Néha sajnálom magamtól,
amit adott az élet.
A sok jót, szépet: családi örökséget,
gyászból, bánatból
leszűrt szépséget,
jóságot, elfeledt veszteséget,
tüzet, ami már nem éget,
s ezt a túl sok ajándék-évet.
Kit loptam én meg?
Ki szenved énmiattam?
Helyettem ki halt meg?
Megillet-e a szeretet,
amit kapok?
Mentségem-e a szeretet,
amit adok?
És mit hagyok,
ha meghalok?
Tudatlanságot?
Vagy amit mindig kerestem,
s amire vágyok:
az igazságot?
„Három nehéz dolog van a világon:
Úgy mondani igazat, hogy senkinek ne fájjon…
Úgy mondani kellemest, hogy hízelgés ne legyen…
És úgy érvényesülni, hogy senkit se tapossunk el.”
Forrás: Lélektől lélekig
a fal
kívülről ellenállás
belülről védelem
Forrás: Lélektől lélekig
Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap,
S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod!
És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek:
Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz
S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé,
Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz:
Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő!
Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor
Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság
És okosság: tebenned egyesűlvén vannak!
S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé,
De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő:
Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat!
Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom
Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre…
…Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem…
De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok,
Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal
S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt
És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben,
S feljutott végül a napfényre,
Gyönyörüszép hajnalidőben!
Forrás: Lélektől lélekig
Bármily csattogó foggal prédikáljátok is
a gyűlölet evangéliumát, s bármekkora
hittel hinnétek igaznak a nem-igazat
(noha gyanítom, hitetek meg az érdek
jó házasságot kötött),
nem győzhettek, mert „jaj annak, ki fegyvert…”!
Rég kicsorbult kardot, hazug ügyért!
Forrás: Lélektől lélekig
A legnagyobb átok
Bárkinek,
A valóságot
Látni meg.
Forrás: Lélektől lélekig
„Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre…
Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: »Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg.«”
Forrás: Lélektől lélekig
Nem fejtem a csillagok titkait,
De, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
Bár nem tudom, mi sors következik,
Ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;
S percre nem jóslok, kijelölve mindnek
A maga dühét, záporát, szelét,
Vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
Noha gyakran elém tárja az Ég;
Nekem a te két szemed (ez a két
Állócsillag) adja tudásomat:
Együtt pompázik az igaz s a szép,
Mihelyt kész leszel őrizni magad;
Ha meg nem, a jóslatom végzetes:
Véged a szép s igaz múlása lesz.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig – William Shakespeare szonettjei
