Már csak a vers marad,
és az álmok,
Néma gondolat-virágok.
Volt egy föld, csillagok
vetették be maggal,
s ahogy nőttek a kalászok,
úgy ölelkezett párjával,a Nappal…
Zord idők jöttek a nyár után
Csizmák tiporták a magot,
S halálában is százszor leölték,
Akit megöltek a gyilkosok.
Haza! – mondták, s a temetők
szétdúlt sírjai könnyezték
az igazságot, és az élők azt képzelték:
minden könnycsepp átok.
Ma már nem értik, hogy a harmat,
Ami a tiport rögön csillan,
Üzenet az őseinktől,
hogy a haza halhatatlan.
Nem átok és nem gyalázat!
Otthona az új virágnak,
És a magnak, amit a csillagok
Fénnyel, szerelemmel adnak.
Én a hajdani a legényke,
akit mesében érlelt a szerelem,
A tudós agyak gondolatában
Bárhogy kerestem, nem találtam.
Nem leltem a nők szemében,
Csak az alkonyi mesékben
Mi a haza? Ház? Otthon?
Irány, ahonnan indul az álom,
S ahova visszavágyik?
Hazát kerestem, millió
árvára leltem.
Karomat tártam, de csak
A semmit öleltem.
Ki volt? Ki van, aki nem alszik?
Nem omlik kábult bódulatba?
Ki az, aki a kósza reményt
vitorlájában feldagasztja?
Egyszer mindaz, amit összegyűrt az élet,
majd tiszta lesz, vasalt, friss illatú,
Bármerre fordulsz, saját világod látod,
Kezed nem az üres étert simítja…
Pedig már csak a vers lesz veled,
a hajnali álmok,
s a néma gondolat virágok…
Forrás: Lélektől lélekig
