Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
vergődik, mintha egy madár szárnya verne.
Én akkor leltem magamra,
mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
lett a fájdalom, mikor megértettem,
hogy nem élhetek én sem egyedül.
S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
veled sem veszíthetem el magam.
Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.
Forrás: Lélektől lélekig
A végtelen pillanat**
Időnként elhagytalak: összevesztünk.
s dac, vagy gyöngeség vitt, vagy egyszerűen
kalandvágy, vagy mert az életeden
akartunk változtatni (majdnem eltűnt
ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk.
hogy kötve tartalak!) – de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsőt, a többé sose-szűnőt,
a csillaggyújtó-indító erőt,
felmentőnket minden bíró előtt,
él, az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te maga a Szerelem,
a lét teremtő idegeiben.
Forrás: Lélektől lélekig
Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.
Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek.
Száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.
Forrás: Lélektől lélekig
„Csillapíthatatlan és legyőzhetetlen szabadságvágyunkhoz
mohó, szinte gyermekes odatartozásvágy társul,
és csak látszólagos az ellentét.
Szabad az, aki szabad szívvel választja meg,
kitől függjön, hova tartozzon.”
Forrás: Vavyan Fable
Úgy szeretem az arcod,
mint régi-régi lánc
törődött ékszerét, mit
magadnak úgy kívánsz,
hogy csüngjön őrületben
melldombod közepén
s kit senki sem szerethet
többé ahogyan én,
úgy szeretem a hangod,
mint összetört tükröt,
mely rebbenő harangok
csöndjével elbűvölt.
Forrás: Lélektől lélekig
kérded, mi az a szerelem…
és azt hiszed, te kis bolond, most
kéjes titkokat mesélek, s te
élvezettel hallgatod? gondoltad,
szívről, vágyról, sok apró pajzánságról
lebbentem fel vörös titok-selymemet?
hogy édes csókról, titkos bókról
mesélek neked? hogy megmutatom,
mint remeg lábad majd,
mint reszket a szó, ha hozzá szólsz?
hogy ezer rózsát markoló
izgatott-izzadó tenyérről suttogok neked?
ó, te kis buta! a szerelem,
az igaz szerelem fáj,
mikor vele vagy, de nem lehet,
hogy átöleljenek, sőt! benned legyenek
pőre gondolatai,
és ha nincs veled, kit szeretsz,
csak forogsz, meg topogsz,
és locsogsz, motyogsz és szorongsz,
két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből,
és ordítanál, sikítanál a világba,
és ha kinevetnek, nem szégyelled, de fáj,
na, ez a szerelem!
hogy ha nincs veled, ha a valahovába ment
nem alszol, nyitott szemmel
kergeted álmaid, míg várod,
téped virágnak szirmát,
ágyadban keresed árnyát,
illatát, édes izzadtságszagát, sóhajtását,
sóhaját lesed, hallod hangját,
ha nyikordul a szék, hol nemrég ő ült,
ha szellő lebbenti az ablak fátylát,
és számolod az ócska perceket,
mit büntetésül szabott ki rád
a szerelem!
és tűröd, ha aláz,
és tűröd, még ha ki is ver a láz,
és megbocsátod neki, hogy te is vagy,
és az agy, kis massza a fejedben
zsong, bong, és nem érdekel,
ha kérdezel, és választ arra nem kapsz,
csak vársz, csak jársz körbe, dühöngve
magadra, hogy megint megbántottad,
mert megkérdezted tőle: szeretsz?
s válaszul kapod: ó, bolond,
nem érek rá! és te zavartan nézel rá,
nem érted, hisz’ nincs fontosabb kérdésed…
és az is az igaz szerelem jele,
ha mást tesz, és nem úgy, mint képzeled,
és te nem tudsz szólni, és vele
teszed a rosszat, mert érzed, csak vele,
de nem nélküle, élete
a te életed, és életed
nélküle nem élheted,
mert ennyire szereted,
és bármit mondhat, csak igaz lehet,
és a lehetetlen sem lehet,
és bármit tesz is, az úgy a jó,
mert áruló belőled nem lehet!
és az egy igaz szerelem,
ha úgy gyűlölöd, mint senki mást,
és ha megkérdi: miért? nem érted,
csak öleled, és szidod, hogy megint ölelhesd,
és ölni tudnál érte, és ha bántják, neked fáj,
és sírsz, ha sír, és nevetsz együgyű viccein,
és számodra egyre szebb, mert neki
azok a ráncok, azok az őszülő szálak
a legszebben állnak, és beteg,
szenvedő testét öleled, megfésülöd,
és ágyba viszed az ebédet, s ha kell, megeteted,
és ha kell, azt, igen, azt te kiviszed…
és a gondok, ha beborítanak,
és megkopott, üres szó a szerelem,
ha már mást szeret, hát
elengeded, mert tudod,
kezét meg nem kötheted,
úgy szereted, hogy szabadságát el
nem veheted, és ha te mennél el,
nyugtod nem leled, nem lesz nyugodt
perced, csak ő, kit gondolatban ölelsz,
csak vele érzed,
hogy nem vagy egyedül,
ha jó, ha rossz fikarc életed…
igen, ez a szerelem, az igaz,
és bármi történik, ő a vigasz,
és jutalmad megkapod, ha akarod,
és lehozhatod végre választott csillagod,
és a meleg, mit csak vele érezhetsz,
az a jutalom, mit élvezhetsz,
és a csók, a test, érintés,
kéj, szédülés,
ez mind a tiéd lehet,
mert szeret, és te is szereted,
és szereted, és ő is szeret,
hát ez a szerelem, az igaz, kegyetlen szerelem!
Forrás: Lélektől lélekig
Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, evilági,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság;
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Te légy a párnám, ha fáradt vagyok
Te légy az ágyam, ha elszunnyadok
Te légy az árnyék, ha bánt már a fény
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Te légy az írás, és te légy a szó
Te légy a friss méz, és te légy a só
Te légy a csónak az idő vizén
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Te légy a jókedv és te légy a gond
Te légy a vessző és te légy a pont
Te légy a léggömb a múltam egén
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Te légy a virág, ha elmúlt a nyár
Te légy a mécses, ha későre jár
Te légy a tűzhely az élet telén
És te légy a sírom, ha meghalok én!
Forrás: Lelektöredék – blog.hu
Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akar a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándék szándékot
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
és ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől félek,
amiért élsz, és
amiért élek.
