Címke: láz

  • Ady Endre: A csodák föntjén

    „…Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről
    egy nagy csillag… a csillagnak neve pedig üröm… És mikor az
    ötödik angyal megfuvallotta trombitáját… csillag esék le az
    égről, melynek adaték a mélységes kútnak kulcsa… Annak okáért
    az napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg
    azt és kívánnak meghalni, de a halál elmegyen előlük…”

    (János jelenései, 9., 10.)

    Csillag-zuhító angyal-trombiták
    piros hangjára addig-addig lestem,
    míg megérkeztek a káprázatok
    s csodáit küldi, pirítva a testem,
    a nyolcadik angyal: a Láz.

    Minden rendestől eltéptem magam,
    szemem prédáit mind összezilálom,
    életem száz mással elegyítem,
    csapdoshasson vitézül föl az álom
    s száz színű álom-rettenet.

    Csodálatos, képes rettenetek
    szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
    ülnek bennem víziók és valók
    szerelmesen, fájón összetapadván,
    hogy minden: ugyanegy legyen.

    Így, az üröm és halál-vágy után,
    teljességessé, fantomossá válok,
    reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
    s leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
    már minden mindent vállalok.

    A Láz és én vagyunk ma a világ,
    nem sietek, mert már el úgyse kések,
    csillag-zuhító angyal-trombiták,
    száz élettel fölérő jelenések
    visznek csodák föntjére föl.

    1914. május

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Rohanunk a forradalomba

    Garami Ernőnek küldöm.

    Utólszor raktak katonákat,
    Pandúrt s vérebeket nyakunkba:
    Végig-kacag vidám testünkön
    Győzedelmes tervünk: a Munka.

    Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
    Rabságok, sebek, búk és keservek
    Izzadtságos, rossz magyar földjét
    S ha most támadunk, le nem vernek.

    A csúf Halált itt vetették el
    Soha-soha ki-nem-kelésre
    És ma mégis a Duna-tájon
    Legbujább a harag vetése.

    S itt liheg a Halál virradatban,
    Mint szabadulás hite a rabban,
    Ez a legkülömb élet-sejtő
    Ma nálunk jár-kél legvigabban.

    Néztek bármerre, sorsot láttok
    És isteni robbantó kedvet,
    Élettel-kináltak aggódnak
    S buta haldoklók lelkesednek.

    Nép készül az ó selejtes bűnre
    S mielőtt a régi mód letűnne,
    Már összefogva az új itt áll
    Glóriásan és fölkészülve.

    Minden a Sorsé, szeressétek,
    Őt is, a vad, geszti bolondot,
    A gyujtogató, csóvás embert,
    Úrnak, magyarnak egyként rongyot.

    Mert ő is az Idők kiküldöttje,
    S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
    Hunnia úri trágyadombja,
    Ez a világnak nem közösse.

    Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
    Keletiség, zsandár, alázat,
    Egy Isten se tudná lefogni
    Ereinkben ma már a lázat.

    Ma még tán egymást összetévesztjük,
    Holnap egy leszünk, észre se vesszük,
    Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,
    Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.

    Hallgassátok az esték zümjét
    S friss sóhaját a reggeleknek:
    Budapestnek futós utcáin
    S falvak csöndjén dühök remegnek.

    Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
    Olyat látunk, amit sohse láttunk:
    Oldódik a nyári melegben
    Fagyos, keserves magyar átkunk.

    Eljött hát végre a pusztánkba
    Isten szent küldöttje: a Sátán.
    Szüzek voltunk a forradalmak
    Magas, piros, hős nászi-ágyán.

    De bőrünk alól kisüt lobogva
    Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
    Csönd van, mintha nem is rezzennénk
    S rohanunk a forradalomba.


    Forrás: MEK