Fejünk felett mély, bársony kurrogással
hollópár szállt el lompos-feketén;
szerelmes szót váltottak ők egymással –
ugyanazt mondták, amit te meg én.
Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
bokrokba csal a bíbor kábulat.
Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
de soha rejtelmes kurrogásukat!
Forrás: Szívzuhogás
Minden végtagunkkal összefonódva
az ősemberi csont- és izomcsomóba,
vérünk egymás vérébe oltva,
oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna:
nő-férfi, egy-test, együtemű két szív,
iker-lelkek reflexei,
közelből összevillanó szemek
lidérc-lángokkal egymásba cikázók –
Mi tépte ketté ezt az egy-világot?
Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
bénultan és kihűlve,
dermedten elterülve,
jégszárnyasan, távolodón repülve
egy fekhelyünkről már kétféle űrbe:
étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
mint a nemtelen, meddő angyalok.
Külön-külön összekulcsolt kezünk
bocsánatért eseng: amiért nem vétkezünk,
s mert testünk gyatra újra fölidézni
az Éden valóraváltott
igéretét, s egymásnak újra megadni
a tegnap ízlelt pillanatnyi
örökkévalóságot.
Forrás: Szívzuhogás
Bizony, fiam, emlékszem még a korra,
Így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
S éreztem ezt a furcsa illatot.
Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak –
Talán mikor lelkednek adtam át.
Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!
Forrás: Facebook
🌌
Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.
Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.
Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
ringassa rajta az esteli szél.
Forrás: –
