Címke: hazatérés

  • Garai Gábor: Itthon Ithakában

    Jön már, jön varjú-szárnyakon az éj.
    Összebújnak a füstös alkonyatban
    a házak. Ablakukban sorra lobban
    a fény. Botorkál, majd eláll a szél.

    Kihűltek számban már a víg dalok.
    Penelopé se szövi szőnyegét már.
    Tűzhelyem füstje a tenger felé száll,
    de én csak a föld felé fordulok.

    Hát itthon vagyok végleg Ithakában.
    Többé ki nem teszem innen a lábam.
    Takard el tőlem emlék-arcodat,

    Kalypso: elhagy engem a dicsőség.
    Csönd van, e táj nem bennem várja hősét:
    azé vagyok, ki így is elfogad.

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Dutka Ákos: Haza kell mennem……

    Haza kell mennem, – a földem izent.
    A földem: a váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, a földem izent,
    Ha oda veszünk is a vándorúton!

    Szálljon elém e vádoló ének
    Lázadó kínnak, sajgó kelésnek,
    Hódító hordák utjára fekvő
    Rejtett kígyónak, meztelen késnek,

    Menj haza lelkem bolygó lidércnek:
    Magyar lelkekben lobogó tűznek;
    Anyám szavával holtig daloló,
    Menj haza, ha százszor visszaűznek.

    Vidd dalom, vidd a szó nyilait,
    Hogy irdatlan éjen súgva suhogjon
    Fekete versek tört ütemén,
    Fáradt szíveken szüntelen doboljon.

    Vidd dalom, vidd a szó parazsát,
    Hogy millió testvér lelkein égjen:
    Sírjon, sikoltson alatta a kín
    Ezen a hosszú elátkozott éjen.

    Haza kell szállnod: parancsol a föld,
    A lázadó váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, hallod-e testvér,
    Ha oda veszünk is a vándorúton.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bognár Barnabás – Hazavársz

    Indulok haza, mert hazavársz,
    s mire hazaérek,
    te is otthonra találsz
    bennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mikszáth Kálmán: Otthon

    Itthon vagyok újra, újra itthon,
    Ismerősek jönnek velem szembe,
    Kedves arczok, elfeledt vonások;
    Gyermekkorom jut megint eszembe,
    És vele a fényes álmok, tervek…
    Istenem, de boldog is a gyermek!

    Egykedvűen mint a pipás ember,
    Ott gugol a kémény házunk felett;
    Már messziről meglátszik a füst, mit
    Óriási szájából ereget…
    Vidám, csendes az egész ház tája,
    A búcsúzó nap mosolyg le rája.

    A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
    Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
    Engem látva, haragosan mordul,
    Felszökik, majd egyet ásít s végre
    Farkcsóválva hizeleg körültem,
    Míg én állok némán, elmerülten.

    Forrás: (pl. MEK / Arcanum – attól függ, hova teszed majd be)

  • Szabó Lőrinc: A hazatért kedvesről

    Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
    kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

    A selyemhullámos ég volt az a tenger;
    arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

    Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
    pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!

    Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
    hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!

    Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
    már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

    Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
    hajában hét arany csillagot hozott nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Koltay Gergely – Kell még egy szó….

    Kell még egy szó mielőtt mennél,
    kell még egy ölelés, ami végig elkísér.
    Az úton majd néha gondolj reám,
    ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár!

    Nézz rám, és lásd: csillagokra lépsz,
    nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
    Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
    tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz.

    Szállj, szállj sólyomszárnyán,
    három hegyen túl!
    Szállj, szállj, ott várok rád,
    ahol véget ér az út!

    Úgy kell, hogy te is értsd:
    nem éltél hiába,
    az a hely, ahol élsz: világnak világa.
    Az égig érő fának, ha nem nő újra ága,
    úgy élj, hogy te legyél virágnak virága.

    Szállj, szállj sólyomszárnyán,
    három hegyen túl!
    Szállj, szállj, én várok rád,
    ahol véget ér az út!

    Nézz rám, s ne ígérj,
    nézz rám, sose félj!
    Ha nincs hely, ahol élj,
    indulj haza felé!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Salamon Ernő: A hazatérő éneke ez

    Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
    az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
    Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
    sötét a szomorúság, lenyom a szomjúság.

