Címke: ihlet

  • Wass Albert: A vers

    Nem úgy fakad a vers,
    ahogy Ti gondoljátok,
    nagy véres harcok árán:
    nem úgy fakad a vers.

    A vers csak születik,
    mint ahogyan születik a szél.
    Vagy a virág.
    Vagy a falevél.

    Szellő a vers,
    s én azt hiszem,
    a Végtelen küldi vele nekünk
    Világ-virágok bűvös illatát,
    s amint szívünkön lopva illan át
    lepergeti az érzés-szirmokat.
    (Alkony felé
    egymásnak furcsa kékes titkokat
    hegyek üzennek így.)

    Mikor a vers fakad,
    egy pillanatra minden más megáll.
    Csak alig-alig dobban a szívünk,
    mint patak, akit a tél mederbe zár.
    Egy pillanat …
    s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
    egy messziről jött csöndes idegen.
    Tavaszi szél oson át néha így
    az alvó ligeten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: A versek nem hiszik

    A verseim nem tudnak róla semmit.
    Azok még most se vállalják a vádat.
    Én elhiszem, de nem hiszik a versek
    Csak fájdalom van bennük és imádat.
    Én a szemedbe mondom, de a versek,
    azok nem mondják a hátad mögött se.
    Szájukba adnám, nem mondják utánam,
    némelyik inkább elhallgat örökre.

    Pedig ők tudják jobban. Okosabbak,
    mint én. Te még nem érted ezt a dolgot.
    Tőlük tudtam meg azt is, hogy szeretlek,
    az egyik oly különösen mosolygott.
    A vers… ha tudnád! Azt nem én csinálom.
    Az megvan. A költő, ahogy neveznek,
    a költő senki, semmi. Csak fogadja
    a verseket, akik hozzá eveznek.

    Honnan is jönnek? Örökkévalóság
    hajósai ők! Esti szürkületben
    érkeznek lassan, hallgatag dereglyén.
    Futok elébük, kérdezem ijedten:
    mit tudnak rólam és mit tudnak rólad?
    Ott az igazság, ott az ő szemükben!
    az ő szavukban! Ők nem tudnak róla,
    ők nem hiszik el, hogy rossz vagy és hűtlen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Dionysos borából

    A szőlőhegynek ormát
    Újhold sarlója vágja
    S a fanyarzöld borostyán
    Bús homlokomra kúszik…
    Távol kékes ködéből
    Vonatok integetnek
    Mámorpiros szemekkel,
    Óbor dalol szívemben
    És új igékre várok.
    Nunc est bibendum! Itt van
    Az ihlet drága perce,
    A röppenő, örök perc.
    Napoleont ilyenkor
    Csókolja homlokán a
    Nikészárnyú szerencse,
    Goethét a múzsa és lány,
    Ilyenkor forr a vér és
    Fogan az áldott csíra,
    A jövendő. A kalmár
    Aranya most gurul és
    Én most kezdek dalolni!

    Forrás: www.eternus.hu / Juhász Gyula: Dionysos borából

  • Zelk Zoltán: A költő Arany szavával vigasztalódik

    Ily tudomány elnémított,
    ily tudományra nincs szavam,
    de száz esztendő száz falán
    keresztül is szól még Arany,

    kiről egyszer megmondatott,
    – mivel ő is megméretett –
    akkor jók versei, ha ki-
    várja a végső ihletet…

    S az „ihletváró” drága agg
    akkor neked is felele,
    mert így szólt – ezt tudod talán –
    hogy: Várja? Várja a fene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Babits Mihály: A költő szól

    Ha néha behúnyom a szememet,
    szárnycsattogás üti meg fülemet,
    mire szemem megint kinyitom,
    milyen madár volt, már nem tudom.

    Ha sötét szögletbe nézek én,
    rebbenni valamit érzek én,
    szele, hangja megcsap, hasztalan:
    mire látnám, már csak hűlt helye van.

