https://verskucko.com

Címke: kiábrándulás

  • Kosztolányi Dezső: Hetedhétország

    Megettem a világot, s kiokádtam.
    Az élet meglehetősen egyforma.
    Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre,
    oly szemtelen gyorsasággal,
    hogy magam is megijedtem.

    Guten Morgen! mondták, de másnap már: Bon jour!
    s egy furcsa délután
    dalolva köszöntek: Good afternoon!

    Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon,
    meglestem, mit csinálnak egészen magukban.
    Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőjét.

    Tornyokra is másztam, múzeum és képtár anyagát
    habzsoltam, áruházak őrült
    mozgólépcsőin zakatoltam.

    Fönn az irodában négyszáz gépírólány
    kopogott halványan.
    Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok
    négermuzsikáját,
    vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát,
    csőpostán fizettem a fényes alagsor
    száznyolcvanhetedik pénztáránál,
    s utána a tetőn ananászt ebédeltem.

    Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában,
    néhol éjfélkor is lehet borotválkozni,
    könyvet vásárolni. Telefonhívásra
    nyomban házhoz mennek.

    Ámde, bevallhatom,
    végső benyomásom fölöttébb leverő.
    Mert mikor vonatom száztíz kilométer
    sebességgel lihegett e dicső városok
    felé a füstben, a vékonyan csorgó
    holdfényben, mindenütt láttam riadozva,
    igen jelentősen
    az ébren-alvó, népes temetőket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Véresre zúzott homlokkal

    A Mában élni a Jövőért,
    Az Újnak tenni hitet:
    Valamikor csináltam én ezt?
    Mintha valami baj ért volna,
    Dobása valakinek,
    Homlokomon éles, nagy kő ért.

    Harcos valómból kiszakadtam?
    Véres-e a homlokom?
    Igaz-e csúf menekülésem,
    Vagy csak véres ésszel, homlokkal
    Álmodom és gondolom?
    Jaj, be szörnyűen megriadtam.

    S mégis most már váltott a kedvem:
    Régieket keresek.
    Pedig, ugy-e, nem történt nagy baj?
    Tán egy kicsit megzavarodtam
    És a szavam kevesebb
    S csak még hitből van kevesebbem.

    Ugye, azért tartnak a harcok
    S nem változott a világ?
    Csak az én vén homlokom vérzik?
    A Jövőt is el csak én dobtam
    S tagadom a mai Mát?
    Én, jaj, a régiekkel tartok.

    Drága Tegnap, sebetlen homlok,
    Hajh, nagyon szeressetek,
    Nagyon szeress, éltem leéltje,
    Hátha mégis baj van a Földön
    És igazak a sebek
    S minden Leendő összeomlott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Vallomás

    Gyermekként álmodtam felnőttkoromról,
    felnőttként álmodtam gyermekkorom.
    “Majd cigarettázni fogok!”
    “Hogyan is volt a kanyaróval?”
    A háború is játék volt, amíg
    ki nem nézte számból a falatot.
    Csak akkor riadtam, kis állat –
    beteggé tett a beteg világ.
    Bartók halálos ágyán
    kottafejekkel írt receptet
    minden leendő nyavalyánkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Sárhelyi Erika: Októberi délibáb

    Mint nyáron, hogyha zord fellegek jönnek,
    és bánatba vonják arcát a földnek,
    úgy tűnik az őszből a varázs, a szín,
    már nem köszönnek rám kedvenc bokraim.

    A világra hunyva ónszürke szemét,
    jéghideg esőket önt szerte az ég,
    csöndesen fuldoklik az utca, a tér,
    október karja a csatornákba ér.

    Ázik a zászló, a rendőr, az ünnep,
    ázik, ki sírja, és ázik, ki tüntet,
    a forrongó múlt s a szánalmas jelen,
    kanálisba fúl a bomlott értelem.

    Lám, tűnik az őszből a varázs, a szín,
    elcsúszik a ma a régvolt álmain,
    fakult falevelek közt tapod a láb,
    és földre hullik az összes délibáb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fa Ede – Haiku

    kiábrándulni
    ki tudna nálunk jobban. –
    s mindig van miből…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rácz Sándor – Beteg bohócok

    Az éjmadár halott.
    Teteme rázuhant a világra.
    Hát hiába daloltak annyit,
    hiába?

    Nincsenek többé
    őszinte csókok.
    Egy szakadék szélén állnak
    a beteg bohócok.

    „A szerelem egy időben halt meg
    a mesével, én csak annyit mondok” –
    szólt az egyik, és még egyet léptek,
    és aláhullottak a bölcs bolondok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Kár volna érted

    Futó sorból rontva kidőlten,
    nem is vagyok talán már,
    nem is lehetek az Időben.

