https://verskucko.com

Címke: Kaffka Margit

  • Puskin

    ELŐÉRZET

    Villám gyúl megint, az égre
    barna fellegraj kúszik;
    végzetem vak rendelése
    régi bánattal búsit.
    Lesz-e bennem dac, keményen,
    sorsom, véled víni még?
    most, hogy meglassul a vérem,
    s szenvedélyem is kiég.

    Hány vihart megvívtam én már!
    Orkántól sem rettegek.
    Bárkám biztos part felé száll,
    futnak szét a fellegek.
    Ám szivembe nemsoká új,
    éles fájdalom hasít:
    lám, a lágy öböl kitárul,
    s ott utunk szétágazik.

    Add kezed, súgd: “Isten áldjon!”
    Gyönge tested mint remeg!
    Rebbentsd rám mégegyszer áldón
    tündöklő tekinteted!
    Bár erőm megtörve régen,
    hogyha csak rád gondolok:
    vérem felgyúl, s szenvedélyem
    ifjan, újra fellobog.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Erdőn

    Nincs messze még! – Tán egy szavamra vár! –
    Smaragdlevelek rezgő mélyiben
    Halk fényeső. – Ejh, áruló köpeny!
    Mért lesked ott? El van végezve már!

    Szél zörren át. Futkos tétova nesz. – –
    – Most mozdul!… Oh, korhadt fatörzs az ott!
    Hát el bírt menni mégis, – itthagyott!
    Fülembe cseng: „Utolsó szavad ez?” –

    Szörnyű, – e sok fa hogy útamba áll!
    Szeret, – szeret! Tudom, megbánta már,
    Szeszélyem űzte el, s most nem talál.
    Nem válhatunk mi így el! Oh – megyek!

    – Már szétsimúlnak mind a levelek,
    Az ösvény. – Csitt, ő az! Hunyt szemmel áll,
    Az arca ónszínű, mint a halál…
    – Most várok még! – néznem kell; hogy remeg!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Nem hiszek

    Egy fáradt pille ringott haldokolva
    Tar lott gallyon, barnás levél alatt.
    Sápadt falombok halovány árnyéka
    Remegve űzött őszi sugarat.

    Nagyon szomorú mese volt az élet.
    A fán már útrakészült száz madár.
    És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
    Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

    Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
    És csillagkönnyel lett tele az ég.
    Azon az éjen álmok látogattak,
    Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

    Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
    Mégis egész tündérország befért.
    – És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
    Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

    Álmodtam én már sokszor égiszépet
    És mindig fájó szívvel ébredék.
    Elég! Álmodni nem akarok többet,
    Se húnyt reményeket siratni még.

    Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
    És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
    Jöhetne már maga a boldogság is,
    Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Csend

    Én nem tudok
    A csendről, melybe száz forró titok
    És jövendő viharok lelke ébred;
    Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
    A csendről, melyre mennydörgés felel,
    Idegzett húr most, oh most pattan el,
    Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
    Az életet, az üdvöt, a halált,
    Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
    – – Ily csendről nem tudok.

    De ismerem
    Hol bús töprengés ág-boga terem,
    A csonka múlt idétlen hordozóját,
    Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
    Melyből a szótalan, közömbös árnyak
    Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
    S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
    Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
    Míg percre perc születni kénytelen,
    – – – E csöndet ismerem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: A játékszer

    Valahol egy szomorú asszonyt
    Látott meg Don Juan,
    Ki mint a porcellán, fehér volt
    És csendes, szótalan.
    Gondolta: Jó voln összetörni!
    Megtudni, benn mi van?
    A szívében mi van?

    Közelbe ment, elnézte-nézte
    S a szíve elszorult.
    Ráismert! Egyszer ez a bálvány
    Már a kezébe volt.
    „Egy érintésre vége volna,
    Kegyelem néki!” szólt.
    – Törött szobrocska volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Felelet

    Szekeres Katóka kedden, éjféltájban
    sír, zokog magában, magányos szobában.
    Maroshegyi posta hozta a levelet:
    „Szombat este óta nem törődöm veled!”

    Feltükrözi a nap a maroshegyi tóba,
    töröli a szemét Szekeres Katóka.
    Könnyű, sebes szóval írja a levélbe:
    „Megcsaltalak, rózsám, még csütörtök délben.”

    190?

    Forrás: www.eternus.hu – Kaffka Margit versei

  • Kaffka Margit – Fényben

    Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
    Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
    Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
    És ősz fejemmel magam maradok.

    Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
    A darvak búcsúzása idején
    Ráérek majd jövők titkát keresni,
    S borongva sírni emlékek ködén.

    De ki töpreng édes tavaszi reggel
    Fagyos pusztákon, hulló levelen, –
    Mikor csillámos, szőke napsugárral
    Végigragyogja útját a jelen…

    Forrás: Kedvesch versek

  • Kaffka Margit: Társaságban

    – “Jó estét asszonyom! A bálon
    Hiányzott, mondhatom!”
    – “Nem gondoltam, hogy itt találom,
    De – örülök nagyon!”
    – “Egy zugból oly régóta nézem.
    A férje nincsen itt?”
    – “Az uram? Igen – a vidéken
    Valahol utazik!
    De… holnap délre visszavárom!”
    – “Ki hitte valaha…
    Hogy megszépült a lagunákon!”
    – “Milyen gyerek maga!”
    – “Az öreg urat láttam tegnap,
    Haragszik még reám?”
    – “Dehogy! Mióta férjhez adtak,
    Jobbkedvű az apám!”
    – “És mióta nem jártam arra
    Mi újság a tanyán?”
    – “Ottkinn? Csak a lugastól balra
    Kidőlt a körtefám.”
    – “A virágos? hisz nincs egy éve,
    Hogy ott ültem veled!”
    – “Valami titkos betegsége
    Már akkor lehetett.”
    1902.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Kaffka Margit: Köszöntés

    Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…
    Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
    Foszlányai a sugárteli délnek, –
    Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
    Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
    Némán dobáltam a kályha tüzébe
    – Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
    Régi levelet, elszáradt virágot.
    S ma – ócska holmi közt, – adj Isten álmok!
    Egy ittfeledt írásra rátalálok…
    Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
    Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
    1903.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Kaffka Margit: Leánykérés

    Fehérzimankós téli éjszaka
    Éjféli miséről mentünk haza,
    S járt legelül, csuda hallgatagon,
    A jegyző úrral Mária hugom.

    A férfi szólt az erdő szélinél:
    – Hallotta-é, kisasszony, mit beszél
    Kettőnkről együtt a falu? – Tudom!
    Sietve mondta Mária hugom.

    A rozsvetés dűlőjin szólt megint:
    – A szóbeszéd igaz lehetne mind,
    Ha jönne vélem, – mindig egy úton…
    – Igen! – felelte Mária hugom.

    Mégegyszer szólt a szérüskert megett:
    – Édes kis madaram! Fáradt lehet!
    Adja a karját! – S ment hallgatagon,
    Hozzásimulva Mária hugom.

    Forrás: Versek mindenkinek