
És jönnek sorban a napok,
Anya, ne aggódj, jól vagyok,
Mondok mesét, ha este van,
S hajnalig ringatom magam.
És elindultok vele egy sugaras reggel,
És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,
És viszitek őt az első, első útra,
Kicsinyke lábak, botló táltosok…
A nagy világ majd rátok mosolyog,
A föld, a fű, a fa, virág nevet:
Egy bukdácsoló, induló gyerek;
A karja tárt, a szeme nyitva: szép!
Botlik, kacag, és újra botlik: lép!
Vigyázzatok kis táltosparipák!
Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,
Vigyázzatok!
A föld az minden kisgyerekhez jó,
Ki tiszta lábbal indul rajta el,
Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,
De hátán annyi kő, kavics és gaz,
Én féltem őt, én féltem őt, igaz;
Vigyázzatok!
Mert drága ő!
A szeme, arca, ajka csak nevet,
Még mindenkit szeret,
Még minden jó és tiszta benne van,
S mögötte út még nincsen semmi sem,
Mint akinek meseország izen,
Csak menne, menne már;
Vigyázzatok!
Karomon hordtam ölbéli bubám…
És ajnároztam, földre sose ért,
De két karomba már belé nem fért,
A földre lépett ő,
Vigyázzatok!
Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,
Viháncoló, kicsiny mesecsikók…
De jönnek utak, rossz utak és jók
És ti csak mentek, messze tőlem el,
Mert a távolság mesél, énekel,
Mert a távol aranyszínekbe szőtt…
Az én karom már szűk határ, tudom, –
Vigyétek majd az igaz útra őt,
Kis táltosok.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.
Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
és játékszer, hogy meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek,
s a nagy katedra előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, – ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom!
Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket, a messzeségbe kínt,
de aki volt, örökre tovatűnt,
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az anyáé, oly reménytelen.
Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek
ha menekülni kell a rossz világból,
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
és tejjel-mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak,
és dalolok majd nékik estelen:
– Aludjatok el itt a keblemen.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Mért sír a gyermek mikor köldökét
anyja ölétől eltépi a lét?
Mert szenvedéssel kezdi életét,
mikor elhagyja meleg rejtekét.
A zord világ hidegét érzi már,
nem tudja még, hogy lenni, élni fáj…
csak sír, mert fázik, éhes is szegény…
aztán megnyugszik anyja kebelén.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli babám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat –
fölemeled az anyádat.
Forrás: egy irodalmi blog
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét –
aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés –
aludj el szépen, kis Balázs.
A villamos is aluszik,
– s míg szendereg a robogás –
álmában csönget egy picit –
aludj el szépen, kis Balázs.
Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább –
aludj el szépen, kis Balázs.
Szundít a labda, meg a síp,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik –
aludj el szépen, kis Balázs.
A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, –
aludj el szépen, kis Balázs.
Tűzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka.
Aludj el szépen, kis Balázs.
