https://verskucko.com

Címke: illatok

  • Somlyó Zoltán: Álmomban Afrikában jártam…

    Álmomban Afrikában jártam,
    szikrázó, dús mezőkön…

    A fák törzséből kaucsuk ömlött
    és tej zuhogott, csak szomjas szájra várt…

    És mentem meztelenül… a tikkasztó nap
    ruhát vetett rám sűrű hősugárból…

    És a vadállat szőre közt a villany
    szikrája fénylett álmatag szemembe…

    S itt minden: állat, növény, kő meg én,
    mind tudtuk, hogy mit hol kell megkeresni…

    Ím, itt a víz hűs kortya… itt a banán,
    itt meg a mézga, mindre rátalálhatsz.

    S a forró csendben, a hő némaságban
    mindennek hős, rikoltó szája volt.

    Szívükkel és szagukkal kiabáltak
    a dolgok ott, a mély kék ég alatt…

    Színek s szagok, mint élő transzparensek
    feszültek ott az éternek falán…

    Álmomban Afrikában jártam,
    s még vissza sem jöttem onnan talán…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Esti harmónia

    Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
    ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    járják az est legét a hangok s illatok;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!

    Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

    Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
    gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
    alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…

    Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
    gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
    Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
    Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Magyar Kurír