Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Víz-könnyekkel gyászolnak mások,
Az én könnyeim már szárazok,
Bolond és furcsa könnyek:
Vad, nyugtalan kacagások.
Úgy cseng, mint egy babonás emlék,
Riadozón, ez a kacagás,
Mintha valami ősi,
Nagy átoknak felelgetnék.
Forrás: Lélektől lélekig – Ady Endre versei
Nehéz bántalmak égető
Könyűje forr szememben,
míg olthatatlan gyűlölet
Szikrákat szór szivemben!
S elfojtani kell könnyei,
Nehogy valaki lássa,
Kacagnom kell, kinomnak hogy
ne halljék sikoltása.
Oh, mert oly édes diadalt
Szerezne a világnak,
Látván, szivemben nyilai
Mi mélyen behatának.
Könnyek, szivembe vissza hát,
Még jobban gyulaszátok,
Mint olajcseppek a tüzet,
haragját úgy oltsátok! – –
Méregkehelylyé lön szívem
A sok keserű könnytül;
Ki szomját benne oltaná,
meghalna egy cseppjétül!
Forrás: Szeretem a verseket
Esőre állott az idő –
a párnás pamlagon hevertem.
A délután
hárfáját pengette leverten.
És pengett, pengett szomorún
a dal, s a láthatatlan ujjak
kipengeték:
nincs nap, mely hozna szépet, újat…
Ottkünn az eső megeredt,
s a nagy téren, a fák megett
fuldoklón zúgtak a csatornák…
S az eső hullt a tájon át,
minthogyha az egész világ
elfojtott könnyeit csapolnák…
Forrás: Lélektől lélekig
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Forrás: Szeretem a verseket