    Szülőházam is itt volt, az ifjúságom itt telt,
    magas, erős fiúvá testem is itt szökött,
    mezítlen fázó gyermek, kit anyja sem vigasztal,
    fázott a talpam váltig, a rongy s a sár között.

    Vajon mit szól anyám majd? Sikolt-e? Sír-e? Vár-e?
    Sok éve messze mentem. Négy éve messze ment
    a fiú, aki anyja kenyeréért küzdött. Kenyérért.
    Akinek van, nem tudja, mit jelent.

    A bőr a csontra száradt. Ki látott ily soványat?
    A hangom oly rekedt lett. A szem kialudt.
    Ó, olyan az ember, mint az az esőcsepp,
    melyet szél kapott fel s vad viharba fújt.

    Munkástáj. Sötétség, megbúvás, alázat,
    csurgatják üresség s baj szenteltvizét.
    Tán örökké menned kell, hogy ki tudj érni innen.
    Haragos vidék ez. Csukott száj. Borús ég.

    Gábor Istvánnak

    Forrás: eternus.hu

  • Pilinszky János – A tékozló fiú keresése

    Itt lakott kétségtelenül.
    Látod? Látom,
    a mi fiúnk.

    Ülj az ablakba, nézd a házakat,
    aztán a szobát, falakat,
    a jégveremnél hidegebb
    éléskamrát, mosdóhelyet.

    Most pedig induljunk haza.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Hazatérés

    Anyám szemében kapzsi féltés.
    Apám szemében görbe vád –
    hogy megjöttem, fölhozta mégis
    a legvénebb üveg borát.

    Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
    csupa csont… nézni siralom.
    Nemsokára, tudom, elássák
    a lucernás domboldalon.

    Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
    És az a csönd úgy kiabál.
    Mintha az étel sótlan volna,
    mikor púpozva van a tál.

    Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
    Nem az van itt már, aki volt?
    És fönn az égen, úgy mint régen,
    rostokol a nagybajszu Hold.

    Annyit játszottunk a kutyánkkal
    együtt, mind vad imposztorok!
    Most, hogyha fejét megsimítom,
    végigvonaglik és morog.

    Miért nem tudunk már örülni,
    ha étel és bor oly remek?
    Miért vagyunk mi mind a Földön
    olyan örök idegenek?

    Miért nem tudok sírni, bőgni,
    hogy megvénül anyám-apám
    anélkül, hogy megsimogatnám
    az arcukat, mint hajdanán?

    Három holt idegent takar majd
    a borostyános kriptabolt.
    És fönn az égen, úgy mint régen,
    rostokol a nagybajszu Hold.

    (1936)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Kosztolányi Dezső: Mikes szól

    A éjszakába fellobog a máglya,
    gyászsátorába tart a nagy vezér,
    halotti ének búg a pusztaságba.
    A kósza szél sejtelmesen beszél,
    a Marmorán kialszik mind a csillag,
    a régi seb sír, sír s a könnye vér.

    A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
    s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
    a szivárványos éj száz árnyat ingat.
    És látok… A homályos éjjelen
    rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
    kik százakig pihentek itt velem.

    Vágtatnak a koporsók dübörögve,
    csupa seb és sír a föld, rét, bozót
    s sápadt halottvivők állnak körötte.
    És látok… És a lázas ég zokog.
    És jönnek a mélységből zúgva, forrva
    halotti arccal sírva bujdosók.

    Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
    a véreink ők s mennek reszketeg,
    tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
    Zsibong, dagad a kába körmenet,
    támolygva futnak el a szörnyü harctul
    éhes, fehér, sovány kisértetek.

    Vert páriák némán viharzanak túl,
    de sóhajuk egész hozzám sír át…
    Megint a népemésztő, régi harc dúl.
    Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
    a vértelen harc véres áldozatja
    zokogva keresi az Ádriát.

    Bús társaik az égi madarak ma
    s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
    s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
    Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
    s ők nekivágnak a kék végtelennek,
    vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
    És a halottak mind, mind hazamennek.

    (1906)

    Forrás: Magyar Kurír