https://verskucko.com

Címke: létezés

  • Gérard de Nerval: Intés

    Ember, ne hidd, hogy csak magad gondolkodol
    világunkon, ahol mindenből zeng az élet!
    Erőket gyűrsz le s mégis szolgaság a béred
    s agyadra nem szorul a mindenség sehol.

    Az állatból hozzád szellemek ajka szól
    és mindegyik virág kibomlott szirmu lélek;
    az örök szerelem titkát őrzik a fémek;
    „érez minden dolog” s mind lényedig hatol.

    Félj: a világtalan fal szemmel tartja lépted, –
    igéket rejteget a holtnak hitt anyag:
    ne tartsd hát esztelen céljaid eszközének!

    A sötét lényekben istenek alszanak;
    s mint szem, mit héj s a pillák rejtve tartanak:
    szűz szellem ég a kő kemény kérge alatt!

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos – Pörpatvar

    Magadnak aki könnyű voltál,
    miért vagy súly a nyakamon?
    Ezt a mázsás ürességet
    lerázni, hol a hatalom

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan – Egy homokszem

    Kő, amelyből faragtalak,
    mikor az éj az erdőket letarolta:
    fának faragtalak,
    s kérgül leghalkabb bájolóm
    barnája borult rád.

    Madár, a
    leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
    moccan lombként fölötted:

    várj, míg szemek közt
    egy homokszem neked föl nem parázslik,
    egy szem homok,
    mely álmot adott nekem,
    mikor lebuktam a mélybe, érted –

    Felé törekedsz gyökereddel,
    s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
    felmagasulsz,
    s levélként szállok előtted én,
    mely tudja, kapuk hol nyílnak.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A rejtett igazi

    Sokszor, mikor a napba nézek,
    már-már azt hiszem:
    ő az igazi.

    S elfelejtem, hogy minden látható,
    tapintható és megcsókolható:
    a rejtett igazinak
    árnyéka csupán.

    Valahol bennünk van az élet,
    melynek árnyékát éljük,
    valahol bennünk van a ház,
    melynek árnyékát lakjuk,
    valahol bennünk van a kenyér,
    melynek édes árnyékát
    megszegjük estelente.

    Vagy valami irgalmatlan kék tó
    mérföldes fenekén,
    vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
    és távoznak tőlünk az égen –
    messziről, messziről visszakiáltva:
    Poéták, bolondok,
    meg tudtok-e fogni?

    Én nem tehetek róla,
    megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
    Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
    ha mélységes, barna szemébe nézek,
    remegve dobom felé a kérdést:
    Milyen lehet a Gyönyörű,
    kinek árnyéka vagy?

    1928

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Farkas István: Lehetett így is

    A Galaxisban lebegő Lélek voltam csak,
    aztán az Anyám testében levő magzatba
    zuhantam, gyermekként megszülettem,
    s majd Emberként halok meg…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Friedrich Hölderlin: (idézet)

    „Semmi sem képes oly magasra nőni
    és oly mélyre hullani, mint az ember.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A nő

    A nő: tetőtől talpig élet.
    A férfi: nagyképű kísértet.
    A nőé: mind, mely élő és halott,
    úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
    a férfié; minderről egy csomó
    kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
    A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
    a világot dolgokká széthabarja
    s míg zúg körötte az egy-örök áram,
    címkék között jár, mint egy patikában.
    Hiába száll be földet és eget,
    mindég semmiségen át üget,
    mert hol egység van, részeket teremt,
    és névvel illeti a végtelent.
    Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
    alkot s rombol, de igazán nem él
    s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
    ha nők szeméből rá élet sugárzik.
    A nő: mindennel pajtás, eleven
    csak az aprózó észnek idegen.
    A tétlen vizsgálótól összefagy;
    mozogj és mozgasd s már királya vagy:
    ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
    oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
    Alakja, bőre hívást énekel,
    minden hajlása életet lehel,
    mint menny a záport, bőven osztogatva;
    de hogyha bárki kétkedően fogadja,
    tovább-libeg s a legény vérig-sértve
    letottyan címkéinek bűvkörébe.
    Valóság, eszme, álom és mese
    úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
    mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
    ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
    A világot, mely észnek idegenség,
    bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
    és végső, királynői díszruhája
    a meztelenség.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: SUNT LACRIMAE RERUM

    Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
    hogy sírnak a szobámban nesztelen;
    sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
    bús lelküket kitárják meztelen.
    Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
    ki járna a sötétben eleven?
    De én, szobáknak baglya, nézem őket,
    örülve, hogy van, aki sír velem.

    Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
    silány terhét emelni únja már.
    Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
    gyötrelmes éjet önmegadva vár.
    (Keresztény rabnő várhat így az éjre,
    bírván basája undok, únt kegyét.)
    A vén karszék némán húzódva félre
    bús daccal tölti bársonyos begyét.

    Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
    szegekre fölfeszített vértanuk,
    s mint este egyedül maradt cselédek,
    sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
    Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
    süket szemek, sötétbe zárt rabok,
    halottlan-holtak és örökre lárvák,
    léttelen lények, tompa darabok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Fecske Csaba – Két kis vers

    Lennél-e béka,
      sás tövén,
        nád tövén?

    Föléd hajolna
      nyári éj,
        őszi éj

    Ragyogna néked
      csillag és
      telihold

    Elfelejtenéd
      örökre
        ami volt –

    Vágytál-e lenni csillag, valaha,
    Kinek a tükre házak ablaka,
    Ezüstös fénye anyja ősz haja –
    Szárnya hiába, sosem ér haza

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek

  • Jean Claude Ibert – Mert

    Mert hitt a virágokban,
    a földben, az égben, a tengerben,
    a fájdalomban, a régi szerelemben,
    mert az életben tévedezett,
    mert egyszerű volt és mohó,
    és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
    mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
    mert feláldozta magát a mágusoknak,
    mert nem tudta bűnét,
    se erényét, se éhségét, se bátorságát,
    mert csúnyának látta magát,
    és imádkozott a katedrálisokban,
    mert a holdra figyelt,
    az éjszakára a nyári mezőn,
    eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
    mert boldog volt nagyon,
    mert lelke nyugalmas parcellákra
    szabta az időt,
    mert idegen volt itten,
    mert hitt a csodákban,
    az igazság szörnyetege egy napon
    hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
    hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,
    mert szép volt,
    mert elege volt
    abból a világból, ahol az emberek
    nem tudnak emberi nyelven szólni már.

    (Pór Judit fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig