Címke: hó

  • Csorba Győző: HÓ-HIVOGATÓ

    De jó volna ha volna
    ha hó hullna halomba
    ha már fű sincs levél se
    betakarna a tél mindent fehérbe

    Kétkarácsony utolján
    ünnepnapok kihunytán
    fakó végén az évnek
    de jólesne kevés derű a szívnek

    Hét álló nap havazna?
    Ha tenné is mi haszna?
    A hó alól csak-újra
    az a csúf sár a hó alól kibújna

    Kevés derű mi lenne?
    Szépségtapasz a sebre
    Alatta mint előtte
    ami sajgott úgysem engesztelődne

    Azért mégis ha így is
    ha ez csöppet segít is
    de jó volna ha volna
    ha a friss hó falut-várost bevonna

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: TÉL, ABLAKBÓL

    Hová bújtak a madarak? Üres
    az ég, a tv-antennák keresztjei,
    mint agyag-szobor-vázak, amiket
    egy szobrász ott felejtett.

    Vázak… A kert is csupa váz, csupa
    meztelenség, a tekintet kopog,
    mikor hozzájuk ér, a pára-
    bolyhokat is kisöpörte a szél.

    Kemény lett a világ, kegyetlen,
    szemérmetlen – rendőri hullakamrák
    célszerűségével berendezett.
    S ó mennyi az ismeretlen halott!

    Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő
    lepleivel, csecsebecséivel
    enyhítse e világraszóló,
    irgalmatlan őszinteséget.

    Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el
    a saját és az idegen lakájok,
    kik fülbesúgó széptevéseikkel
    az állhatatlant megzavarják.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Menjünk a hóba

    Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
    hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
    amit a villanylámpa-gloriola
    munkára hajló homlokodnak ád.

    Levetném én is most egy alkonyatra
    a fáradtságom: szürke rabruhám,
    s hagynám, simuljon drága égi vatta
    éber sebemre altató-puhán.

    Ilyenkor, egyszer… szálltunk még a hóba,
    tündér karácsony volt, emlékezel?
    (A csónakunk sosem siklott azóta
    boldogság kék partjához oly közel.)

    Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?
    Szél járt felettünk, vagy varázs-fogat?
    S havasra vittek, vagy a végtelenbe
    a párás, zuzmarás mokány-lovak?

    Fenn házikó várt – mint a Grimm-mesében –
    és pattogó tűz és arany tea,
    s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
    bennünk egy vérvörös ázálea…

    Azért – fehér az út – menjünk a hóba,
    fogadd el azt a fényes koronát,
    amit a pelyhek csillagzuhogója
    a múltba fordult homlokodnak ád.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Homlokod homályából

    Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
    s már nem is tiltakozhatok.
    Elmentél s nyomodban esi kezdett a hó,
    hogy itt maradjon belőled valami.

    És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
    attól piros a képem:
    járok azóta hömpölygő huzatban,
    utcákat fölsebző zenében.

    S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
    ahol velem szerettél volna járni-
    A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
    a Napba akar szállni.

    Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
    jobban szeretsz te, jobban:
    Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
    hazátlan pillanatokban.

    A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
    Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
    A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
    S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: Ház a hóban

    Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
    nem tudunk elszakadni még.
    Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
    Sötétedik az esti ég.

    Hallgatunk, templomba betérve,
    keresztelőt, nászéneket.
    És nem nézünk egymás szemébe…
    Velünk minden másképp esett.

    Aztán a havas temető vonz.
    Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
    Egy házikót a hóba rajzolsz. –
    Abban mindig együtt leszünk.

    (Fordította: Rab Zsuzsa)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Téli áhitat

    Csendesen, botfülű vonat!
    A szakrális lepel alatt
    Piheg a téli Balaton.
    Fehér áhitattal köszöntsük,
    Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
    A felnyújtott jegenyegallyakon.

