Zene
Hé! Fényt ide! Vetítő! Odafönt!
A kép beszélni óhajt!
Reflektor kigyullad. Az üres vászon előtt ott áll, elevenen,
a Bohóc, ugyanabban a ruhában, mint a filmen. Kezében ostor,
füttyent, mint a kutyának.
Zene, csönd!
Feküdj!
Zene elhallgat. Az operatőr felé.
Ne forgassa! Elég!
A közönség felé.
Nagyérdemű és tisztelt csőcselék!
Agáta, Böske, Julcsa és Rozi!
Vagyok, mondjuk, a beszélő mozi.
A lepedőről jövök egyenest –
Ott testet ölt a szó – itt szólni kezd a test!
Ott beszédes kép, – itt képes beszéd –
Rémes valóság, rímes szó, be szép!
Vagy élő felirat, mozgó szöveg, ha tetszik,
Szavak, amik a képet félbemetszik,
És elmondják…
No mit is mondanak?
Hogy semmit nem használnak a szavak!
Mert minden, ami itt a képen éled,
Oly változatlan, mint az emberélet!
Oly állva-mozgó, régi és örök –
A nagy masina berreg és zörög,
És amit berreg, csak a régi nóta:
Hogy így megy, krisztusugyse, Krisztus óta!
Mit a költő régen a lanton pengetett,
Mit suttogott a tenger, zúgott a rengeteg,
Később, sátrak elött, a bárdok és a boncok
Gajdoltak éhesen, lesvén az uri koncot,
Most meg, – csak ennyi jelzi időknek változását –
Verklit nyekerget és cirkuszlovak futását
És pergő filmtekercset és zörgő grammofont:
Hogy soha nem az kapja a harsogó pofont.
Aki kibírná szépen, lévén bádog a bőre,
Hanem akinek fáj, mert érzékeny a dőre!
Hogy a pofon mindég odarepül, magátul,
Ahol valamit érez, ott a bordák közt, hátul.
Hogy védtelen a lélek és hetyke úr a test
És vígan mérik a párolgó nyaklevest
Bohócnak, aki bámul, – hogy azt csapod kupán,
Aki az élettől szívet kapott csupán,
Hogy, tisztelt csőcselék, ha jól akarsz nevetni,
Előtted mindig azt fogják pofonveretni
S a legnagyobb gyönyörrel te is csak azt vered,
Ó Julcsa, Marcsa, Böske, ki legjobban szeret.
Azért nem érdemes elszontyolodni, pajtás!
Mihaszna könny, mit ér a feltörő sohajtás?!
Ó szerelem tüze, jobb százszor, ha megéget,
Mint sértetlen maradni s meg nem ismerni téged!
Nem eszik oly forrón, ahogy főzik, a kását:
Így szól a bölcs bohóc, kinek nem látni mását.
Ő tudja csak, habár fejébe kong a kóc,
Hogy itt nem a szinész, a néző a bohóc!
Mert vér kell annak és könny és bús balsors kell annak
És őrjöngő szivek, mik halálba rohannak,
Ő az, ki, hogyha arcod eltorzul szörnyű kintul:
“Bravó!” kiáltja, “Hogy volt!” és boldog és megindult
Szemével vért zabál és hozzá könnyet habzsol
És megtörli szemét és elragadva tapsol!
Ő az, ráismerek, – Te vagy, királyi fönség,
Cézár, ezerfejű, ezerfejű közönség!
Bajazzó szenvedése, az kell neked, tudom –
Hát megkapod, ha kell, a megszokott uton!
De egyet megjegyezz: – a filmbohóc, hiába!
Mégiscsak más, mint társa a fényes Operába’,
Mert filmen ejtett könnytől, mit ejt a megcsalt kedves,
És filmen ejtett vértől vászon még nem lett nedves:
Vásznon imádott asszony, ó tisztelt csőcselék,
Vászonból vétetett, szegény vászoncseléd!
És innen visszamék a lepedőre, máris
És nézi Budapest, Berlin, London és Páris,
Ahogy megtört szívemből fekete vér csorog –
Egy percig élek még, – aztán a gép forog
És halhatatlan lelkem rohan tovább a gépen,
Gépből életbe vissza, életből vissza, képen,
De mert vidám fiúk, akik a pofont kapják:
Itt hagyom a darab leghitványabb darabját!
Vetítő, oltsa el a nagy reflektorívet,
Dobjunk koncot nekik, – frissen kitépett szívet!
Nagy selyem-szívet rángat ki a blúzából.
Az én rongy életem ugyan mit is jelent?
Egy órás mulatságot, vagy tán a Végtelent?
Tán eleven valóság, – tán sok, talán kevés?
Talán csak egy ravasz trükk, – jó reklámhirdetés…?
Szétszórja a nagy szív tartalmát, a papír-szíveket.
Mitől okul közönség s bedőlnek a mozik:
Kapd el, – fogd meg, – gyerünk! Alló! Mehet! Muzik!
Zene eltűnik, a kép peregni kezd.
(1914)
Forrás: Lélektől lélekig
