Címke: igazság

  • Ady Endre: Csák Máté földjén

    Nyakatokon vad, úri tatárok,
    S mégis büszke a ti fejetek.
    Frissek a vérben, nagyok a hitben;
    Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
    Előre, magyar proletárok.

    Ami csak szépség s ami reménység,
    Mind ti vagytok a Tisza körül.
    Nincs a világon még annyi bánat
    S annyi láncosa nincs még a világnak,
    Mint itt és nincs annyi nagy éhség.

    Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
    Éhe a Szépnek hajt titeket.
    Nagyobb igaza sohse volt népnek,
    Hitványabb Nérók még sehol se éltek.
    Vagytok: a Ma; vagytok: a Holnap.

    Én, beteg ember, csupáncsak várok,
    Vitézlő harcos nem lehetek.
    De szíveteket megérdemeltem,
    Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
    Véreim, magyar proletárok.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Hadak Útja

    Vörös jelek a Hadak Útján:
    Hunniában valami készül,
    Rongyos hadak, roppant hadak
    Seregelnek vígan, vitézül.

    Máma Tűz-ország Magyarország,
    Fagyott testét a láng befutja.
    Csoda esett. Földre esett,
    Benépesült a Hadak Útja.

    Százezernyi parittyás Dávid
    Készül bízón, dalolva rátok:
    Ejh, jó urak, dicső urak,
    Ilyen gyávák a Góliátok?

    E roppant nép nem Csaba népe,
    Melyről legenda szólott nektek.
    Más nép e nép, ez csak: a Nép,
    A fölkelt Nép. S ugye, remegtek?

    Dobban a Föld s piros virágos,
    Nagy kedvvel a Napot köszöntjük.
    És láng-folyó, szent láng-folyó
    Minden utca, ha mi elöntjük.

    Új hadsereg a Hadak Útján,
    Új legenda, új harcos ének:
    Ez a jövő, a kész Jövő
    S pirkadása a magyar Égnek.

    Ez az ezer évig nyomorgók
    Százszor lesújtott, bús csapatja,
    De az erő, a friss Erő
    S vígságát a nagy Élet adja.

    Ágyú, gyilok, úri bitangság
    Nem fog a mi dús ereinken:
    Ha meghalunk, hát meghalunk
    S ha meghalunk, meghalt itt minden.

    Mi vagyunk: Jövő és Igazság,
    Engesztelés és nagy Itélet,
    És mi vagyunk, csak mi vagyunk
    Jó Sors, ha kell s ha nem kell: Végzet.

    Minden mienk, csak a tűrés nem
    S nincs hatalom, amely megingat
    És hangosan, nagy-hangosan
    Idézzük meg hóhérainkat.

    Ez az ország a mi országunk,
    Itt most már a mi kezünk épít.
    Tobzódtatok, tobzódtatok,
    Éppen elég volt ezer évig.

    Hír és dal ma riongva vág szét
    Városfalak közt, falvan, pusztán:
    Itt van a nép, megjött a Nép
    Vihar-irammal, Hadak Útján.

    Itt van a nép, trónt ülni fog most
    Ezer évig férge a rögnek,
    Itél a nép, ítélni fog
    S ezerszer jaj a bűnösöknek.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit: A magyar Gulág

    Nem töri át táltos mese,
    a hétmérföldes csizma se.
    Nem a rácsos tábor-világ –
    ő: a sors, a magyar Gulág.

    Lélek ellen örök blokád,
    ő: a sors, a magyar Gulág.
    Frontális köd, köd-gyülevész,
    megőrül benne a vitéz.

    Szív nem nemes, szabály hamis,
    nyílt sisakod: halálod is.
    Ez az eleven nem-levés,
    az eleve elrendelés.

    A pénzváltók, a praktikák,
    a ríkató vastaktikák –
    hogyha kinek gyarmata vagy:
    kölkeidben is az maradj.

    Belepusztul ősöd, apád,
    ez a sors, a magyar Gulág.

    Jaj, aki tarkódon tapos,
    a nép legyen alázatos!
    Jaj, cinikus zsoldos-golyók…
    Ezer év itt a büntetés.

    Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés –
    megölt múltunk: magyar Gulág.
    S kidobják a dögcédulát.