    Csak ez, csak ez van, – nincs se vér, se bomba,
    Nincs katakomba,
    Csak a szépség van, ez a hófehér.
    Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
    Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
    A szépséggyilkos emberért!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna: Holtidő

    Hajnali fél négy. Holtidő.
    Kihalt a környék. Áll az óra.
    A kereszteződés üres.
    Sötét házsor mered a frissen
    lehullott hóra.
    A nagymutató befagyott.
    Egy árva taxi imbolyog,
    kereke kínlódva forog.
    Nem lüktet, dübörög, dobog
    a nagyváros ütőere.
    Ez az átmenet ideje.
    Az utcán egy lélek se jár.
    Hirtelen leszakad a hó,
    minden megáll.
    Még másfél óra: elindulnak,
    kikelnek ágyukból a holtak,
    és gémberedett lassúsággal
    mennek, sápadtan botladoznak
    a fehértorlaszos világban.
    Autóba ülnek. Buszra szállnak.
    De ez az óra senkié.
    Egyedül azé, aki nézi,
    aki ablakkeretben állva
    libabőrösen, egyedül
    bámul lefele az utcára,
    lehunyja káprázó szemét –
    látja: a lámpák síri fénye
    s a felhők leplei mögött
    lobog a csillagos homlokú
    fekete égbolt ködsörénye,
    fénylassúságú múltidő,
    állóképen a vágtatás –
    de itt lenn csak a hóesés,
    csak a vakfehér zuhogás,
    a sarkon épp beforduló
    reflektor meteorraja,
    csupa forgandó villogás,
    állandó, mint az éjszaka,
    és míg eleven szívverés
    méri az időt idelenn,
    fenn moccanatlan a Tejút:
    fut fényesen és üresen.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Ül a tél a hegy tetején

    Ül a tél a hegy tetején.
    Fehér kucsma van a fején.
    A hátán meg fehér suba.
    Készülődik a faluba.

    Tápászkodik, fölkel s jövet
    fehér terveket szövöget.
    Szórja, hinti, hol elhalad,
    két marokkal a friss havat.

    Fehéredik domb és lapály.
    Olykor-olykor a tél megáll.
    Gondos gazdaként széttekint,
    aztán munkába fog megint.

    Ahol kilátszik a vetés,
    vet oda egy marokkal, és
    mire a mi falunkba ér,
    mögötte már minden fehér.

    Egy kicsit még tipeg-topog,
    befagyasztja a patakot.
    Lepihen és a szürkület
    csöndjében füstöt ereget.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Karácsony

    Oldják iszákjukat a csendesülő,
    alacsony fellegek,
    omlik az ártatlan, együgyű hó
    a háztetők felett.
    A füst elkapja derekát,
    együtt forognak,
    úgy imbolyodik a világ,
    ahogy ők imbolyodnak.

    Húzzák már komoly szarvasok
    az ünnepet,
    szájuk körül az esti pára
    s az eltűnt gyermekkor lebeg.
    Omlik a hó, ömlik a hó,
    nem nézi, hova hull,
    csak bámulnak a szarvasok,
    szarvukon gyertya gyúl.

    Ömlik a hó, omlik a hó,
    leng, surrog és kering,
    eltemeti a surranó
    december lépteit,
    meztelen, ezüst lábnyoma
    nem villan már sehol,
    a szarvas békén lépeget,
    bizakodik, dalol.

    „Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
    „Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
    Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
    Mit feleljek neki?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső – Szerenád

    A kormos égből lágy fehérség
    szitálja le ezüst porát.
    Dideregve járok ablakodnál
    a hófehér nagy úton át.

    S amint megyek itt éji órán,
    lépésem mégse hallható,
    mert zsongva, súgva és zenélve
    halkan szitál alá a hó.

    S körülvesz engem zordon árnyat
    egy hófehér szelíd világ:
    angyalpárnáknak tollpihéje,
    zengő, szelíd melódiák,

    habpárna selymén szunnyadó arc,
    mint angyalok fényszárnya ó,
    minek szelíded altatóul
    halkan zenél a tiszta hó.

    Oly mély a csend, a város alszik,
    mind járjatok lábujjhegyen!
    Pihék, zenéljetek ti néki,
    hogy álma rózsásabb legyen.

    Egy hófehér hálószobává
    változz át csöndes utca, ó!
    Fehér rózsákként hullj az éjben
    reá, te szálló, tiszta hó!

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig