Címke: ihlet

  • Szabó Magda: Ma még enyém egészen

    Ma még enyém egészen,
    mint könny a pilla szélén,
    köd és álom takarja,
    s a titkokon lakat.
    Mint magzatot borítja
    az emlék gyönge burka,
    beszélni nem tanult még,
    gőgös és hallgatag.

    Ma még enyém, de holnap
    a rímek ráomolnak,
    a hangok szertehordják
    száz szomjas szájon át,
    csengős bokák kerengve
    megpörgetik ütemre,
    a fátyla földre zizzen,
    feltárja homlokát.

    Hogy titkolnám, ha hagyna,
    takarnám önmagamba,
    hogy ne tudjam én se, hogy van,
    ne tudja senki se;
    szemembe ül, kibámul,
    részt kíván a világból,
    ott villódzik szavamban
    játékos szelleme.

    A börtönét kitárja,
    megvillan gyenge szárnya,
    ma még enyém, de holnap
    elnyeli a világ,
    és ki magában óvja,
    én leszek árulója,
    dicsekvő balga szókkal,
    remegő rímen át.

  • Reményik Sándor: Irigység?

    Nem, ezt a rút szót ne foghassa rám
    Senki fia, míg lelkemet tudom -…
    A magasságba vezető úton
    Igénytelen őr: Isten jó vitéze:
    Megállottam egy bús sziklafokon.

    Áhítattal tekintek fel, előre,
    Azokra, kik már csillagok talán,
    S ragyogva kiültek a hegytetőre,
    És szeretettel tekintek alá,
    Azokra, akik utánam jőnek,

    Testemet vetem lépcsőül nekik,
    És nem bánom, ha százszor megelőznek.
    Csak arcukon az ihlet tüzét lássam,
    Csak égjenek szent, olthatatlan lázban,
    Csak égbe nézzen a szemük merőn.

    Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
    Kis, könnyű vadra királyi tetőn,
    Azt én letaszítom a meredélyen.

    Nem irigység ez. – Csak kötelességem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A vers

    Nem úgy fakad a vers,
    ahogy Ti gondoljátok,
    nagy véres harcok árán:
    nem úgy fakad a vers.

    A vers csak születik,
    mint ahogyan születik a szél.
    Vagy a virág.
    Vagy a falevél.

    Szellő a vers,
    s én azt hiszem,
    a Végtelen küldi vele nekünk
    Világ-virágok bűvös illatát,
    s amint szívünkön lopva illan át
    lepergeti az érzés-szirmokat.
    (Alkony felé
    egymásnak furcsa kékes titkokat
    hegyek üzennek így.)

    Mikor a vers fakad,
    egy pillanatra minden más megáll.
    Csak alig-alig dobban a szívünk,
    mint patak, akit a tél mederbe zár.
    Egy pillanat …
    s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
    egy messziről jött csöndes idegen.
    Tavaszi szél oson át néha így
    az alvó ligeten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: A versek nem hiszik

    A verseim nem tudnak róla semmit.
    Azok még most se vállalják a vádat.
    Én elhiszem, de nem hiszik a versek
    Csak fájdalom van bennük és imádat.
    Én a szemedbe mondom, de a versek,
    azok nem mondják a hátad mögött se.
    Szájukba adnám, nem mondják utánam,
    némelyik inkább elhallgat örökre.

    Pedig ők tudják jobban. Okosabbak,
    mint én. Te még nem érted ezt a dolgot.
    Tőlük tudtam meg azt is, hogy szeretlek,
    az egyik oly különösen mosolygott.
    A vers… ha tudnád! Azt nem én csinálom.
    Az megvan. A költő, ahogy neveznek,
    a költő senki, semmi. Csak fogadja
    a verseket, akik hozzá eveznek.