    Szellemcsapat üldöz engemet,
    titkon megcsípkedi étkemet,
    megrántja kabátom szárnyait:
    mire hátranézek, eltűnik.

    Csak egyet tudnék elfogni már,
    boldogabb lennék, mint a király:
    kalitba zárnám a kicsikét,
    hallgatni örökre énekét.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Rónay György: Talán

    Szerb Antalnak

    Csöndet? Magányt? Már azt se. Mi volna még
    kedvedre? Semmi. Hallgatod úntan a
    vak éjszakát. Dadog s elalszik.
    Egykor erős, doboló dalokkal
    zengett füledbe. Végtelen útjain
    forrás fakadt: a líra zuhogva, bő
    tüzekkel ömlő áradása.

    Hagyd csak! Elúntam a vallomást is.
    Csalódtál volna? Nem. Hanem ismered
    az „életet”. Se titka, se ingere.
    Jelzők, rímek? A nyűtt világ mint
    képlet, üres vonalakkal, egy-két
    számmal megoldott ócska egyenlet ing
    előtted. „Inter arma silent Musae”…
    Hallgass. Ne mentegesd magad. Ürügy kell?
    Gyáva! Kopár vagy, akár az őszi,
    kifosztott fák! Majd egyszer, igen, talán,
    megjönnek eltűnt szárnyasaid, vadul
    dalolva, szétrepedt torokkal,
    tán arámul, csak az isteneknek!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Kis Klára énekel

    Mintha szellemeket akarnál
    idézni, óriásokat,
    kiknek hatalma elragad,
    úgy ülsz néha a zongoránál,

    úgy énekelsz: a túlvilágba
    kapcsol valami titkos és
    ijesztő átlényegülés,
    az isten vagy a semmi vágya.

    A zene érlel. Mint imában
    a bűnös, vagy mint nyers vasak
    a villamos tekercs alatt,

    átváltozol az áramában
    s oly erő száll meg, oly varázslat,
    hogy már te tanítod apádat.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: Az ős Kaján

    Bíbor-palásban jött Keletről
    A rímek ősi hajnalán.
    Jött boros kedvvel, paripásan,
    Zeneszerszámmal, dalosan
    És mellém ült le ős Kaján.

    Duhaj legény, fülembe nótáz,
    Iszunk, iszunk s én hallgatom.
    Piros hajnalok hosszú sorban
    Suhannak el és részegen
    Kopognak be az ablakon.

    Szent Kelet vesztett boldogsága,
    Ez a gyalázatos jelen
    És a kicifrált köd-jövendő
    Táncol egy boros asztalon
    S ős Kaján birkózik velem.

    Én rossz zsaketben bóbiskálok,
    Az ős Kaján vállán bíbor.
    Feszület, két gyertya, komorság.
    Nagy torna ez, bús, végtelen
    S az asztalon ömlik a bor.

    Ó-Babylon ideje óta
    Az ős Kaján harcol velem.
    Ott járhatott egy céda ősöm
    S nekem azóta cimborám,
    Apám, császárom, istenem.

    Korhely Apolló, gúnyos arcú,
    Palástja csusszan, lova vár,
    De áll a bál és zúg a torna.
    Bujdosik, egyre bujdosik
    Véres asztalon a pohár.

    »Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
    Bocsáss már, nehéz a fejem.
    Sok volt, sok volt immár a jóból,
    Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
    Apám, sok volt a szerelem.«

    Nyögve kínálom törött lantom,
    Törött szívem, de ő kacag.
    Robogva jár, kel, fut az Élet
    Énekes, véres és boros,
    Szent korcsma-ablakunk alatt.

