Címke: kiábrándulás

  • Ady Endre: Finita…

    Vége van. A függöny legördült,
    Komisz darab volt, megbukott.
    Hogy maga jobban játszott, mint én?…
    …Magának jobb szerep jutott!

    Én egy bolond poétát játsztam,
    Ki lángra gyúl, remél, szeret –
    Maga becsapja a poétát,
    Kell ennél hálásabb szerep?!…

    Kár, hogy kevés volt a közönség.
    Nem kapott illő tapsokat,
    Pedig ilyen derék játékért
    Máskor kap rengeteg sokat.

    Mert e szerep nem most először
    Hozott magának nagy sikert:
    Volt már olyan bolond poéta,
    Aki magának hinni mert…

    Én magam e csúfos bukásért
    Vádolni nem fogom soha,
    Ez volt az utolsó csalódás,
    A szív utolsó mámora.

    Egy percig újra fellángoltam,
    Álom volt, balga, játszi fény;
    Megtört egy kegyetlen játékon,
    Leáldozott egy lány szivén…

    Vége van. A függöny legördült,
    Végső akkordot rezg a húr,
    Elszállt a hitem, ifjuságom,
    Utolszor voltam trubadur…

    Eddig a vágy hevéért vágytam,
    Most már a hitben sincs hitem,
    Ártatlanság, szűzi fehérség
    Bolond meséjét nem hiszem.

    Vége van. A függöny legördült,
    Komisz darab volt, megbukott,
    Rám tán halálos volt a játék,
    Magának érte taps jutott.

    Így osztják a babért a földön,
    Hol a szív sorsa siralom…
    …Hány ily darab játszódott már le
    Ezen a monstre-színpadon?!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Sípja régi babonának

    (Bujdosó magyar énekli)
    Kernstok Károlynak, baráti szeretettel

    Csak magamban sírom sorsod,
    Vérem népe, magyar népem,
    Sátor-sarkon bort nyakalva
    Koldus-vásár közepében,
    Már menőben bús világgá,
    Fáradt lábbal útrakészen.

    Körös-körül kavarognak
    Béna árnyak, rongyos árnyak,
    Nótát sipol a fülembe
    Sípja régi babonának,
    Édes népem, szól a sípszó,
    Sohse lesz jól, sohse látlak.

    Szól a sípszó: átkozott nép,
    Ne hagyja az Úr veretlen,
    Uralkodást magán nem tűr
    S szabadságra érdemetlen,
    Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
    S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

    Üzenhettek már utánam
    Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
    Határ-szélén botot vágok,
    Vérem többé sohse issza
    Veszett népem veszett földje:
    Sohse nézek többet vissza.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A harcunkat megharcoltuk

    Gyáva kakasként fut az ellen,
    Dúlt bóbitájú, nyomorult,
    Fellegvárába beszorult,
    Szemétdombjára beszorult.

    Mi várhatunk; Tyukodi pajtás.
    Mienk a vár, csak táborozzunk,
    Dalolgassunk, igyunk, együnk.
    Táncolva, vígan felmegyünk,
    Mikor akarjuk, felmegyünk,
    Ne siessünk, Tyukodi pajtás.

    Mi a harcunkat megharcoltuk.
    Hadd várjanak a pipogyák
    Valami nem jövő csodát,
    Vén, szép, történelmi csodát
    S rajtuk ütünk, Tyukodi pajtás.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: A mese meghalt

    Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
    S egy tavaszon én valakire vártam.
    Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
    Parthoz sodort egy illatos mesét,
    Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
    Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
    Új mese volt ez s az árny csodasápadt.
    Mindig szerettem árnyat és mesét:
    A legszebb mesét és a legszebb árnyat
    Egy babonás tavaszi éjszakán
    Addig kérleltem, míg életre támadt.
    Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
    Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
    Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
    Élő mesére s élő asszonyára
    Riadtan néztem. Nem az én mesém.
    És ez az asszony, ez a csodasápadt?
    Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
    Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
    Idegen árnyat terem és mesét:
    A mese régi s rizsporos árnyat
    Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
    Mikor a vágyam utolszor megáradt.
    Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Elűzött a földem

    Az én földem aludni akar,
    Itt most szent, néma árnyak ingnak.
    Engem ideűztek a hegyek,
    Ez az én földem. Itt ütök
    Téli tábort az álmaimnak.
    Kék hegyek ködje omlik ide,
    Hóharmatos a tarka avar,
    Az én földem aludni akar:
    Pedig én ide ünnepre jövök,
    Fura lányokkal jövök ide:
    Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,
    Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.
    Meddő álmok e sápadt némberek,
    Menyasszony mind, az egész sereg,
    Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
    Ködharangok búgnak, zene szól,
    Jön a vőlegény a hegyek alól.
    Hideg ez a sík, fátyolos arcú.
    Átgázolom a ködtakarót. Csönd.
    Dobogok lábammal a földön,
    Hiába költöm, hiába költöm:
    Az én földem aludni akar.
    Károgó varjak csapata száll,
    De néma, de csöndes az avar.
    »Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,
    Aki rég elment, az a fiad.«
    Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,
    A hullafoltos, vén Alvó riad.
    »Honnan jössz?« »A városból jövök,
    Hozzád jövök, már rég hazavágyom.«
    »És mit akar itt e cifra sereg?«
    »E cifra sereg? Hát látod te is?
    Ez mind csak álom, néhány nyári álom.
    Forrók, buják, meddők szegények,
    Együtt bolyongtunk, velük élek.
    Nem tudta megáldani sehogy
    Szomjas méhüket a városi nyár,
    Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,
    Ez a meddő sereg csodádra vár.«
    A köd kavargott, rám ült, befedett,
    Átokzsivaj zúgott az avaron:
    »Legyetek meddők, így akarom.
    Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,
    Az én síkomon nyílt a szerelem.
    Itt a Jövő az úr a csók felett,
    Itt nyáron szeret, aki szeret.
    Űző vágynak itt nem üt csókos óra,
    Pusztulj innen város beteg lakója,
    Itt szűz világ van, álomnak szaka
    S nem villámfényes nap az éjszaka,
    Betelő a vágy, testes az álom,
    Az élet mindig győz a halálon,
    Itt álom és csók tiszta és egész,
    Utánuk nem láz jő: szent pihenés.
    Itt kínzó láz nem pusztít a szíven:
    A sík ölel, terem és megpihen.
    Az én sík-lelkem benned a lélek,
    Neked nem kellett a sík-élet:
    Szólít a város, várnak a hegyek,
    Én idegennek ágyat nem vetek.
    Bús álmaiddal vándorolj tovább,
    Oda, hol egymás öldöső fele
    A Csóknak és Termésnek istene,
    Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
    S becsük van a magtalan álmodóknak,
    Hol betelő vágy nincs s örök a láz:
    Itt nincs már csók, megérett a kalász.«
    Kalásztalan, bús lelkem indult,
    Elhalt a ködharangok hangja s a zene
    S én szálltam az álom-lányok csapatával
    A város fele.
    A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
    Nézem a várost és nincsen szemem,
    Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
    Csak szállok búsan, némán, magasan:
    Elűzött a földem.

    Forrás: MEK

  • Heltai Jenő: A közhelyek balladája

    vagy: Egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben

    A kávéházban ülök és tünődök,
    A könyököm a márványasztalon,
    Ma még egy árva falatot sem ettem,
    Csak itt a füstös levegőt falom.
    Tanácstalan, bús, pesti idióta,
    A jó szerencsét várom reggel óta.
    Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
    De senki sem jön, és az éj setét.
    Lázában egy bősz kávéházi násznak
    A székek már az asztalokra másznak.
    Záróra. Némán surranok tova;
    Jó volna hazamenni, hazamenni…
    De nincs hova.

    Súlyos teher már vad huszonhat évem.
    Huszonhat év! Az ember fiatal.
    Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
    Kényelmes állás, jó kis hivatal.
    Nagybácsi, néni dús protekciója,
    Ami az embert széltül is megóvja,
    Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
    Az úr nem úr ma, s nem jövő a múlt.
    Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
    Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha…”
    Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
    Jó volna elzokogni, elzokogni…
    De nincs kinek.

    Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
    Kékszemű, karcsú, árva és szegény.
    Százszor ígértem, elveszem tavaszra,
    A szüzességét el is vettem én,
    De őt magát nem… Messze még a reggel!
    Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
    Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
    A szomjamat most vélük oltanám.
    Két ölelő kar, forró összebújás…
    Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
    Valakit mégiscsak szeretni kell!…
    Jó volna csókolózni, csókolózni,
    De nincs kivel.

    Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
    Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
    Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
    De az se használ, úszni jól tudok.
    Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
    Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
    Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
    Mind ronda pálya, úrnak nem való.
    Akármi sűrű szememen a hályog,
    Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
    Tányért mosok majd, aprítom a fát…
    Jó volna halogatni, halogatni…
    De nincs tovább!

  • Ady Endre: Az élet

    Az élet a zsibárusok világa,
    Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
    Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
    Megvehető akármi ritka kincs.

    Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
    Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
    Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
    A jelszó mindig: eladok, veszek!…

    Raktárra hordják mindenik portékát,
    Eladó minden, hogyha van vevő:
    Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
    Rajongás, hit, eszmény és szerető.

    Aki bolond, holmiját olcsón adja,
    Az okos mindig többet nyer vele,
    A jelszó: egymást túl kell licitálni,
    Ádáz versennyel egymást verve le!

    A szív az üzlet leghitványabb tárgya
    S eladják mégis minden szent hevét.
    Akad vevő rá, egymást licitálja,
    Hogy a holmit atomként szedje szét.

    Folyik a vásár harsogó zsivajban,
    Az egyik kínál, másik meg veszen,
    Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
    Kifosztott lélek zokog csendesen.

    Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
    Bolondok bizton, balgák szerfelett,
    Eddig az ő példájukat követtem,
    Ezután én is másképpen teszek,

    Lelkem, szivem kitárom a piacra,
    Túladok én is minden kincsemen…
    …De nincs erőm íly nyomorulttá válni,
    Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…