Címke: lemondás

  • Szabó Lőrinc: Meg fogok halni

    Meg fogok halni, súgta valaki,
    mikor kezet csókoltam és közelről
    megláttam a ruhán s az ingen át
    melled kezdetét s térdeid fölött
    friss husodból annyit, amennyin elfér
    egy kéz, vagy ezer csók. Kivánjalak?
    Meg fogok halni! Néztem arcodat
    s öledet is megizleltette már
    az az egy kézcsók, egész bőrödet
    fölvonultatta ajkamon, s örök
    gyönyörüségre vágyott ez a perc.
    Meg fogok halni, súgta valaki.
    Meg fogok halni könyörtelenűl
    s lehetsz enyém: én mégis megöregszem
    s meg fogok halni, mint te, akivel
    be akart csapni most a feledés.
    Meg fogok halni, én, e szomju lélek,
    ki ma örökre megkivánt: e test
    meg fog halni s csak az marad utána,
    hogy elmesélte vágyát s elmesélte,
    hogy lemondott rólad, mert élete
    az öröklétben csak egy pillanat volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Állapot-rajz

    Rárakódik az esőre a sár
    Mindenki megkapja amire vár
    Hol így hol úgy fut a perc fut a nap
    az idő kergült eb: önfarkába harap

    Föladtam: tegyen úgy ki-ki ahogy éppen akar
    Néző vagyok az lettem nyilvántartó hivatal
    Szemem nem dirigál többé csak konstatál
    ami történik benne rétegeződve áll
    Innét azután leereszkedik
    a gyülemlő rétegek sora lényem legmélyeig
    s látna csodát aki rátekintene
    akinek még érzékeny ilyenre a szeme

    Befagyott öbölben zátonyra futott
    félig-süllyedt hajóroncsot látna az ott
    jegeces kanalat bögrét vázát még talán
    virágokat is egy kidőlt váza falán

    és még ezer apróságot nagyságot: kócos kis fejeket
    ravatalokat satöbbit egyszóval: életet –
    Bennem mélyen ahogyan egyszer én
    makacsul-szerző-rabló korom idején
    Azóta soha úgy… Elaludt a hevem
    nem én teszek a dolgok történnek csak velem
    fejemen belül a töviskorona
    befele hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Mindegy

    Ha ezt a szót, e kurta szót
    ki tudnám egyszer ejteni
    egyszerűn, hangsúlytalanul,
    ahogy ágról a zuzmara pereg,
    ahogy az esőcsepp a mélybe hull…

    Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
    vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
    Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
    hogy nem kellene mögé rejteni
    fájó lemondást, keserű dacot,
    titkolt reményt, elfojtott haragot.

    Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
    ahogy ágról a zuzmara pereg,
    ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

    Akkor én derült volnék, mint az ég,
    és nyugodt, mint a halottaknak arca
    az ünnepi, ravatalos szobában,
    és rendületlen, mint az Alpesek,
    s erős, mint az Isten a magasságban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Sirám

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Mintha a macska,
    nyújtózkodva a napon

    az üres levegőbe
    pofozgat, olyan,

    amit tehetnék még, amit
    valaha tettem.

    Mert nincs mire várnom, a
    várakozás

    oszlopáról mivel leestem,

    nem őrizem magam:
    süllyedjen eleven

    sárba: gödrös hájba a
    testem,

    ráncos harisnyával dagadt
    bokámon

    tizenkét nyávogó kölykem
    etessem.

    Ha már sivatagban
    vonultam, nem vezérli

    égő rögeszme, hogy mint
    csillagomat, kövessem,

    száradjak el: merev haj,
    rúzsos pergamen bőr,

    üvegkocsonyában úszó
    riadt szem –

    meddő papnő – albumokkal,
    lejárt műsorfüzettel

    tömött fiókban elgurult
    időm keressem,

    szenvedélyben össze nem
    rándult részletekben,

    jósdámban, honnét
    megszökött az isten…

    Ha nem lehetek az, amire
    lettem,

    ami lehetnék még, ne
    legyek az sem.

