Üzleteitekbe én belenyugszom
(nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
de én nem kívánom már senki házát,
Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
ezüst marháit s arany asszonyát sem,
nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.
Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).
Belenyugszom üzleteitekbe,
jaj nekem,
fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
jaj nekem,
százszor jaj bennem az ifjúságnak.
Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?
Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!
De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
én nem megyek már soha Indiába,
a templomból kiűztek a papok,
kiűztek a kéjből a kéjnők,
a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
meghajtom fejem a földi rögök felett,
valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.
Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
ennyi maradt nekem.
Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
és föllehel az éterek felé.
Forrás: meglepetesvers.hu
