Tűzkígyókat rajzoltam én,
ábrándos gyerek.
Parázs izzott a szalmaszál hegyén,
mint szentjánosbogár vergődött, köröket
róva untalan, szeszélyes ábrát,
s lángra lobbantotta a fantáziát –
S később, ha kimerészkedtem topogva
a kovácsműhelybe, apám a magosba
emelt láng-harapta karján,
s gyönyörködött bennem a tűz fölé tartván.
Mit bántam a lópata pörkölt-fanyar szagát,
csak néztem, hogy marja vörösre, fehérre a vasat a láng!
S álmodtam bozontmellű kovács-isteneket,
s fújtam, ha kérdeztek: én csak kovács leszek!
Nem lettem az.
Már az ifjúság tüze mar, éget, űz egyre tovább,
s edz keményre, mint a kovács a vasát
acéllá megedzi –
S tűzkígyókat rajzolok az égre,
a fákra, hegyekre, szívekre, a mindenségre!
Forrás: Lélektől lélekig
