Címke: képzelet

  • Kosztolányi Dezső: A játék

    Az különös.
    Gömbölyű és gyönyörű,
    csodaszép és csodajó,
    nyitható és csukható,
    gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
    Bűvös kulcs és gyertya lángja,
    színes árnyék, ördöglámpa.

    Játszom ennen-életemmel,
    búvócskázom minden árnnyal,
    a padlással, a szobákkal,
    a fénnyel, mely tovaszárnyal,
    a tükörrel fényt hajítok,
    a homoknak, a bokornak,
    s a nap – óriás aranypénz –
    hirtelen ölembe roskad.

    Játszom két színes szememmel,
    a két kedves, pici kézzel,
    játszom játszó önmagammal,
    a kisgyermek is játékszer.

    Játszom én és táncolok,
    látszom én, mint sok dolog.
    Látszom fénybe és tükörbe,
    játszom egyre, körbe-körbe.

    Játszom én és néha este
    fölkelek
    s játszom, hogy akik alusznak,
    gyerekek.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Kis mese a nincs erdőről

    Nincsen fája, nincsen bokra,
    mégis erdő és susog,
    puha lombokban alusznak
    mogyorószín mókusok.

    A nincs-fákon száz nincs-mókus,
    nincsen-fűben fekszem én,
    szerelemre-boldogságra
    nincs-erdőben leltem én.

    Be boldog lehetnék itten,
    de hajnalban négy madár
    csőrébe fogja az erdő
    négy sarkát és tovaszáll…

    Hull a könnyem, de szívemben
    rezeg, búg még a derű
    s olyan édes gyerekhangon,
    mint a nádihegedű.

    Forrás: Zelk Zoltán: Sirály (kötet)

  • Ana Blandiana: Meztelen virágok

    Milyenek vajon a virágok,
    amikor senki sem néz rájuk,
    s titokban levethetik bátran
    minden ruhájuk?

    Mint mutat vajon a kamilla,
    aranyos övét ha megoldja,
    s mit sem törődve azzal, hogy látják,
    lerúgja fehér szoknya-virágát?

    Hát a nőszirom milyen látvány,
    mikor harisnya sincs a lábán,
    s amiben éjjel-nappal tanyázik,
    kék ingétől is megválik?

    A bársonyvirág milyen lehet,
    ha ruha nélkül didereg,
    s csipkés szoknyája sincsen rajta,
    pedig ugyancsak fázós fajta?

    No és milyen a cinnia
    karcsú derekát látni, ha
    vörös katrincáját ledobja
    egyenesen a porba?

    Milyen a rózsa mindenek fölött,
    ki a bál után levetkőzött,
    s szirmokból varrt ünneplő ruháját
    a virág-hercegek is megcsodálták?

    De jó lenne, ha csak egy percre,
    amit még senki se látott,
    titokban meglesni, milyenek
    a meztelen virágok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szép Ernő: Könyv

    Nincs könyv olyan drága,
    Hogy olcsó ne lenne,
    Annyi, annyi kincs van benne.

    Annyi gyönyörű vers,
    Annyi szép történet,
    Annyi mese, annyi élet.

    Hipp-hopp Londonban jársz,
    Meg az Indiákon,
    Mindenütt jársz e világon.

    Élsz a messzi múltban,
    Az örök jövőben,
    Jut így néked élet bőven.

    Könyv vigasztal bajban,
    Ha beteg vagy, gyógyít,
    Jót tesz azzal, ki kínlódik.

    Megnevettet a könyv
    s néha könnyre indít,
    Ez is gyönyörűség mindig.

    Olyan jó pajtásunk,
    Hogy ott lakik nálunk,
    Tőle soha el nem válunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A gondolat szabad

    Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
    De felhők felett, de vizek alatt
    Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

    Legyen tanyám kietlen szirtorom
    Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
    Én amit akarok, azt gondolom!

    Ó, mi gyönyör, ó mily isteni kép:
    Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
    Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

    Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
    Az Isteneknek lángitalt kínálj!
    Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

    Repülj, semmi se szegje kedvedet,
    Repülj, szakítsd magadra az eget,
    Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

    Repülj, oltsd ki a földi lángokat
    És népesíts be új világokat,
    Nincs porkoláb, aki meglátogat!

    Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
    Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
    Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

    Te tövistelen téped a virágot
    S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
    Műhelyedben, Mester – téged ki látott?

    Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
    Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
    S nincs, aki Téged bekerít, határol.

    Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
    Szabad, mint a morajló tengerár,
    S csak öntörvényed s korlát, határ.

    Élet, Halál: minden beléd merül,
    És bíróul fölötted ki sem ül,
    Csak aki lát – az Isten egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Reményik Sándor, szabadság, gondolat, képzelet, lélek, hit, líra

  • Szabó Lőrinc – Képzelt képzeleteddel


    Képzelt képzeleteddel képzelem,
    hogy idegondolsz, kedves, mialatt
    gyors kerék visz: sóvár magányomat
    hívja magányod, együtt vagy velem,
    ahogy veled én, és ahogy nekem
    vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
    fájdalmad fájdalmamban érzi csak
    enyhülni szorítását szíveden.
    Képzelt képzeleteddel képzelem,
    hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
    volna, magába, míg így, szüntelen
    kettőződve, mint tündér repesés
    hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
    egymásba zárva tart a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Suckling: Szerelemben a szerelem

    Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
    a gyönyöreimet,
    és hölgyemnek ne adj
    fekete szemet, ritka bájakat.
    Csak őrültséget adj, mely összehord
    sok szerelmet nekem.
    Igazi sport
    szerelemben a szerelem.

    Amit szépségnek érzünk, semmi más,
    csak puszta ámítás.
    És ha most szeretek
    ilyen fürtöket, olyan szemeket,
    holnapra jöhet újabb keverék.
    A szerelmem lehet
    fekete, kék,
    mi adja szépségét? a képzelet.

    Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
    a kéjes ízt nekünk.
    Bármely fogás lehet
    olykor a fácánnál is ízesebb.
    Magunkban minden a mi fonalunk,
    egekig, poklokig
    azon jutunk,
    mindegy, milyen kéz gombolyít.

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – A legjobb barátom

    Élek én, mint oly sok éve
    magányom csendes, lágy ölén,
    legjobb barátaim lettek a könyvek,
    mikben nem csalódtam én.

    Ha felcsapom a könyv fedelét,
    és utazok a betűk tengerén,
    messze-messze röpít képzeletem
    s élem a mások életét.

    Feltárul előttem sok, színes világ
    s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
    megnyitom lelkem zárt kapuját,
    az érzéseket áradni hagyom.

    Sokszor csillog könny szememben,
    máskor hangosan kacagok,
    feledni tudom gondom, bajom,
    mert kiről olvasok, nem én vagyok.

    Kirekesztem a zajos világ,
    a csend és nyugalom szigete vár,
    itt feledem sok kudarcom,
    háborgó szívem is megnyugvást talál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kis mécs

    A kis mécs.
    Az este bús cselédje.
    Álmosan virraszt az asztalon.
    S az olajfoltos tálcára nézve
    sercegését némán hallgatom.

    A szobánk csöpp napja. Álom.
    Az arany olaj az árnyon,
    és a fény folyó arany,
    szerteömlő, szótalan.

    És a fülke csodapalota.
    Éji rémek lengenek tova.
    Csöndesen vetik az ágyat,
    és a párna
    barna árnya
    a fehér ajtóra bágyad.

    Félszeg árnyék-figurák,
    mind kevélyek és furák.
    Egyik a felhőkbe nyargal,
    másik hadonáz a karddal
    és a párnát egyre rakjuk,
    ferdül-fordul az alakjuk,
    melyet szorgos fény kimintáz.
    Panoráma, esti színház.

    Hordjuk a fehér petrencét,
    s nő a vánkos furcsa tornya,
    a kis ajtón – messze emlék
    hullámozva, ringatózva.

    Égig ér már
    a kevély vár:
    száz alak omol le s újra felkel.
    És mi szívdobogva nézzük,
    félve sandítunk feléjük,
    az éjben rubinpiros fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig