Ma még enyém egészen,
mint könny a pilla szélén,
köd és álom takarja,
s a titkokon lakat.
Mint magzatot borítja
az emlék gyönge burka,
beszélni nem tanult még,
gőgös és hallgatag.
Ma még enyém, de holnap
a rímek ráomolnak,
a hangok szertehordják
száz szomjas szájon át,
csengős bokák kerengve
megpörgetik ütemre,
a fátyla földre zizzen,
feltárja homlokát.
Hogy titkolnám, ha hagyna,
takarnám önmagamba,
hogy ne tudjam én se, hogy van,
ne tudja senki se;
szemembe ül, kibámul,
részt kíván a világból,
ott villódzik szavamban
játékos szelleme.
A börtönét kitárja,
megvillan gyenge szárnya,
ma még enyém, de holnap
elnyeli a világ,
és ki magában óvja,
én leszek árulója,
dicsekvő balga szókkal,
remegő rímen át.
