Címke: igazság

  • Idézet

    „Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerűhöz, a zavaroshoz és vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a műveletlenséghez.

    Mert a műveltség annyi, mint az igazságnak – minden dolgok igaz ismeretének – feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez, tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Az ember egész szívével, sorsával, lényével ismeri meg az igazságot. Az ember csak életre-halálra lehet művelt.

    Az emberek mindig készségesebben nyugodnak bele valamilyen kellemetlen igazság elkendőzött magyarázatába, tehát a műveletlenségbe, mint a nyers, egyszerű, tőmondatos igazságba, ami a műveltség.

    Az emberek titokban tudják, hogy minden, ami igaz és emberi, tehát valóságos, vérben, verejtékben és szenvedélyben fogan, de szívesen pusmogják, lesütött szemmel, hogy a gyermekeket a gólya hozza.

    Ez így tetszetősebb és kényelmesebb. De a műveltséget nem a gólya hozza.”

    Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy a műveltséghez sok bátorság kell

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Ki kérdezett?

    – Ki kérdezett?

    Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába… pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene…

    – Ki kérdezett?

    Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába… egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.

    Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

    – Ki kérdezett?

    Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról… ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó…

    De ki kérdezett?

    Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.

    Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

    Ki kérdezett?

    Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

    Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?

    Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

    De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

    Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant… ki kérdezett?

    Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?

    Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?

    Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: [„Mit mondanál – szóltam magamhoz –…]

    „Mit mondanál – szóltam magamhoz –
    mit mondanál, boldogtalan,
    ha jönne Ő s azt mondaná,
    hogy minden épp forditva van:
    hogy amit róla tanitottál,
    hittél s akartál, tévedés,
    s Ő, kit annyiszor vágyva hivtál,
    most ime jön, mert kedvel, és
    legbuzgóbb papjának, neked,
    ez éjen megmutatkozik,
    hogy ezután akarata
    szerint végezd parancsait,
    különben ép ugy vétkezel,
    mint eddig, oltárainál:
    ha Ő maga jelenne meg
    s ezt mondaná, – mit mondanál?”

    – Azt mondanám, hogy ő az ördög
    és imádkoznék ellene;
    azt mondanám, hogy hazudik,
    s tünjék el gonosz szelleme.

    „De ha látnád, hogy mégis: ő az,
    kit kerestél, az Igazi?”

    – Azt hinném, hogy próbára tesz.
    Nem hagylak! mondanám neki.

    „S ha látnád, hogy nem próba ez már,
    s tévelygés voltál, bün s hiba,
    s szavaiban feltündökölne
    ellenfeleid igaza?”

    – Nem igaz! mondanám. Igazság
    nincs, s ha van, bennem több lakik:
    az igazság kétes kisértő,
    törvény s valóság csak a hit!

    „S ha meggyőzne, hogy ő a törvény?”

    – Akkor is birkóznék vele;
    én jobban tudom, mondanám,
    hogy milyen isten kell ide.
    Ugy kellesz ide, mondanám,
    ahogy megfaragott kezem;
    az ideál nem ideál,
    ha nem olyan, mint képzelem.
    Ha valóság vagy: általam
    lettél még tökéletesebb,
    s ezt védem most, ha nem hagyom,
    hogy meghamisitsd lényeged.
    Ha meg lidérc: akkor agyam
    szülötte vagy csak, birtokom;
    rabszolga, menj! ábránd, ne lázadj!
    eszme vagy, s én a hatalom!

    „És ha mindez semmit sem érne
    s Ő, az Igazság, csendesen
    csak mosolyogna s mosolya
    átsütne minden vérteden,
    s végül, kétségbeesve, látnád,
    hogy nincs ellene cáfolat?”

    – Megölném Őt, s ha nem lehetne,
    akkor megölném magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lányi Sarolta: Önvád

    Néha sajnálom magamtól,
    amit adott az élet.
    A sok jót, szépet: családi örökséget,
    gyászból, bánatból
    leszűrt szépséget,
    jóságot, elfeledt veszteséget,
    tüzet, ami már nem éget,
    s ezt a túl sok ajándék-évet.

    Kit loptam én meg?
    Ki szenved énmiattam?
    Helyettem ki halt meg?
    Megillet-e a szeretet,
    amit kapok?
    Mentségem-e a szeretet,
    amit adok?
    És mit hagyok,
    ha meghalok?
    Tudatlanságot?
    Vagy amit mindig kerestem,
    s amire vágyok:
    az igazságot?

  • Goethe: Idézet

    „Három nehéz dolog van a világon:
    Úgy mondani igazat, hogy senkinek ne fájjon…
    Úgy mondani kellemest, hogy hízelgés ne legyen…
    És úgy érvényesülni, hogy senkit se tapossunk el.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Igazság két irányból

    a fal
    kívülről ellenállás
    belülről védelem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Az igaz bíróhoz!

    Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap,
    S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod!
    És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek:
    Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz
    S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé,
    Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz:

    Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő!
    Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor
    Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság
    És okosság: tebenned egyesűlvén vannak!
    S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé,
    De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő:

    Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat!
    Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom
    Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre…
    …Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem…
    De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok,
    Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal
    S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt
    És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben,
    S feljutott végül a napfényre,
    Gyönyörüszép hajnalidőben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Egynémely gyűlölködőkhöz

    Bármily csattogó foggal prédikáljátok is
    a gyűlölet evangéliumát, s bármekkora
    hittel hinnétek igaznak a nem-igazat
    (noha gyanítom, hitetek meg az érdek
    jó házasságot kötött),
    nem győzhettek, mert „jaj annak, ki fegyvert…”!
    Rég kicsorbult kardot, hazug ügyért!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Könyörgés apátiáért

    Add, Uram,
    hogy a szemem pillája se rezdüljön attól,
    hogy kiverik a szemem,
    és ne forduljon fel a gyomrom akkor,
    amikor gyomorszájon vágva földre esem,
    add, Uram,
    hogy a véremtől részegülőknek
    egészségükre kívánjam az italt,
    s ne vegyem a szívemre, ha a szívembe lőnek –
    közönyömet a néphit hőstetté növeli majd.

    De azt sose hagyd, Uram,
    hogy ölbetett kezekkel nézzem bárhol,
    ha mindezt olyanok sérelmére teszik,
    akiknek kínjából és pusztulásából
    erkölcsi erőt senki se merít,
    énnekem már, Uram,
    van elég erőm a beletörődésre, de az ő
    csorbult igazságérzetüket nézni gyenge vagyok,
    legyen hát miattuk mindig kötelező
    visszaütni, amikor én már
    nem is akarok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ember Béla: A látás veszélye

    A legnagyobb átok
    Bárkinek,
    A valóságot
    Látni meg.

    Forrás: Lélektől lélekig