  • Szécsi Margit: Káin és Ábel

    Rege mondja róluk szent vadregény:
    Káin csupa füst, Ábel csupa fény.
    Régi rege, új is,
    régtől tudott –
    Káin ma is él,
    Ábel halott.

    A szíved üres,
    a szádban halál,
    a kezedben megfullad a madár.
    A füstöd rühes,
    a porban mohog,
    de égre van írva,
    hogy Ábel halott.

    Kontár vagy!
    Így vagy elvetemült –
    de Ábel egy fűszálon is hegedült,
    s a zengésen örökkön rajtaüt a bot.
    Sújtott vala Káin –
    s Ábel halott.

    Tűz fészke a szívünk,
    vesztünk az erőnk,
    mert gyűlöli Káin
    s áhítja e főt.
    Vagyunk áldozók
    s áldozatok,
    s a bárányszín lángban
    Káin vakog.

    Az orcád hazug,
    patyolatod vitás,
    a zsebedben alku
    és brutalitás.
    Egyremegy: gumibot,
    pásztori bot –
    a nép, aki eltűr,
    veszteni fog.

    A borda betört,
    a vér kiomlott,
    fehér álarcban
    a nappali hold.
    Nap süt, sivatag,
    megőszül a zöld –
    Káin ma is él,
    Ábel örök.


  • Szécsi Margit: Ballada

    Tumultus, tömény emberevés!
    Szerencse-lovak barbár ügetése!
    Arany patátok józan kopogása
    csituljon, s ti jól megszerkesztett
    üzletpapírok, repedjetek szét,
    mi közöm hozzátok, bánom is én:
    Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
    csontjaimból is emelek tornyot annak,
    aki a nyomort vette feleségül.

    Csak ez az ember fontos, teste
    piros udvaraiban az éneklő madár,
    a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
    kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
    úgy volt: a Hatszárnyú Relju
    ereje is kevés volt, ó kellett végül
    a rokon tollak sötét fedezéke –
    hát ő a nyomort vette feleségül.

    Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
    kéjlakok köré árván a sódert
    s árvábban az igék nehezékét,
    de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
    a hölgyikék, s fejükön viselték
    tollas kalapnak a költészetet –
    ó, szeresd őket halálra! s azután:
    te irtóztató luxus megteremtője,
    eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
    gyere, fűtsük be a szobát,
    főzzünk három szívre ebédet,
    mi egymásnak maradtunk örökségül,
    évszázadok elmaradt csókja csattant,
    mikor a nyomort vetted feleségül.

    A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
    muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
    mert nem szelídek a mi örömeink,
    késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
    borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
    legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
    mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
    testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
    akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
    nem csinált házat, csak Művet az,
    aki a nyomort vette feleségül.

    Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
    egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
    a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
    eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
    villamoson hozom a karácsonyfát,
    élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
    dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
    úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
    mert a szívem bele nem békül,
    hogy csak magammal fizethetek Neked,
    aki a nyomort vetted feleségül.



  • Baranyi Ferenc: A király meztelen

    Ocsúdjatok: a király meztelen!
    A sárkány hét fejében hét deka agyvelő sincs,
    s a csattogó fogak szuvasak egytől egyig.

    Ocsúdjatok, térjetek magatokhoz!
    Nem bölcsebbek, nem tehetségesebbek,
    és főképpen nem tisztességesebbek
    nálunk a minket halkra szégyenítők,
    kiknek szavától úgy megcsöndesedtünk,
    mint őseink ispánok vesszejétől.

    Ocsúdjatok. E kígyó-bűvöletben
    nagystílű blöffölök sok zagyvaságát
    saját mércénkké kezdtük tenni titkon
    s közepes glosszáit a Főítésznek
    lassan mi is tanulmány-számba vettük …

    Higgyétek el, sosem anakronizmus,
    ha a költő az egyenes kaszák
    igazával suhint: kifent, egy-élű szóval.

    Ocsúdjatok! A király meztelen!
    A sárkány hét fejében hét deka agyvelő sincs,
    s a fogai? Szúvasak egytől egyig!

    Szent György lovagra várnunk fölösleges, hiszen
    mi is elbírunk vele puszta kézzel,
    csupán a ráülepedett ércpor-legendát
    kellene még letüsszenteni róla
    egészséges, már jó paraszttüdővel.

  • Heltai Jenő: Szabadság

    (1945. május 1.)

