https://verskucko.com

Címke: hazatérés

  • Csorba Győző: A férfi visszatér

    Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még
    vissza tudok fürkészni a nyirkos
    föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem
    ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi
    napjától érlelve. – De hát itt,
    itt már szinte alig valamicske maradt a
    régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és
    hol van a fürge baromfihad is, mely
    szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott
    résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma
    zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített.
    Merre, hová ballagtak az ökrök?
    Lábnyomuk is fölverte a gaz.

    Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi
    két ablak s a szobácska döngölt
    földje s az utca is és a harangláb,
    s kint a Dunán is a fecskék
    éppúgy játszanak. – Ám a
    kérdések hangját elvitte a szél.
    Választ adni aligha tudok, s ami annak
    készül, nem válasz lesz már, nem előző
    szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti
    az se, kinek szól. –

    Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet
    lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek
    áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? –
    Jobb, jobb inkább elmenekülnöm,
    és ami romjaiban kísér még,
    életem étkéül használnom,
    és nem idétlen árnyak föltámasztására
    tékozlani vérem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Pirosodik Húsvét

    Tél veszíti ingét,
    pirosodik Húsvét,
    hamarosan hazamegyek,
    boldog leszek ismét.

    Kötél meg nem köthet,
    szél vissza nem lökhet,
    aki velem összeveszik:
    porba höntöröghet.

    Nagycsütörtök: átok,
    szeget kalapáltok,
    Isten ellen készülődtök
    ácsok és kovácsok.

    Nagypéntek: habos vér,
    működik a hóhér,
    Jézus meghal bűnösökért,
    jószagú ringyókért.

    Feketednek felhők,
    bőjtölnek a bendők,
    harangnyelvek megbénulnak,
    szólnak fakereplők.

    Nagyszombat sugároz
    a feltámadáshoz,
    selyem-zászlók akadoznak
    bimbózó faághoz.

    Alkonyatkor festek
    piros tojást, kéket,
    borozgatva megköszönünk
    égi üdvösséget.

    Tél veszíti ingét,
    pirosodik Húsvét,
    hamarosan hazamegyek,
    boldog leszek ismét.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Sárhelyi Erika: Mintha vihar jönne

    Ma jó volna kicsit messze menni,
    – nem örökre, elég egy kiskabát –,
    csak pár üres órát zsebre tenni,
    s úgy futni járatlan utakon át.

    Ma közel a távol, megérintem,
    s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
    egyikük máris fogja a kezem,
    lehet, hogy pár napra vele megyek.

    Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
    vajúdó ég alatt rohan a szél.
    Kitárt karokkal állok elébe,
    vigyen el messze – ha hazakísér.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tamási Áron: Ábel Amerikában

    (részlet)

    – Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.

    Lassan felálltam, és azt mondtam:

    – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni

    Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
    a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
    akárha fennen berregő borúval
    repülőgép szállana könnyű szélben…

    Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
    kicsinyeit szólítva réce kószált,
    megmotozván az abrak-törmeléket,
    amit hántáskor otthagyott a jószág,
    a frissenvágott széna illatától
    dalos mámorba bódultak a tücskök,
    a kakukfű-borított árokparton
    cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
    a szundikáló, messzi gulyarétről
    parasztszekéren érkezett az este,
    vacka felé cihelődött a nap már,
    a dombok mögé fáradtan hevert le,
    és Bokros bácsi lassú mozdulattal
    pára-homályos poharakba töltött,
    komoly szóval nemesre szégyenített,
    hogy az ég alja is belevöröslött.

    Hozzájuk kéne menni. Évek óta
    a törpe gondok mákonyában élek,
    zsúfoltságában tetszelgő világom
    benépesítik „fontos” semmiségek,
    már évek óta ócska kis pribékek
    lényegtelen ütésein borongok,
    vagy vélt barátok vállveregetése
    miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
    már úgy vagyok, mint pille-nők körében
    magát fölös fölénnyel kellető hím,
    miközben szégyenítő szél süvölt át
    üres szívem kietlen jégmezőin,
    hozzájuk kéne menni, teljes esték
    nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
    s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
    bátran telis-telire részegülni,
    olyan gondokkal gazdagodni náluk,
    mikért méltó a töprengés, a méreg,
    s olyan hitet kérni útravalóul,
    mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
    hozzájuk kéne menni, visszakapni
    mindazt, amivel egykor elbocsátott
    a falvak népe, rám is bízva gondját,
    hogy tisztességgel adjak róla számot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Apokrif

    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.

    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:

    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?

    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.

    Így indulok. Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserű léptekért.

    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én hunyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!

    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –

    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.

    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.

    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
                                 Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.

    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és kerítésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.

    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.

    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egy hazatért emigránshoz

    Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza.
    Nem ismerlek, nem láttalak soha,
    nem tudom, van-e bűnöd és mi vár,
    börtön, szabadság, irgalom, halál, –
    közönyöm akkor figyelt föl reád,
    mikor a harcot nem bírtad tovább.

    S akkor egy kicsit megszerettelek,
    ahogy néha ellenségeimet
    is szeretem… Nem láttalak sose,
    mégis együtt jöttünk hazafele:
    úgy éreztelek, mintha én magam
    léptem volna fel, te boldogtalan,

    mintha én magam szálltam volna a
    vonatra, mely idegenből haza-
    hozott: láttalak és éreztelek
    és elképzeltem minden percedet,
    reményt, félelmet, végső, szörnyü vészt,
    összeomlást és megkönnyebbülést,

    mindent, amit csak érezhet, aki
    annyi csalódás után leteszi
    rossz fegyvereit s megadja magát.
    Bukásodban figyeltem föl reád
    s már tudom: ahoz, hogy ez lett a vég,
    erő is kellett, nemcsak gyengeség.

    Erő is kellett s kellett becsület
    és tisztaság… A régi éveket
    majd megítéli az, aki előtt
    most meghódolni mégis volt erőd,
    én azt dícsérem benned, ami ott
    idegenben megszállt s hazahozott.

    Meghalni van föld másutt is… Szegény,
    te mégis itt vagy… S akárki vagy, én
    már tartozom valamivel neked
    és példádért, mely megerősitett,
    azt kívánom cserébe, hogy találj
    több emberséget, mint amennyi jár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Itthon Ithakában

    Jön már, jön varjú-szárnyakon az éj.
    Összebújnak a füstös alkonyatban
    a házak. Ablakukban sorra lobban
    a fény. Botorkál, majd eláll a szél.

    Kihűltek számban már a víg dalok.
    Penelopé se szövi szőnyegét már.
    Tűzhelyem füstje a tenger felé száll,
    de én csak a föld felé fordulok.

    Hát itthon vagyok végleg Ithakában.
    Többé ki nem teszem innen a lábam.
    Takard el tőlem emlék-arcodat,

    Kalypso: elhagy engem a dicsőség.
    Csönd van, e táj nem bennem várja hősét:
    azé vagyok, ki így is elfogad.

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Dutka Ákos: Haza kell mennem……

    Haza kell mennem, – a földem izent.
    A földem: a váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, a földem izent,
    Ha oda veszünk is a vándorúton!

    Szálljon elém e vádoló ének
    Lázadó kínnak, sajgó kelésnek,
    Hódító hordák utjára fekvő
    Rejtett kígyónak, meztelen késnek,

    Menj haza lelkem bolygó lidércnek:
    Magyar lelkekben lobogó tűznek;
    Anyám szavával holtig daloló,
    Menj haza, ha százszor visszaűznek.

    Vidd dalom, vidd a szó nyilait,
    Hogy irdatlan éjen súgva suhogjon
    Fekete versek tört ütemén,
    Fáradt szíveken szüntelen doboljon.

    Vidd dalom, vidd a szó parazsát,
    Hogy millió testvér lelkein égjen:
    Sírjon, sikoltson alatta a kín
    Ezen a hosszú elátkozott éjen.

    Haza kell szállnod: parancsol a föld,
    A lázadó váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, hallod-e testvér,
    Ha oda veszünk is a vándorúton.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bognár Barnabás – Hazavársz

    Indulok haza, mert hazavársz,
    s mire hazaérek,
    te is otthonra találsz
    bennem.

    Forrás: Lélektől lélekig