    Honnan is jönnek? Örökkévalóság
    hajósai ők! Esti szürkületben
    érkeznek lassan, hallgatag dereglyén.
    Futok elébük, kérdezem ijedten:
    mit tudnak rólam és mit tudnak rólad?
    Ott az igazság, ott az ő szemükben!
    az ő szavukban! Ők nem tudnak róla,
    ők nem hiszik el, hogy rossz vagy és hűtlen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Dionysos borából

    A szőlőhegynek ormát
    Újhold sarlója vágja
    S a fanyarzöld borostyán
    Bús homlokomra kúszik…
    Távol kékes ködéből
    Vonatok integetnek
    Mámorpiros szemekkel,
    Óbor dalol szívemben
    És új igékre várok.
    Nunc est bibendum! Itt van
    Az ihlet drága perce,
    A röppenő, örök perc.
    Napoleont ilyenkor
    Csókolja homlokán a
    Nikészárnyú szerencse,
    Goethét a múzsa és lány,
    Ilyenkor forr a vér és
    Fogan az áldott csíra,
    A jövendő. A kalmár
    Aranya most gurul és
    Én most kezdek dalolni!

    Forrás: www.eternus.hu / Juhász Gyula: Dionysos borából

  • Zelk Zoltán: A költő Arany szavával vigasztalódik

    Ily tudomány elnémított,
    ily tudományra nincs szavam,
    de száz esztendő száz falán
    keresztül is szól még Arany,

    kiről egyszer megmondatott,
    – mivel ő is megméretett –
    akkor jók versei, ha ki-
    várja a végső ihletet…

    S az „ihletváró” drága agg
    akkor neked is felele,
    mert így szólt – ezt tudod talán –
    hogy: Várja? Várja a fene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Babits Mihály: A költő szól

    Ha néha behúnyom a szememet,
    szárnycsattogás üti meg fülemet,
    mire szemem megint kinyitom,
    milyen madár volt, már nem tudom.

    Ha sötét szögletbe nézek én,
    rebbenni valamit érzek én,
    szele, hangja megcsap, hasztalan:
    mire látnám, már csak hűlt helye van.

    Szellemcsapat üldöz engemet,
    titkon megcsípkedi étkemet,
    megrántja kabátom szárnyait:
    mire hátranézek, eltűnik.

    Csak egyet tudnék elfogni már,
    boldogabb lennék, mint a király:
    kalitba zárnám a kicsikét,
    hallgatni örökre énekét.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Rónay György: Talán

    Szerb Antalnak

    Csöndet? Magányt? Már azt se. Mi volna még
    kedvedre? Semmi. Hallgatod úntan a
    vak éjszakát. Dadog s elalszik.
    Egykor erős, doboló dalokkal
    zengett füledbe. Végtelen útjain
    forrás fakadt: a líra zuhogva, bő
    tüzekkel ömlő áradása.

    Hagyd csak! Elúntam a vallomást is.
    Csalódtál volna? Nem. Hanem ismered
    az „életet”. Se titka, se ingere.
    Jelzők, rímek? A nyűtt világ mint
    képlet, üres vonalakkal, egy-két
    számmal megoldott ócska egyenlet ing
    előtted. „Inter arma silent Musae”…
    Hallgass. Ne mentegesd magad. Ürügy kell?
    Gyáva! Kopár vagy, akár az őszi,
    kifosztott fák! Majd egyszer, igen, talán,
    megjönnek eltűnt szárnyasaid, vadul
    dalolva, szétrepedt torokkal,
    tán arámul, csak az isteneknek!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Kis Klára énekel

    Mintha szellemeket akarnál
    idézni, óriásokat,
    kiknek hatalma elragad,
    úgy ülsz néha a zongoránál,

    úgy énekelsz: a túlvilágba
    kapcsol valami titkos és
    ijesztő átlényegülés,
    az isten vagy a semmi vágya.

    A zene érlel. Mint imában
    a bűnös, vagy mint nyers vasak
    a villamos tekercs alatt,

    átváltozol az áramában
    s oly erő száll meg, oly varázslat,
    hogy már te tanítod apádat.

    Forrás: DIA