A fantáziám madaraira
Lappangva les egy láthatlan íjász,
Hervadó lelkem ős-bozótja közt
Áll, térdel, fekszik, de alig hibáz:
A sápadt égből kék vér harmatoz.
És hullanak az ős-bozótba vissza
Átszegzett szívvel a gyors madarak,
Csak a nyílvessző még sebesebb szárnya
Mutatja fölmeredve hallgatag,
Megtört pályán az induló irányt.
Kolozsvár, 1928. május 16.
Forrás: Vers mindenkinek
A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót-nagyot mulattassanak.
A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.
A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson az álmodott kilincs.
A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj.
Forrás: Lélektől lélekig
A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).
A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen.
Forrás: Lélektől lélekig
Domb tövén, hol nyúl szalad,
s lyukat ás a róka:
nyári fényben, napsütésben
felhőt les Katóka.
Zöld fűszál az ajka közt,
tenyerén az álla…
A vándorló felhő-népet
álmosan csodálja.
Elől úszik Mog király,
kétágú az orra,
feje fölött koronája,
mint a habos torta.
Fut mögötte a bolond
szélesen nevetve –
nagy púpjából szürke kígyó
nyúlik az egekbe.
Törött kordén utazik
egy kopasztott kánya,
s haját tépve Bogyóvére,
a király leánya.
És utánuk cifra ház
gördül sok keréken,
benn a cirkusz hercegnője
öltözködik éppen.
Száz ruháját, ékszerét
odaadná szépen,
csak egy hétig futkoshatna
lenn a nyári réten.
Forrás: Lélektől lélekig
Julian Tuwim után, szabadon
Egyszer júliusban
kéken havazott,
ebcsivitelésre
madár ugatott.
Füvek kék tavára
tehéncsorda szállt,
sárga égen zöld nap
kék dalt kóricált.
Virágok torkába
lepke fészkezett,
s mindez még egy percig
se történhetett.
Félig leeresztett
szempillámon át
néztem, ámuldoztam:
De csuda világ.
De hogy kinyitottam
szemem, a csoda
eltűnt, s minden szürke
lett és mostoha.
Minden fény s varázslat
köd lett, s jeltelen…
De azóta gyakran
behunyom szemem.
Forrás: Bella István összegyűjtött versei (a vers Julian Tuwim nyomán, szabad átköltésként született).
Hunyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Forrás: verpeletamk.lapunk.hu
Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.
Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,
hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.
De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.
Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,
Forrás: Lélektől lélekig
esernyők nyílnak
fölénk borul zordan a szürkület
szemünk lehunyva
felhők fölé repül a képzelet
elemelkedünk
testünk könnyű, akár a kósza szél
hajunk csupa víz
kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér
táncol az ernyő
alattunk összemennek a házak
aprócska folyók
mint kék erek a bőr alatt futnak
ázik a világ
míg nekünk felhőbe lóg a lábunk
észre se vesszük
s már a világ tetején állunk
ránk néz a Nap
arcunk meleg mosolyában fürdik
alig hisszük el
hogy odalent órák óta esik
maradni kéne
gyöngéden átkarol az örök-kék
könnyű elhinni
hogy idefent lehet az öröklét
Forrás: Lélektől lélekig
Végigkoldultam a madarakat,
mindegyiktől kaptam
egy tollat.
Egy hosszút a sastól,
egy pirosat a paradicsommadártól,
egy zöldet a kolibritől,
egy rikácsolót a papagájtól,
egy ijedtet a strucctól.
Hej, micsoda szárnyakat csináltam magamnak!
A lelkemre csatoltam,
és felszálltam.
Magasat röpültem, mint a sas,
pirosat röpültem, mint a paradicsommadár,
zöldet röpültem, mint a kolibri,
rikácsolót röpültem, mint a papagáj,
ijedtet röpültem, mint a strucc.
Hej, micsoda istenit röpültem!
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Balogh József)
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap – óriás aranypénz –
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