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    Szó nem butít, fény nem vakít,
    Se rang, se kincs nem veszteget meg,
    Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    A látszatot lenézi, meg nem óvja,
    Nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    Aki üres jelszókat nem visít,
    Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
    S embernek nézi azt is, aki pőre.

    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Ha neve nincs is, mégis valaki,
    Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    Van mindene, ha nincs is semmije,
    Mert nem szorul rá soha senkire.

    Nem áll szemére húzott vaskalappal,
    Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
    Vállalja azt, amit jó társa vállal,
    És győzi szívvel, győzi vállal,
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    Többször cirógat, mint ahányszor üt,
    De megmutatja olykor, hogy van ökle…
    Szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Oly áhítattal mondja ki,
    Mint istenének szent nevét a jó pap.

    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
    Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
    És lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    Az sose rab, ki lélekben szabad.

    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    Meghalni tudnak s élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    Hogy azt csináld, amit akarsz,
    S mindazt, miért más robotolt,
    Magad javára letarold,
    Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    Mint a reménység, napsugár, tavasz,
    Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    Ráönti illatát a szomjazó világra,
    Hogy abból jótestvéri jusson
    Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    Nincs még szabadság, éget még a seb.
    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.

  • Heltai Jenő: Egeres

    Toloncház, 1944. november

    Ez itt a híres Egeres.
    (Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
    És benne ülök én, örök csavargó,
    Edzett, kipróbált alperes.

    Mindég a vesztő oldalon!
    Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
    Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
    Számomra nem volt irgalom.

    Jött négy pribék, négy fegyveres,
    Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
    Esett az eső… ólmos, őszi este…
    Várt már a híres Egeres.

    Itt ülök a fagyos kövön.
    S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
    Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
    De az is ember, nemcsak ön,

    Ön, gyáva gyászvitéz, akit
    Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
    Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
    Nem önnek kéne ülni itt?

    Mikor nagy hangon szónokol,
    Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
    Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
    Labanc… De ördög és pokol,

    Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
    Ez a magyar, kit balsorsában isten
    Megáldjon, védő karral megsegítsen,
    Mert megbűnhödte már e nép?

    Sötét jövendő! Oly sivár,
    Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
    Utódait hol buzgón szaporítja
    Tetű, poloska, svábbogár.

    Én mást tanultam, mást tudok.
    Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
    Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
    Bitang, lepénzelt hazugok.

    Ez a magyar? Szegény magyar.
    Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
    Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
    Sírod miatt, mely eltakar.

    Szegény hazád ma elmerül,
    Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
    Ki hallgatott a költő Szózatára?
    „Légy híve rendületlenül!”

    Itt ülök a fagyos kövön,
    Öreg tolonc a híres Egeresben,
    Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
    Megérdemeltem. Köszönöm.

  • Heltai Jenő: Ars poetica

    Költő, ne légy szemérmes!
    Az első sorba állj.
    Ne várj, míg valaki kérdez.
    Ordítsd ki, hogy mi fáj.

    A szíved tedd tenyeredre
    S akárhogy bánt a fagy,
    Pőrére meztelenedj le,
    Mutasd meg, hogy ki vagy.

    Ne várj, míg valaki kérdez.
    S torkodba fojtja a szót.
    Azért se fogd be a szádat,
    Üvöltsd, mint tíz Behemót.

    Ne törődj a ronda tömeggel,
    Ha mérge szívenharap,
    Éjből fakad a reggel,
    Homályból kel föl a nap.

    Keményen állj, sose dőlj meg,
    S bármily keserű a kehely,
    Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
    De holtig énekelj!

  • Illyés Gyula: Költők egymás közt

    Nem lehet tisztességes ember,
    ki a versírást abbahagyja.
    Az igazmondást hagyja abba.

    A nem-hazúdást, nem-csalást
    hagyja abba az ilyen ember.
    Így állunk, öcsém, bizony evvel.

    A sorssal se mégy semmire
    viták haragos érve nélkül.
    S ha költő hallgat, belekékül,

    mint kinek fogy a levegője
    s vele sápadnak mind, zihálva,
    kiknek ő volna nyíló szája.

    Különös bibliát-idéző
    ragály! – De birodalmak estek,
    nem kapva lélekzetnyi verset.

    Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
    kik nem adják ki igazunkat –
    rászolgálnak, ha belefulnak!