https://verskucko.com

Címke: képzelet

  • Suckling: Szerelemben a szerelem

    Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
    a gyönyöreimet,
    és hölgyemnek ne adj
    fekete szemet, ritka bájakat.
    Csak őrültséget adj, mely összehord
    sok szerelmet nekem.
    Igazi sport
    szerelemben a szerelem.

    Amit szépségnek érzünk, semmi más,
    csak puszta ámítás.
    És ha most szeretek
    ilyen fürtöket, olyan szemeket,
    holnapra jöhet újabb keverék.
    A szerelmem lehet
    fekete, kék,
    mi adja szépségét? a képzelet.

    Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
    a kéjes ízt nekünk.
    Bármely fogás lehet
    olykor a fácánnál is ízesebb.
    Magunkban minden a mi fonalunk,
    egekig, poklokig
    azon jutunk,
    mindegy, milyen kéz gombolyít.

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – A legjobb barátom

    Élek én, mint oly sok éve
    magányom csendes, lágy ölén,
    legjobb barátaim lettek a könyvek,
    mikben nem csalódtam én.

    Ha felcsapom a könyv fedelét,
    és utazok a betűk tengerén,
    messze-messze röpít képzeletem
    s élem a mások életét.

    Feltárul előttem sok, színes világ
    s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
    megnyitom lelkem zárt kapuját,
    az érzéseket áradni hagyom.

    Sokszor csillog könny szememben,
    máskor hangosan kacagok,
    feledni tudom gondom, bajom,
    mert kiről olvasok, nem én vagyok.

    Kirekesztem a zajos világ,
    a csend és nyugalom szigete vár,
    itt feledem sok kudarcom,
    háborgó szívem is megnyugvást talál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kis mécs

    A kis mécs.
    Az este bús cselédje.
    Álmosan virraszt az asztalon.
    S az olajfoltos tálcára nézve
    sercegését némán hallgatom.

    A szobánk csöpp napja. Álom.
    Az arany olaj az árnyon,
    és a fény folyó arany,
    szerteömlő, szótalan.

    És a fülke csodapalota.
    Éji rémek lengenek tova.
    Csöndesen vetik az ágyat,
    és a párna
    barna árnya
    a fehér ajtóra bágyad.

    Félszeg árnyék-figurák,
    mind kevélyek és furák.
    Egyik a felhőkbe nyargal,
    másik hadonáz a karddal
    és a párnát egyre rakjuk,
    ferdül-fordul az alakjuk,
    melyet szorgos fény kimintáz.
    Panoráma, esti színház.

    Hordjuk a fehér petrencét,
    s nő a vánkos furcsa tornya,
    a kis ajtón – messze emlék
    hullámozva, ringatózva.

    Égig ér már
    a kevély vár:
    száz alak omol le s újra felkel.
    És mi szívdobogva nézzük,
    félve sandítunk feléjük,
    az éjben rubinpiros fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kölcsey Ferenc: A képzelethez

    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém!
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet.
    Kedvtelve ringatódzom abban
    Én, más partok felé,
    Hol a világi bánatok nem
    Vérzik bús szívemet;
    Hol még egyszer víg napjaimnak
    Képét szemlélhetem,
    Még egyszer eltűnt örömeimnek
    Tépem virágait.

    Mint rémlik előttem Biharnak
    Képe homályoson,
    Hol hívs szüléknek karja közt a
    Gondot nem esmerém!
    Mint rémlenek Erdély szerencsés,
    Szerencsés halmai,
    Hol szép Lottimnak karja közt a
    Búkat nem kóstolám!
    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém,
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet!

    A felhők közül nyájasan süt
    A hold fejem felett,
    Ott a sírhalmokon nyugtatja
    Szelíd tekintetét.
    Sírhalmok! ah, keserves érzés
    Vérzi bús szívemet,
    Ti fedtétek mély boltotokba
    Szüléim testeket!
    Sírhalmok! a ti kebletekbe
    Sorvad szép Lottim is,
    Mint a virág, amely felette
    Sírjának hervadoz.

    Testvére a bús bánatoknak,
    Ne jőj, ne jőj felém,
    S zajos tengerén álmaidnak
    Ne hányjad lelkemet!
    Irtózva, csaknem elmerülve
    Hánykódom abban én,
    Kopár szirtokra vet ki a hab,
    Hol bú vérzi szívem;
    Hol még egyszer bús napjaimnak
    Képét szemlélem én,
    Még egyszer elmúlt bánatimnak
    Sírom vérkönnyeit.

    Forrás: Arcanum

  • Zelk Zoltán: Kis mese a nincs erdőről

    Nincsen fája, nincsen bokra,
    mégis erdő és susog,
    puha lombokban alusznak
    mogyorószín mókusok.

    A nincs-fákon száz nincs-mókus,
    nincsen-fűben fekszem én,
    szerelemre, boldogságra
    nincs-erdőben leltem én.

    Be boldog lehetnék itten,
    de hajnalban négy madár
    csőrébe fogja az erdő
    négy sarkát és tovaszáll…

    Hull a könnyem, de szívemben
    rezeg, búg még a derű,
    s olyan édes gyerekhangon,
    mint a nádihegedű.

    Forrás: DIA – PIM