    »Uram, kelj mással viadalra,
    Nekem az öröm nem öröm.
    Fejfájás a mámor s a hírnév.
    Cudar álmokban elkopott
    A büszke oroszlán-köröm.«

    »Uram, az én rögöm magyar rög,
    Meddő, kisajtolt. Mit akar
    A te nagy mámor-biztatásod?
    Mit ér bor- és vér-áldomás?
    Mit ér az ember, ha magyar?«

    »Uram, én szegény, kósza szolga,
    Elhasznált, nagy bolond vagyok.
    Miért igyak most már rogyásig?
    Pénzem nincs, hitem elinalt,
    Erőm elfogyott, meghalok.«

    »Uram, van egy anyám: szent asszony.
    Van egy Lédám: áldott legyen.
    Van egy pár álom-villanásom,
    Egy-két hívem. S lelkem alatt
    Egy nagy mocsár: a förtelem.«

    »Volna talán egy-két nótám is,
    Egy-két buja, új, nagy dalom,
    De, íme, el akarok esni
    Asztal alatt, mámor alatt
    Ezen az ős viadalon.«

    »Uram, bocsásd el bús szolgádat,
    Nincs semmi már, csak: a Bizony,
    Az ős Bizony, a biztos romlás.
    Ne igézz, ne bánts, ne itass.
    Uram, én többet nem iszom.«

    »Van csömöröm, nagy irtózásom
    S egy beteg, fonnyadt derekam.
    Utolszor meghajlok előtted,
    Földhöz vágom a poharam.
    Uram, én megadom magam.«

    S már látom, mint kap paripára,
    Vállamra üt, nagyot nevet
    S viszik tovább a táltosával
    Pogány dalok, víg hajnalok,
    Boszorkányos, forró szelek.

    Száll Keletről tovább Nyugatra,
    Új, pogány tornákra szalad
    S én feszülettel, tört pohárral,
    Hült testtel, dermedt-vidoran
    Elnyúlok az asztal alatt.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Találkozás Gina költőjével

    Hahó, éjszaka van,
    Zúgó vadonban őrület – éj,
    Hahó, ez itt a vaáli erdő:
    Magyar árvaság,
    Montblank – sivárság,
    Éji csoda és téli veszély.
    Hahó, a lábam félve tapos:
    Amott jön Gina és a költő
    És fölzendül a vad iharos.

    Csont – teste vakít
    A nagyszerü vénnek,
    Ginát vidáman hozza kezén,
    Hahó, Gina él.
    Engedd a kezedről:
    Ez az én asszonyom,
    Az enyém.
    És zúg az erdő, Gina remeg.
    Léda. Kiáltok.
    Léda. És néz reám
    A csontváz – isten, lelkemnek atyja,
    Néz és nevet.
    Fölém mered csont – karja
    A homlokomig, simogatón, felém
    És az erdőn kigyullad a fény.

    Hahó, száll Léda, Gina fut
    S a fák közt az örök egyedülség
    Bús, magyar titka zúg.
    Hahó, őrület – éj.
    Szent csont – lábakhoz
    Vergődve esem
    És zúg az erdő sorsot – hirdetőn,
    Félelmesen.
    S homlokomon simogat kezével
    A Montblank – ember,
    Én szent elődöm, nagy rokonom
    S itt érezek
    Egy szent kezet azóta mindig,
    Egy csont – kezet
    A homlokomon.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Nagy László, Tűz

    Tűz,
    te gyönyörű,
    dobogó, csillag-erejű,
    te fűtsd be a mozdonyt halálra,
    hajszold, hogy fekete magánya
    ne legyen néki teher,

    tűz,
    te gyönyörű,
    ihlet, mindenség-gyökerű,
    virágozz a vérző madárban,
    égesd, hogy a sorsot kimondja,
    nem a hamuvá izzó csontja,
    virrasztó igéje kell,

    tűz,
    te gyönyörű,
    jegeken győztes-örömű,
    ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra,
    lélekben szakállasodva,
    hűlve latoló józanságban,
    ahol áru és árulás van,
    öltöztess tündér-pirosba,
    röptess az örök tilosba,
    jéghegyek fölé piros bálba,
    ifjúság királya,
    tűz!


    ,