    Jóság rohamaim is fogytán
    s úgy nézek messzeségbe,
    mint vén juhász hajolva botján.

    Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
    hideg és fáradt nézés
    s otthagyott, szegény ősi jussok.

    Ki társam lenne, nekem nem kell
    s vágyottam nem vágy társul
    s aggulok éhes szerelemmel.

    Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
    becsületes válasz megy:
    kár volna érted, hogyha bíznál.

    Engem kinullázott az Élet,
    én már dacból se adnék
    bárkinek is meleg hűséget.

    Csoda-percnek kellene jönni
    s mert nem bízok csodákban:
    csókollak, de el kell köszönni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Nem hiszek

    Egy fáradt pille ringott haldokolva
    Tar lott gallyon, barnás levél alatt.
    Sápadt falombok halovány árnyéka
    Remegve űzött őszi sugarat.

    Nagyon szomorú mese volt az élet.
    A fán már útrakészült száz madár.
    És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
    Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

    Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
    És csillagkönnyel lett tele az ég.
    Azon az éjen álmok látogattak,
    Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

    Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
    Mégis egész tündérország befért.
    – És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
    Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

    Álmodtam én már sokszor égiszépet
    És mindig fájó szívvel ébredék.
    Elég! Álmodni nem akarok többet,
    Se húnyt reményeket siratni még.

    Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
    És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
    Jöhetne már maga a boldogság is,
    Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lili – Kit érdekel, ugyan kit érdekel…

    – hacsak nem a férget a föld alatt,
    mely széjjelmarja majd az ajkadat –
    hogy ember akartál lenni, hű, derék,
    s asszony lehettél csak, semmi egyéb.

    Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
    lázadásod s bús éjszakáid száma?
    Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
    a lelked senkit sem érdekel tovább!

    Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
    mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
    Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
    Asszony lettél: véged, ha megöregszel!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Gyulai Pál: Silvester éjtszakáján

    Az idő fut, tűnnek évek,
    Érzem immár súlyokat,
    Rég elhagytak a remények,
    Lángból hamv, mi megmaradt;
    S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
    Visszanéz és meg-megáll:
    Visszanézek rád, oh élet,
    S nyugton várlak, oh halál!

    Mennyit hittem és reméltem
    Ifjúságom kezdetén,
    S most romok közt rom, azt kérdem:
    Vajjon miért éltem én.
    Nem dicsőség álma bántott,
    Nem vagyon, rang fénye csalt,
    S mégis, mire szívem vágyott,
    Alig bírtam, már kihalt.

    Sanyarú volt gyermekségem,
    Ifjúságom szomorú,
    S ha derült is olykor nékem,
    Már sötétlett a ború.
    Nem csüggedtem, szívem égett,
    És sodort a küzdelem;
    Két fényes csillag vezérlett:
    A haza és szerelem.

    Hőn szerettem és szenvedtem.
    Meg nem tört szívem hite,
    A csalódást eltemettem,
    S új remény, vágy enyhíte.
    Nem keresve feltaláltam
    Kit ígértek álmaim,
    S a világot szebbnek láttam
    Egy szelíd nő karjain.

    Angyalarc és tiszta lélek,
    Áldozó szív, mély kedély,
    Oh miért is ösmerélek,
    Hogy csak egy pár évet élj
    Karjaim közt, s hideg sírban
    Porladozzál egyedűl!…
    Könnyemet bár rég elsírtam,
    Mégis most szemembe gyűl.

    De emelt a sors vagy sújtott,
    Nem feledtelek, hazám!
    Mit tehetség, munka nyújtott,
    Híven neked áldozám.
    Küzdtem érted szívvel, ésszel,
    Bár derűlne jobb napod,
    Nem gondoltam bajjal, vésszel,
    S átszenvedtem bánatod.

    Láttalak láncod lerázva,
    Küzdni, győzni oly dicsőn;
    Láttalak majd, megalázva,
    Meggyalázva rémitőn.
    Bosszú és düh, bú és kétség,
    Hány szív megszakadt bele!
    Aggva: vaj’ lesz-é jövőd még,
    Tölt el éltem jobb fele.

    Tiprott lelked ím feltámad
    S új nagy tettre bátorít!
    Rövid öröm, hosszú bánat,
    Hívságod megtántorít.
    Mily erényt szült szenvedésed,
    Jó szerencséd mennyi bünt!
    Újra aggok, féltve téged,
    És hitem kétségbe tűnt.

    Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
    Vesszen bűnös nemzedék!
    Új hittel új pályát kezdhetsz…
    Mily örömmel küzdenék
    Még egyszer! De lelkem szárnya
    Tépve, törve – lankadok,
    A romok közt múltak árnya,
    Elhaló visszhang vagyok.

    Forrás: magyar-versek.hu