„…Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről
egy nagy csillag… a csillagnak neve pedig üröm… És mikor az
ötödik angyal megfuvallotta trombitáját… csillag esék le az
égről, melynek adaték a mélységes kútnak kulcsa… Annak okáért
az napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg
azt és kívánnak meghalni, de a halál elmegyen előlük…”
(János jelenései, 9., 10.)
Csillag-zuhító angyal-trombiták
piros hangjára addig-addig lestem,
míg megérkeztek a káprázatok
s csodáit küldi, pirítva a testem,
a nyolcadik angyal: a Láz.
Minden rendestől eltéptem magam,
szemem prédáit mind összezilálom,
életem száz mással elegyítem,
csapdoshasson vitézül föl az álom
s száz színű álom-rettenet.
Csodálatos, képes rettenetek
szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
ülnek bennem víziók és valók
szerelmesen, fájón összetapadván,
hogy minden: ugyanegy legyen.
Így, az üröm és halál-vágy után,
teljességessé, fantomossá válok,
reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
s leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
már minden mindent vállalok.
A Láz és én vagyunk ma a világ,
nem sietek, mert már el úgyse kések,
csillag-zuhító angyal-trombiták,
száz élettel fölérő jelenések
visznek csodák föntjére föl.
1914. május
Forrás: Lélektől lélekig