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik…

    A hársfa mind virágzik,
    a csíz mind énekel,
    a lomb sugárban ázik,
    csak szíved alszik el.

    Nyílnak feléd a lányok,
    mint ékszer-ládikók –
    nem is figyelsz utánok,
    kedved beszőtte pók.

    Már csak hitet szeretnél,
    szolgálnád Ég-Urát,
    minden hiút levetnél,
    viselnél szőrcsuhát.

    A hársfa mind virágzik,
    a csíz mind énekel,
    a lomb sugárban ázik,
    csak szíved alszik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Vers a lemondásról

    Üzleteitekbe én belenyugszom
    (nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
    kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
    hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
    hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
    hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
    eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
    Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
    de én nem kívánom már senki házát,
    Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
    Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
    ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
    ezüst marháit s arany asszonyát sem,
    nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
    a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
    a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
    a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.

    Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).

    Belenyugszom üzleteitekbe,
    jaj nekem,
    fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
    jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
    jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
    jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
    jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
    jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
    jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
    jaj nekem,
    százszor jaj bennem az ifjúságnak.

    Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
    Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
    Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
    Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
    Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?

    Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
    a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
    szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
    van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!

    De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
    jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
    én nem megyek már soha Indiába,
    a templomból kiűztek a papok,
    kiűztek a kéjből a kéjnők,
    a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
    meghajtom fejem a földi rögök felett,
    valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
    elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
    teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
    egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.

    Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
    ennyi maradt nekem.

    Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
    és föllehel az éterek felé.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Somlyó Zoltán: CSÖNDES VERS

    Én nem tudom: már nem oly messzi nézek,
    mint azelőtt… S csak körbe kopogok…
    Nem izgulok szenzációs hirekre,
    nem érdekel, hogy a világ forog…

    Ebéd után félbarna kapucíner,
    azt is ízetlen szörpölöm, hamar.
    S már az sem fontos, hogy préselt és pöttyös
    legyen melléje a Kuba-szivar…

    Nem bőszit fel, ha nincs lakbérre pénzem,
    s hogy nem fizetik arannyal dalom.
    Utálatosan csöndes lettem. Rosszul
    járna velem most egy forradalom.

    Megállt egy ember: aki egykor voltam…
    Távolodik… s a semmiségbe vész…
    Magamba hulltam vissza, mint a bicska,
    mit bekattantott egy nagy, durva kéz…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Sorsunk

    Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
    s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
    Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
    bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
    Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
    minden egyes ősszel lassan hervadozva
    csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
    küzdelem és bukás a porember sorsa.

    S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
    hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
    s édes a lemondás: az élet torz-arcát
    redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
    vérezve vesződünk viharzajos tusán,
    míg végre a halál karján elalélunk
    s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
    a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.

    Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
    mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
    Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
    s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
    Leteper a földre dühös küzdelemmel,
    vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
    A temető minden kövére az ember
    kudarca s a sorsnak győzelme van írva!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Epiktétosz-visszhang

    Sose mondd azt: „el-
    veszítettem”, semmiről;
    mondd: „visszaadtam”.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Illyés Gyula: Önző

    Ha a szerzéshez még nem is,
    az eldobáshoz már e tájon
    volt erőm, hitem, ravaszságom,
    becsapva éber lelkem is.

    Egyenként s titkon, mint aki
    lopni készül, úgy tapogattam
    s vetettem el mind hamarabban,
    mi züllesztett reményleni.

    Munkálkodom, az idő sürget,
    tudjak még jókor megtagadni
    mindent, hogy meg tudjak maradni
    embernek, bár vaknak-süketnek!

    Ritkul a táj, akár vonatban
    a száműzött körül honán túl.
    Szállok szédülten a világból
    egy helyben állva, mozdulatlan.

    Tudok már jól feledni, jól
    csak állni, hű arccal előre,
    súlyos csönddel tömörre tömve,
    önzően, mint a kőszobor.

    Keményedem, mint mag körül
    a csontház. Mit kell megőriznem?
    Ha feltör, megtudja majd isten,
    keserűt nyelvén, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig